Kritikus a magyar népesség fogyása

A népességdinamika legfontosabb meghatározói a születési és halálozási arányszámok, illetve a termékenység mutatója. Utóbbi az egy nőre jutó gyermekszámot jelenti. Ez 1,0, ha az egyke rendszere általános volna. A fejlettebb országokban egy nőnek 2,1, a fejletlenebb országokban 2,3 gyermeket kell szülnie ahhoz, hogy a népesség reprodukciója – tehát nem a szaporodása – biztosítva legyen. A 2000-es adatok szerint ez arány az USA-ban 2,13, Ausztriában, Németországban, Olaszországban 1,3 körül volt. Az európai átlag 1,37. Magyarországon ezek a mutatók a következőképp alakultak: 1980-ban 1,92; 1990-ben 1,84; 2001-ben 1,31; 2002-ben 1,31; 2003-ban (előzetes becslés) 1,28, tehát mind a reprodukció alatti értékek és csökkenő tendenciát mutatnak.

A magyarság fogyása és történeti háttere

A magyarság termékenységi arányszáma 1890-ig magas volt, 5,0 fölött lehetett. A tartós csökkenés az 1890-es években indult meg, és 1897-től pontosan kiszámítható. Az első világháború alatti átmeneti gyors csökkenés után a termékenység csökkenése tovább folytatódott a háború előttinél valamivel gyorsabb ütemben, a harmincas évek végén viszont megállt.
Hazánk második világháborús embervesztesége az ország lakosságához viszonyítva közvetlenül a szovjet, szerb, lengyel és német veszteségek után következett. Ennek tetejébe jött a háború végén egymillió magyar nyugatra menekülése, akiknek csak a fele tért vissza 1945–46-ban. A másik félmillió kint maradt, és történelmünk legnagyobb, politikai okokból menekült emberveszteségét jelentette. 1956-os forradalmunk eltiprása után hozzávetőlegesen 180 ezren menekültek ismét nyugatra, akikből körülbelül harmincezren tértek vissza 1957–58-ban. Így az ’56-os menekültveszteség körülbelül 150 ezerre tehető, és csaknem kizárólag fiatalok. Emiatt a népességfogyás nálunk 15 évvel hamarabb következett be, mint a szomszédos államokban.
Egy növekvő létszámú társadalom életnívóját emelni képtelen lévén, 1957–58-ban a párt kiadta a jelszót: nem kell annyi gyerek. A párt sajtómonopóliuma is megtette a magáét. Ez pont akkor történt, amikor a termékenységi mutatószám a népesség egyszerű fenntartásához szükséges szint alá esett, és azóta is ott maradt, kivéve az 1974–78 közötti időszakot, amikor elérte vagy kissé meghaladta ezt a szintet. A művi abortuszok száma – és csak a legálisan végzett és nyilvántartottaké – évi 200 ezer fölé emelkedett. Ennek eredményeként 1962-ben a népesség számához arányítva nálunk született a legkevesebb gyermek a világon. A Központi Statisztikai Hivatal 2003 első tíz hónapjára vonatkozó adatai is változatlanul aggasztóak: 33 ezerrel volt több halott, mint újszülött. Hatszázhetvennel volt kevesebb házasságkötés és több mint ezer gyermekkel született kevesebb, mint az előző évben. A népességfogyás 16 százalékkal haladta meg a 2002-es értéket. Bár a népfogyatkozás szempontjából Nyugat-Európa is rosszul áll, a magyar helyzet az uniós állapotoknál is rosszabb: a halálozás 50 százalékkal magasabb; a csecsemőhalálozás 7,2 ezrelék, ugyancsak magasabb, mint az Európai Unió országaiban; a nők várható élettartama 5,1 évvel, a férfiaké 7,2 évvel rövidebb, mint az unióban. Az abortuszok aránya pedig csaknem háromszorosa az uniós átlagnak.

