Délamerikanizálódik a magyar agrárium

Nagy baj lesz abból, ha az agrárium szereplőinek egy szűk érdekcsoportja, szövetkezve a nagytőkével, a többség rovására akar Európában előbbre jutni. Nagy baj lesz ebből, és mégis elindították az eredeti tőkefelhalmozók késői utódai ezt a folyamatot. A magyar szakmapolitikai elit szűk, néhány száz, esetleg ezer fős csoportjának saját tőkeérdekeit követő, állami segédlettel és hatalmi arroganciával megvalósuló törekvései egy délamerikanizálódó agrárfejlődés vízióját vetítik előre. A maga tömegtermelő, monokultúrás, iparszerű, környezetromboló nagy latifundiumaival, bérmunkára alapuló tőkés megabirtokaival, a munkanélkülivé váló agrárnépesség tömeges elvándorlásával, a városok körüli fokozódó gazdasági, szociális, egészségügyi, bűnözési gettósodás, kriminalizálódás gyors ütemű növekedésének kézzelfogható fenyegetésével.
Azaz: nem is beszélhetünk már pusztán fenyegetésről. A folyamat – a vidék és az agrárium szereplőinek sokszor még öntudatlan, ösztönös, ám erősödő tiltakozása ellenére – úgy tűnik, teljes erővel halad. Gyorsulását egyebek mellett a KSH 2003 végén készített mezőgazdasági szerkezeti összeírásának előzetes adatai vészjóslóan jelzik. Ezek szerint 2000-hez viszonyítva – azaz mindössze három év alatt – az egyéni, családi gazdaságok száma 20 százalékkal (960 ezerről 766 ezerre), ezen belül az állattartó magángazdaságok száma 22,5 százalékkal csökkent. A kormány által gyakran hangoztatott arrogáns szektorsemlegesség a szemünk láttára viszi tovább a kolhozokból épphogy kiszabadult, éledező kis- és középbirtokok pusztulásának, a vidék kiürülésének és a tőkés nagybirtokrendszer kialakulásának – az egész társadalom számára katasztrofális következményekkel járó – folyamatát. Az e folyamatot fékezni, leállítani hivatott európai vidékfejlesztési intézkedésekről és bennük az agrár-környezetgazdálkodási rendszerekhez kötődő, valamennyi agrárterület, ágazat és birtokkategória számára a megmaradás esélyét fenntartó és fejlődést hozó támogatási formákról pedig még mindig nem esik szó. Az információ-visszatartás, a törvénykezési lépések, valamint a támogatások és források elterelése bizonyára nem véletlen.
Franz Fischler mezőgazdasági és vidékfejlesztési EU-főbiztos március 16-án Szófiában, a csatlakozásra váró országok képviselői előtt elmondott beszédének közel fele a vidékfejlesztéssel foglalkozott. Elmondta, hogy az életképes vidék nem csupán a vidéki társadalom érdeke, hanem a társadalom egészéé. Európa vidéki térségei sokszínűségének megőrzése és a multifunkcionális mezőgazdaság társadalmi szolgáltatásainak jelentősége egyre növekszik. Kiemelte azt, hogy hivatali évei alatt a vidékfejlesztés a CAP kísérő intézkedéséből teljesen kiforrott politikává vált, és mint annak második, növekvő pillére már évi hétmilliárd eurós költségvetéssel rendelkezik. Közölte, hogy a következő tervciklusban forrásainak 25 százalékos növelését irányozták elő. Ezenközben a Medgyessy-kormánynak az agrárgazdaság helyzetéről tartott március 18-i, soron kívüli ülésére készített 27 oldalas előterjesztés egy bekezdésben, öt sorban intézi el a vidékfejlesztés hazai kereteit megteremtő Nemzeti vidékfejlesztési tervet. Megállapítva, hogy „A Nemzeti vidékfejlesztési terv 12. változata angolul elkészült. (…) Az előzetes tájékoztatási feladatokat is rövidesen meg lehet kezdeni.”
