Ronald Reagan, az ’56-os forradalom csodálója

Ronald Reagan búcsúztatása alkalmat ad annak a csodának a vizsgálatára, hogy a huszadik század világháborúinak nyomában nem jött el a világégés. Az Amerikai Egyesült Államok pedig valóra váltotta felszabadító ígéretét, amelyet a Szovjetunió gyarmatbirodalma népei felé tett, amiben jelentős szerepe volt Reagan elnök 1956-os magyar forradalom következtében formálódott világképének is.
Személyes élményeimet azokból a beszélgetésekből emelem ki, amelyeknek részese voltam 1974 tavaszán és nyarán az USA-beli Indiana államot járva. Akkoriban Ronald W. Reagan Kalifornia kormányzója volt, aki azért utazott ismét látogatóba hozzánk, hogy segítsen a republikánus előválasztási kampányban barátjának és kollégájának, Indiana állam kormányzójának, Edgar Whitecombnak, aki szenátori tisztségre pályázott. Magától értetődően Whitecomb segítséget kapott Reagantől a jövőbeli viszonzás jegyében. A kéz kezet mos közmondás Amerikában is íratlan politikai kötelezvény. E két republikánus kormányzó más tekintetben is összeillő szövetséges volt: a középnyugati vidéki származás, jóképű darabos kispolgáriság, mosolygós arc, mutogatható csinos feleségek (Patricia Whitecomb műkereskedő volt, Nancy Reagan az előkelő New England-i Smith College-ban drámát tanult). Logikus, hogy partner volt a háborús hős indianai és a filmsztár kaliforniai kormányzó.
Én akkor már esztendők óta a közgazdaságtan tanszékvezető professzora voltam a rangos Butler Egyetemen, Indianapolisban. Helybeli és országos tudományos munkásságomon túlmenően ismert voltam a közéletben is mint számos gazdasági és társadalmi szervezet tisztségviselője. Akkoriban Whitecomb kormányzó gazdaságpolitikai tanácsadó testületének elnöke voltam. Számon tartották szerepemet az 1956-os magyar forradalomban, és hogy Magyarországon az 1940–1950-es évtizedben részt vettem a nemzeti függetlenségi mozgalmakban, amiért a nácik és a kommunisták is meghurcoltak.
A kampányban Ronald Reagan kaliforniai kormányzóra, az egykori filmsztárra szegeződött minden tekintet, ahogy őt az autóból kilépve bemutatta Whitecomb kormányzó. Az elmondandó beszédek többnyire alkalmi témákat érintettek, kötetlen beszélgetések voltak, gyakorta kérdés-felelet formában. A jelenlevők száma 15-20 fő lehetett, bár időnként nem voltunk többen, mint nyolc-tízen, amikor mi, kampányolók egymásnak adtuk a szót, vagy válaszoltunk a kérdésekre és az észrevételekre. Persze voltak meghirdetett gyűlések is, ahol százan vagy akár kétszázan jelentek meg. Az egy-egy tucatnyi emberrel folytatott beszélgetésekre úgy tekintettünk, mint egy jó lehetőségre, ahol a helység véleményformálói továbbadják az üzenetet. Amikor egyáltalán nem mutatkozott hallgatóság, akkor meglátogattuk a helyi rádióállomást, egy mikrofonbeszélgetést ajánlva, máskor egy bevásárlóközpont bejáratánál vagy parkban beszélgettünk a járókelőkkel.
A két prominens kormányzó mellett én a gazdaságpolitika szakemberének szerepében szándékoztam megszólalni, Whitecomb kormányzó munkatársaként. Minthogy a népszerű kérdések s hozzászólások gyakran szóltak adózásról, inflációról, munkanélküliségről, gyakran terelődtek a kérdések felém. Az is megesett, hogy részletes professzori magyarázatba keveredtem, amire közbelépve Reagan vette át a szót és adott csattanós választ. Ő valóban hatásosan tudta ezt tenni. Azután, amikor magunk között, az autóban vagy szendvicsmajszolás közben elmagyaráztam az elméleti és institucionális hátteret, akkor ismételten másra terelte a szót. Nevezetesen visszanyúlt az 1956-os magyar forradalomra. Meglepően tájékozott volt a részleteket illetően.