Élet- és utódellenes tendenciák

Egy elvénülő társadalomban élet- és utódellenes tendenciák válnak elfogadottá, vagy legalábbis eltűrtté. Ennek legtragikusabb megnyilvánulása a művi abortusz, amelyet a hazai társadalom sajnos a születéskorlátozás fő formájaként alkalmaz. Ennek morális elfogadása a társadalom részéről azon a biológiailag elfogadhatatlan érvelésen alapul, hogy az élet nem a fogamzással, hanem a születéssel kezdődik. Az ehhez való jogot a liberális szemlélet alapvető emberi joggá léptette elő, mondván, hogy a nőknek vitathatatlan joga erről maguknak dönteni. Az 50-es évek vége óta ez a felfogás több mint hatmillió meggyilkolt magzattal rokkantotta meg népesedési helyzetünket. Ennek gyakoriságát a teljes abortuszarány tünteti fel pontosan. Ez azt mutatja, hogy egy adott évben – a 15–49 éves korcsoportot véve alapul – életében ezer nőből hány abortál. Az elmúlt 45 évben ez nálunk a következőképp alakult: 1957-ben 1658; 1960-ban 2203; 1970-ben 2564; 1980-ban 1063; 1990-ben 1251; 2000-ben 824, és 2002-ben 772. Ez a biztatóan csökkenő tendencia azonban csalóka, mert a változatlanul igen alacsony termékenységmutatóval arra utal, hogy a terhes nők a születésszabályozás más módszereit kezdték alkalmazni.
Életellenesek természetesen a művi abortusz következményeként fellépő testi és lelki károsodások is. Csak röviden említve a főbb testi szövődményeket: abortusz utáni terhesség esetén gyakoribb a vérzés az első három hónapban; háromszor-négyszer gyakoribb a halvaszületés; háromszor-négyszer gyakoribb az újszülöttkori halálozás; négyszer olyan gyakori a koraszülés; háromszor gyakoribb az alacsony születési súly koraszülés nélkül; több mint kétszer gyakoribb a spontán vetélés és hétszer–tizenötször gyakoribb a placenta previa. (Ez a placentának a méhszájnál való elhelyezkedését jelenti, és legtöbbször császármetszést tesz szükségessé.) Kétszer olyan gyakori a vizelet- inkontinencia; 30 százalékkal gyakoribb a méhen kívüli terhesség az első abortusz után, és 160 százalékkal gyakoribb a második vagy több abortusz után. A lelki szövődmények – bár kevésbé köztudottak – ugyancsak gyakoriak: a szétesett kapcsolatok, a frigiditás, a bűntudat és a depresszió, amelynek extrém megnyilvánulása az öngyilkosságra való hajlam. Amerikai adatok szerint az abortuszon átesett nők kilencszer olyan gyakran kísérelnek meg öngyilkosságot, mint az átlag.
Életellenes a családok életét megkeserítő és gyakran romba döntő alkoholizmus is. Az alkoholisták számának növekedése a 60-as és a 90-es években megközelítette vagy elérte az egymilliót. Megfékezésére a 80-as években történtek bizonyos kormányzati lépések, de minden eredmény nélkül. Az alkoholizmus nyilván növeli a válások és így a csonka családok arányát, amely a 90-es években Magyarországon magasabb volt, mint az EU bármely államában. Jelenleg az államnak nincs sem az abortusz, sem az alkoholizmus arányának csökkentését célzó politikája.