Jól értették! Annak ellenére, hogy már a 12. (azóta 14.) változatról alkudozik az agrárkormányzat Brüsszellel, még csak most lehet majd valamikor elkezdeni beszélni ezekről a lehetőségekről. Feltehetőleg majd akkor, amikor már a szereplők száma lényegesen kevesebb lesz, ha már elég sokan talán éppen azért adták föl a gazdálkodást és adták át földjeiket, netán egyenesen az információkat visszatartóknak, esetleg a tőkés nagybirtokrendszer földkészletének gyarapítását, megszilárdítását szolgáló Nemzeti Földalapnak, mert nem is tudtak az európai folyamatokról, a családi gazdaságokra és azok társulásaira épülő európai agrármodellről, az ennek megerősítését szolgáló vidékfejlesztési eszközökről.
Ez az egy mondat is jól jelzi: a kormány pontosan tudja, hogy ezekről az érintettek, a vidék társadalma mit sem tud. A kormány azonban nem beszél. A kormányülés agráriummal foglalkozó része ezért valószínűleg – szemben a sajtó számára nyilvános első felével – nem véletlenül zajlott a sajtó kizárásával. Ehelyett – mintha az előterjesztő miniszter egy helyzetfelmérő, elemző szociológiai csoportot vezetne – a kormány-előterjesztés három állattenyésztési ágazatban 45 ezer család tönkremenetelét a következők szerint ismerteti:
„Romló jövedelempozícióra számíthat:
– a tejvertikum, mivel a termelők közvetlen támogatása a jelenlegi szinthez képest csökken; (…) számításaink szerint a termelői fázisban az egyéni gazdaságok mintegy 35 százaléka, míg a társas vállalkozások akár 30-40 százaléka is a tejtermelés felhagyására kényszerülhet, ami körülbelül 10-15 ezer család jövedelemhelyzetét befolyásolhatja kedvezőtlenül;
– a sertéstenyésztés, mivel a sertéshús-szabályozás közös piaci rendszerének átvételével szűkülnek a közvetlen ágazatspecifikus támogatások, és megszűnnek az árhoz kötött minőségi támogatások is; a romló versenyhelyzet következményeként a kisüzemi keretek közt termelő állattartók feltehetően kiszorulnak az árutermelésből; a sertéstartó egyéni gazdaságok közel 20 százaléka, míg a társas vállalkozások 20-30 százaléka kényszerülhet a termelés felhagyására, ami több mint ötezer család jövedelemhelyzetét befolyásolhatja kedvezőtlenül;
– a baromfitenyésztés, mivel a közvetlen támogatások csökkenése, az uniós állatjóléti intézkedések érvényesítése és a harmadik országból származó import vámvédelmének mérséklődése az ágazatot kedvezőtlenül érinti; a csirkehizlaló egyéni gazdaságok 40 százaléka, míg a társas vállalkozások 30-40 százaléka kényszerülhet a termelés felhagyására, ami 20-25 ezer család jövedelemhelyzetét befolyásolhatja kedvezőtlenül.”
A családok jövedelemhelyzetét kedvezőtlenül befolyásoló események magyarul tönkremenetelt jelentenek. 35–45 ezer család tönkremenetelének e szenvtelen leírása után joggal várná az ember azoknak az intézkedéseknek a felsorolását (a kárhoztatott állatjóléti EU-előírásoknak való megfelelés esetén azt, hogy a Nemzeti vidékfejlesztési tervben szereplő egyik támogatási terület éppen ehhez nyújtana a gazdáknak segítséget!), amelyekkel e közvetlenül érintett 150–250 ezer ember katasztrófáját el kívánja hárítani a mezőgazdasági kormányzat. Ez azonban az előterjesztésből nem derül ki, az az általánosságokon és az összkormányzati, még inkább össztársadalmi feladatok hangoztatásán nem lép túl. Így azután akár természetesnek is vehető az anyag 16. oldalán a feladatok között, a 8. pontban megfogalmazott teendő: „Az agrárgazdaságban meglévő és a csatlakozást követően várhatóan növekvő feszültségek oldását jelentősen segítené néhány közérzetjavító intézkedés (pl. egyes szigorító intézkedések bevezetésének elhalasztása, egyes korábbi támogatásokhoz előírt kötelezettségek oldása, a »földért életjáradék« program bővítése, a kormányprogramban is szereplő üzletrészkérdések rendezése stb.).”