Ronald Reagan kormányzó 1974-ben ismét kérdezgetett az 1956. októberi–novemberi magyar forradalom eseményeiről és körülményeiről. Nem is ritkán olyan váratlan kérdéssel szakította félbe közgazdasági fejtegetésemet: Hogyan is volt a tüntetés a Parlament előtti téren? Ki hívta oda azt a 300 ezres tömeget? Miért lőtt az ÁVO az ottani tömegre október 25-én és nem 23-án? Tényleg nem volt fegyverük a felkelőknek eredetileg? És további kérdések a Kilián laktanyáról, a Széna térről. Meglepő módon részletekbe menően tájékozott volt a Magyarországtól 15 ezer kilométernyire élő Ronald Reagan kaliforniai kormányzó! Amikor pedig egyik következő ebédünknél elkezdtem valamelyik monetáris-fiskális elmélet magyarázását – mert hiszen neki erre nagy szüksége volt –, akkor körülbelül tízpercnyi figyelés után a beszélgetést átterelte a Budapest utcáin megvert szovjet katonákra. Egy másik alkalommal hozzám fordult a kaliforniai kormányzó, az USA jövendő elnöke, és azt mondta: János, az én figyelmem közgazdasági témákban alig terjed tíz percnél többre. Mintha ott akkor a világ legtermészetesebb témája lett volna, úgy kérdezte: Miért hívta Kádár János tárgyalásra Dudás Józsefet, akit rövid úton felakasztottak?
Én pedig ismét feltettem a kérdést: Azért tud-e Kalifornia kormányzója ennyi mindent az 1956-os magyar forradalomról, mert a Szovjetunió kilátásait mérlegeli? Mit tenne ő, ha szerephez jutna? Válaszaiból kihangzott, hogy közel állt az 1956-ban Magyarországon formálódott álláspontunkhoz, nevezetesen, hogy a Szovjetunió és a kommunizmus általában nem olyan stabil, mint látszik. Magyarországon szabad választások voltak 1945-ben a jaltai egyezmény szellemében, amikor 83 százaléknyi szavazatot kaptak a polgári-nemzeti kormányzás pártjai, míg a kommunisták csupán 17 százalékot. Ronald Reagan, aki még elnökjelölt sem volt ekkor, Harry Truman külpolitikáját helyeselte, aki az egyezményt megszegő Szovjetunióval szemben kezdte meg a NATO fegyveres szövetség létrehozását. Mindkettőjük gondolkodásában döntő fordulatnak számított az a gyalázatos szovjet puccs Magyarországon (Truman fogalmazott így), amelynek következtében 1947 februárjában a demokratikus parlament és kormány a kommunista párt prédája lett.
Amikor 1981-ben az Egyesült Államok elnökévé választották Ronald Reagant, a hidegháború feszültsége és az atomhadviselés horizontja a kilátástalanság és a globális pusztulás árnyékát vetítette előre. Ebben a helyzetben vált döntővé az elnök magabiztossága. Nem habozott a Szovjetuniót gonosz birodalomnak nevezni és hangsúlyozni, hogy „a világ arzenáljaiban nincsen olyan fegyver, mint a szabad emberek akarata és morális bátorsága”. Majd úgy folytatta: „Ezekkel a meggondolásokkal felhívom az ország tudósait, akik létrehozták a nukleáris fegyvereket, hogy most fordítsák talentumukat az emberiség és a világbéke szolgálatába, és alkossák meg azokat az eszközöket, amelyek hatástalanítják a nukleáris fegyvereket”. A következő néhány esztendőben megvalósult, csillagok háborúja nevű versenyben a Szovjetunió annyira lemaradt, hogy az egész zsarnokbirodalom csődbe ment és szétesett. Ronald Reagan morális szilárdsága és államférfiúi bölcsessége Magyarország felszabadulásához is elvezetett.

A szerző országgyűlési képviselő, egyetemi tanár,
1945–1947-ig nemzetgyűlési képviselő