Tagadhatatlan, hogy a gyermektelenek jövedelme mindig nagyobb volt, mint a többgyermekes családoké. Ezt a különbséget kiegyenlítendő, a kormányok már a múlt század elejétől különböző juttatásokkal segítették a gyermekes családokat. Ilyen volt 1884-től az anyasági és gyermekgondozási segély, 1912-től a családi pótlék, majd 1938-tól a gyermeknevelési pótlék rendszere. Mindez azonban elégtelennek bizonyult kedvezőbb népességi mutatók eléréséhez. Mikor a 60-as évek elején az abortusz arányszáma és a világon legalacsonyabb magyar termékenység a Magyar Népköztársaságot e téren nemzetközi szempontból érthetetlen botrányországgá tette, elsőrendű politikai érdek volt ezen az állapoton változtatni.
Válaszként erre született 1967-ben a gyermekgondozási segély (gyes), amely bevezetésekor a világ leghosszabb időtartamú és legkedvezőbb ilyen segélye volt, amihez csak az EU legfejlettebb, hasonló juttatásai voltak hasonlíthatók: Finnországé és Franciaországé. A gyes jogosultságát aztán rugalmasan kiterjesztették ’69-ben, ’73-ban és ’74-ben. Ennek eredményeképp a termékenység valóban növekedett egy ideig, de ’75 után ismét csökkent és a 80-as évek elejére még alacsonyabb lett, mint a 60-as évek elején volt. Ez azonban mégsem volt világviszonylatban annyira feltűnő akkor, mint 18 évvel azelőtt, mert közben a nyugat-európai termékenység is nagyot zuhant. Erre volt válasz a gyermekgondozási díj (gyed) beindítása 1985-ben, amelynek jogosultságát tovább bővítették ’86-ban és ’87-ben. A gyed még a gyesnél is kedvezőbb segélyt jelentett a gyermeket is vállalni kívánó dolgozó nőknek. Család- és népességpolitikai szempontból is sikeresebb volt, mint a gyes 1967-es bevezetése vagy a gyes összegének felemelése ’73-ban. Bár kevésbé emelte a termékenységet, de a pozitív változás tartósnak bizonyult.
A 90-es évek elején az Antall-kormány újabb két támogatást vezetett be: a várandósági pótlékot és a gyermeknevelési támogatást (gyet). 1991-ben a családi támogatásokra fordított összeg az állami költségvetés 7,6 százalékát, az összhazai termékek (GDP) 4,2 százalékát tette ki, ami akkor rekordnak számított. Az említett népesedéspolitikai indíttatású állami támogatások azt bizonyítják, hogy a demográfia folyamata ha hosszú távon talán nem is irányítható, de rövid távon igenis befolyásolható ilyen intézkedésekkel.
1995-ben Bokros Lajos, a szocialista–liberális kormány pénzügyminisztere megszüntette a gyedet, megemelte és a jövedelemtől függővé tette a gyest, és bizonyos jövedelmi szint felett beszüntette a családi pótlékot.