Attól tartok, hogy a sokasodó problémák megoldására, a gazdatársadalom egyre erősödő, jogos elégedetlenségének lecsillapítására és végveszélybe sodródásának megállítására a Kádár-korszakból is jól ismert közérzetjavító intézkedések már nem lesznek elegendők. Nincs mire várnunk, de nincs is nagyon kire számítanunk. A kormány ugyanis, úgy tűnik, nincs egyedül törekvéseivel. Az agrárkerekasztal szakértői bizottságai által készített anyagok felhasználásával született május végi tervezet a bevezető szép szavak után, az ökoszociális eszme, a fenntarthatóság és az ezek iránti elkötelezettség deklarálását követően szinte minden konkrét elemében a tőkés nagybirtokrendszer megerősítését célzó megoldásokat javasol, hogy ne mondjam, követel. Megállapítja, hogy minden mást megelőző prioritás a versenyképesség javítása, ezért azután támogatásokban csak az ún. életképes gazdaságok részesíthetők. Most már csak az a kérdés, hol húzzuk meg az életképesség határát. Az agrár- és vidékfejlesztési operatív programhoz készítettek ugyanezen szakértők számításokat is. Eszerint életképesnek csak az alábbi méretnél nagyobb gazdaságok tekintendők:
– kalászos gabonafélék: 13–26 ha (hektár);
– rét-legelő: 55–60 ha;
– szarvasmarhafélék (nőivarú): 100–135 db;
– baromfi: 800–2500 db stb.
Értik, ugye? Akinek nincs 15–25 ha szántója, 55–60 ha legelője vagy 100–150 darab tehene, az eszerint nem méltó a támogatásra. A jelenlegi birtokok több mint kilencven százaléka azonban nem éri el ezt az életképességi határt, azaz az agrár- és vidékpolitika a gazdálkodók túlnyomó többségét a támogatásoktól távol kívánja tartani. S ezzel gyakorlatilag halálra ítéli. S hogy ez hány birtok és hány család? 650-700 ezer.
Mi történjen a létében fenyegetett 2-2,5 milliós vidéki népességgel? Van erre is javaslata az agrárkerekasztalnak: „A versenyből kiesőket (a tönkremenőket – megjegyzés tőlem) nem méltányos sorsukra hagyni, de ez (…) más típusú gondoskodást jelent” – írják, majd A versenyből kiszorulók orientálása fejezetcím alatt egyebek mellett ezt olvashatjuk: „A veszélyeztetett gazdáknak, családoknak kormányzati felelősség (…) menekülési utakat biztosítani.” A kormányzatnak tehát nem az a feladata, hogy segítse a gazdákat abban, hogy eddigi munkájukból jobban meg tudjanak élni, hanem az, hogy segítse őket a menekülésben.
Szanyi Tibor államtitkár úr többször figyelmeztetett, mondván: hozzá kell szoknunk a gondolathoz, hogy csak 80-100 ezer ember talál majd munkát a mezőgazdaságban. A többieket kezelje a szociálpolitika. Az Országgyűlés mezőgazdasági és vidékfejlesztési bizottságának elnöke pedig nem egyszer hívta fel nyilvános plénumokon a figyelmet arra, hogy az EU-ban 500 hektár alatt nincs is élet. Az ennél kisebb birtokok a piaci versenyben pusztulásra ítéltettek… Mit sem törődik persze azzal a ténnyel, hogy az EU15 átlagos birtokmérete 19 hektár, az 50 hektár feletti birtokok aránya pedig mindössze 8,4 százalék.
Az emlegetett 500 hektár feletti birtokok száma azonban Magyarországon a KSH adatai szerint alig haladja meg a háromezret! Emlékezhetünk még erre a birtokszerkezetre. De ezek már nem tsz-ek, nem is állami gazdaságok lesznek. Ezek maguk a kizárólag tőkebefektetői szempontokat érvényesítő, dél-amerikai típusú nagybirtokok. És ennek a néhány ezer gazdaságnak már valóban nem lesz szüksége 80-100 ezernél több bérmunkásra. A többiek pedig meneküljenek! A menekülési utakat a kormányzat majd biztosítja.
Az hiszem, nem vagyok egyedül azzal a véleménnyel, hogy ez a jövőkép elfogadhatatlan. Elfogadhatatlan nemcsak a vidék, hanem az egész magyar társadalom számára. Az, amit a kormányzati lépések jeleznek, és amit az agrárkerekasztal dokumentuma sugall – bár annak egyik szakbizottságában magam is részt vettem –, teljességgel tarthatatlan.
A vidék társadalmának megerősítésére, az ezt szolgáló európai vidékfejlesztési intézkedésekre és forrásokra, a többfunkciós európai agrármodell, az agrár-környezetgazdálkodás rendszereinek széles körű elterjesztésére van szükség. Valamint a kis és középbirtokok dominanciájára épülő családi gazdasági modell stabilizálására és pozitív megkülönböztetésére. Ahhoz azonban, hogy a kisebb méretű mozaikokból építkező gazdaságszerkezet a tőkés megabirtokokkal és multinacionális tőkebefektető társaságokkal fel tudja venni a piaci versenyt, ahhoz az agrár- és vidékpolitikának minden közösségi eszközt felhasználva segítenie kell e szuverén gazdasági egységeket és azok társulásai, termelői csoportjai létrehozását, termékpályás szövetkezését. Ám nem kolhozosítását, de nem is nagy integrátorokra való egyoldalúan kiszolgáltatott felfűzését.
Önálló, erős, a jövőben bízó, létében nem fenyegetett, a közösség által támogatott, tényleges döntési helyzetben lévő és döntéseiért maga is felelősséget vállalni képes gazdatársadalomra van szükség. Ezt csak a város és vidék közti szolidaritáson, az egymásrautaltság felismerésén nyugvó újfajta társadalmi szerződés és az ökoszociális piacgazdasági modellnek megfelelő közösségi eszközrendszer, nemzeti agrár- és vidékpolitika teremtheti meg. Olyan politika, amely a hangsúlyt a tőkeérdekekkel szemben a vidékfejlesztésre, a vidék társadalmának megerősítését szolgáló európai és hazai eszközök megszerzésére és megteremtésére helyezi.
A közösségi agrár- és vidékpolitika több mint tíz éve zajló és gyorsuló reformfolyamata minderre jó lehetőségeket kínál, ám az európai rendszerből ezzel ellentétes, a globális tőkeérdekeket szolgáló eszközök is megszerezhetők. Rajtunk, nemzeti politikánkon is múlik, hogy milyen irányt vesznek a folyamatok. Nem közérzetjavító intézkedésekre, de nem is menekülési útvonalak kiépítésére, hanem nemzeti elkötelezettségű és a magyar vidék érdekeit a tőkeérdekek elé helyező agrár- és vidékpolitikára van szükség.
Válaszúthoz érkeztünk. Ha az agrár- és vidékpolitika jelenlegi iránya nem változik, és nem történnek e változást szolgáló gyors lépések, akkor több százezer család sorsa végképp megpecsételődhet. Ennek beláthatatlan – vagy talán éppen beláthatóan súlyos – következményeit az egész társadalom fogja hosszú időszakon keresztül viselni.

A szerző agrármérnök, a Szent István Egyetem habilitált egyetemi tanára, a Környezet- és Tájgazdálkodási Intézet igazgatója