Javaslatok a lehetséges megoldásra

A csaknem ötven éve tartó népességfogyás hazánkban olyan demográfiai hullámvölgyet, olyan hosszú elöregedési folyamatot eredményezett, hogy ehhez hasonló sehol másutt nincs a világon. Az alapvető probléma az európai társadalmak a gyermekvállalással szembeni negatív hozzáállása. Így a megoldásnak, a gazdasági, anyagi szempontok mellett figyelembe kell vennie mindazon tényezőt, amely a gyermekellenes közhangulatot pozitív irányba tudná befolyásolni.
1. Első helyen kell említenünk a művi abortuszok korlátozását azzal a ritka kivétellel, amikor a terhesség az anya egészségét vagy életét veszélyezteti. Ennek hatása a születésszámra azonnal megmutatkozna.
2. A magyar családok stabilitását talán semmi más nem növelné annyira, mint az alkoholisták számának csökkentését célzó, hatékony állami politika. Miután ilyesmi jelenleg nem létezik, parancsolóan sürgős egy ilyen irányú, jól koordinált cselekvési terv kidolgozása. Ugyancsak a családok harmóniáját erősítené, ha alsó- és középfokú iskoláinkban ismét bevezetnék az egészségtan oktatását, amely hangsúlyosan ismertetné a dohányzás, az alkohol és a drogok használatának tragikus következményeit.
3. A sokakban meglevő gyermekvállalási kedv érvényesülését pozitívan befolyásolná az első terhesek anyaságra való oktatása, táplálkozási és nevelési tanácsadás, családépítő és gyermekjóléti szolgáltatások hálózatának kiépítése, amelyeknek inkább a megelőzésben, mint a meglévő válság kezelésében lenne szerepük. Ezt egészítené ki a házasságkötés előtti tanácsadás a párkapcsolatokra való felkészítéssel, amelyben az egyházaknak is fontos szerep jutna. Ilyen irányban hatna a fiatal házasoknak nyújtott kedvező kölcsön is, amelyre volt példa a két világháború között például Németországban és Svédországban.
4. Az anyaország lakosságának a népfogyatkozással szembeni érdektelenségét ellensúlyozná a népi-nemzeti öntudat és a nemzeti érzés újjáélesztése, amely nyilvánvalóvá tenné, hogy itt nem kevesebbről, mint nemzetünk fennmaradásáról van szó. Ennek érdekében iskoláinkban kiemelkedő szerepnek kell jutnia a történelem megemelt óraszámú oktatásának és a hazafias nevelésnek.
5. Az egyházi középiskolák, amelyeknek a múltban oly kiemelkedő szerepük volt az ifjúság hazafias és erkölcsi nevelésében, kapjanak minden tekintetben az állami középiskolákkal egyenlő állami támogatást. A cserkészetnek e tekintetben legyen élenjáró szerepe egyrészt az ifjúság minél szélesebb rétegének a bevonásával, másrészt pedig a cserkészmozgalom hatékony állami támogatásával. Történelmi egyházaink tegyenek meg mindent, hogy a szülők és az ifjúság értékrendjének kialakulására gyakorolt befolyásukat visszaszerezzék. Ezt a feladatot ne csak istentiszteleteken keresztül végezzék, hanem az irányításuk alatt álló iskolákban folyó tanítás, önképzőkörök, tanulmányi versenyek és más rendezvények keretén belül is.
A sorállományú katonaság szolgálati idejének letelte alkalmával a honvédség is vezesse be az Egyesült Államokban használatos honorable discharge minősítést, amelynek magyar megfelelője a dicsérettel vagy becsülettel szerelt le minősítés volna. Ezt egyéb okok mellett ne kapja meg az sem, akinek tudása a történelemvizsgán elégtelennek bizonyult (Amerikából ezt, mint jó példát – annyi rossz mellett – át lehetne venni). Állások megpályázásánál ez a minősítés legyen a curriculum vitaének része. Ha hadseregünk áttér az önkéntes hadsereg rendszerére, ezt változatlanul folytatni lehetne.
6. Egy hatékony családvédelmi politika biztosíthatná, hogy a gyermekvállalás ne jelentsen feltétlenül alacsonyabb életszínvonalat azokhoz képest, akik csak magukkal törődnek. Ez magában foglalná az alábbi állami intézkedéseket: egy olyan adóreform, amely messzemenően figyelembe venné az eltartottak számát. Új családipótlék-rendszer bevezetése, amely a gyerekek számától függően progresszíven emelkedne. Olyan új bérrendszer bevezetése, amely azonos munkát végzőknél bizonyos előnyt biztosítana a házasoknak, és ez tovább emelkedne a gyermekek számától függően.
7. Bankkölcsönök kamatainak meghatározása is függjön a család nagyságától. Kedvezményes állami bérlakások juttatásakor és a lakbérek meghatározásánál is részesüljenek előnyben a gyermekes családok. A felsőoktatási tandíjak meghatározásánál azok progresszíven csökkenjenek, a gyermekek számának figyelembevételével. Fontolóra kellene venni azt a pár évvel ezelőtt Baranyi Károly és munkacsoportja által részletesen kidolgozott javaslatot, amely szerint a felnőtt gyermekek jövedelemadójának 25 százaléka a szülőket illeti. Így 20–25 éves késedelemmel visszatérülne a szülők befektetése a gyermekvállalásba, és még a szegényebbek is könnyen láthatnák, hogy érdemes gyermeket vállalni.
Addig azonban, míg egy ilyen irányú kormányprogramnak nincsenek kétségbevonhatatlan eredményei, marad, mint utolsó megoldás egy jól átgondolt és körültekintő bevándorlási politika. Csak jól képzett, munkára kész, egészséges és bűnügyi háttér nélküli bevándorolni pályázók jöjjenek számításba, akiknek asszimilálódása a magyar társadalomba nem jelent majd nagyobb problémát.

A szerző allergológus szakorvos, a Magyar Egészségügyi
Társaság tanácsadó testületének tagja