Akadnak, akik nem értik az Egyesült Államok politikáját

Az iraki háborút nem lehet megnyerni főcímmel és Két ok, amiért Amerika alapvető érdeke a háborús konfliktusok fenntartása az egypólusú világban címmel szombaton jelent meg Mellár Tamás közgazdász, a statisztikai hivatal jogellenesen eltávolított vezetőjének remekbe szabott válaszcikke egy olyan írásra, amely egészében és részleteiben mindannak tagadása, ami a magyar jobboldal jó részének kiérlelt nézete, és ami éles ellentétben áll a tapasztalati tényekkel, valamint a nyugati világ legnagyobb gondolkodói felfogásával és a világsajtó domináns vonalával. A primitíven plakatív írás ugyanakkor a Bush-kormányzat, a teleevangelisták, a fundamentalista, a saronista neokonzervatívok és a Fox News „konzervatív televízióállomás” híveinek maradéktalan tetszésére számíthat. Kár, hogy éppen ők nem értenek magyarul. A Magyar Nemzet múlt keddi számában Jarovikov Lajos Értjük-e az Egyesült Államok politikáját? – A kisvárosokban vasárnaponként ünneplőbe öltöznek, és elmennek a templomba; áldást mondanak, és ellenzik az abortuszt címmel megjelent szemináriumi anyagának – azért ezt engedjük meg – a magyarul olvasók körében is lennének hívei, főként, ha az igen korlátozott számban megjelenő Népszava véleményoldalára kíváncsi kis közösséget vizionáljuk magunk elé.
Irracionalitásból táplálkozó önámítás
Mellár Tamásnak teljesen igaza van abban, hogy az írás – amelynek mondanivalója leginkább az Óda Bush Amerikájához címen lenne összefoglalható – mind gondolatmenetében, mind fordulataiban, mind az önálló, autonóm gondolatok hiányában megfelelő behelyettesítésekkel megjelenhetett volna a Béke és Szocializmus valamelyik korabeli számában, például a csehszlovákiai invázió után. Mellár sajnálja, hogy a szerző képtelen az erőviszonyoktól függetleníteni magát. Sőt, felveti a kérdést, vajon a cikk szerzője tényleg ennyire naiv-e, avagy anyagi-egzisztenciális kötődései vezették-e tollát.
Ugyanakkor Jarovikov írására nemcsak azért érdemes hosszabban válaszolni, mert megejtően félrevezető felfűzésben, szuperkonzervatív köntösben tálalja azon kliséket, amelyek a konzervatív jobboldalnak „fogyaszthatóvá” tehetik a Bush-féle politikát, de azért is, mert az amerikai politika elemzése fájóan hiányzik a magyar sajtóból, ami szinte öngyilkossággal ér fel. A Fidesz választási vereségének egyik fő oka volt, hogy Amerika félreértése miatt ott voltak puhák, ahol keménynek kellett volna lenni, és ott nem engedtek, ahol kellett volna. Amivel talán egyetértenek azok, akik belegondolnak, az amerikaiakkal köthető üzlet akár az antiszemitizmus ügyében is: a fajsúlyos amerikai médiában egyetlen mondat támadás nem érte a román kormányt és törvényhozást (amelyben a szélsőségesek a székek legalább huszonöt százalékát foglalják el) annak antiszemitizmusa és nacionalizmusa miatt azt követően, hogy Bukarest a fekete-tengeri Konstancát felkínálta amerikai haditengerészeti támaszpont létesítésére.
Hogy Jarovikov üzenete konzervatív csomagolásba burkolt, kellemetlen időket idéző propaganda, azt már – mint Mellár Tamás hangsúlyozta – fordulatai is elárulják. „Az emberfia már-már azt gondolná, hogy mindenki bolond baloldali lett, mint Michael Moore, a magát filmrendezőnek hirdető, radikálisan baloldali füllentgető publicista. Aki újabban egynémely európaiaknak is kedvence. Hogyisne, hiszen szidja Bush elnököt és a republikánus kormányzatot. Akit és amelyet ugyan lehet bírálni, nem is egy ok van rá, csak hát nem úgy és főleg nem azért, ahogyan és amiért, teszem azt, Moore és a divatosan Amerika-ellenesek teszik.” A szó megáll, a hang fennakad e kádári/MÚOSZ-ista szöveg olvastán. „A magát filmrendezőnek hirdető…”. Egykor írtak így a kommunista újságírócéh tagjai a nem brancsbeliről. Az úgynevezett újságíró. A magát újságírónak képzelő/hirdető… Hát nem. Egy szabad országban újságíró nem az, akit egy brancs annak tekint, vagy akinek a kormány újságíró-igazolványt ad. Újságíró az, aki rendszeresen újságba ír. Filmrendező pedig az, aki filmeket rendez. Mint Michael Moore, akinek a Bush család és Bush politikája ellen forgatott Fahrenheit 9/11 című filmje Cannes-ban Aranypálmát kapott. Ma kétezer moziban játszszák Amerika-szerte. Óriási sikerrel. Amitől a republikánusok hátán – okkal – borsódzik a bőr. Moore negyedik nagy sikerű dokumentfilmje négy hét alatt 94 millió dollárt hozott a konyhára, és alig lehet rá jegyet kapni. Vagyis Moore nem „egynémely európaiaknak” a kedvence, mert ők csak most kapnak majd alkalmat a film tömeges megnézésére. Ő „egynémely amerikaiaknak” a kedvence, és a Gallup július 9. és 11. közötti felmérése szerint az amerikai felnőttek 30 százaléka a választások előtt az utcára kerülő videót meg akarja vásárolni. Nem csoda tehát a Bush-stáb és magyar hangjának, Jarovikovnak a félelme.
De továbbmenve, mi az, hogy Busht „ugyan lehet bírálni… csak hát nem úgy és főleg nem azért, ahogyan és amiért…”? Vajon e hátborzongatóan protobolsevik gondolat tulajdonosa nem tudja, hogy demokráciában mindenkit úgy lehet és azért bírálni, ahogyan a bíráló azt akarja? Sőt, még hazudni is lehet. Mint Bush elnök. Míg Moore – igaz, olykor elnagyolt – „hazugságai” dokumentálhatónak tűnnek, mint például Bushék és a Bin Laden család igen szoros üzleti kapcsolata, addig Bush hazugságai dokumentálhatatlanok maradtak. Mint az iraki háború megindítására felhozott valamennyi érve. Azt a háborút, amelyet Jarovikov „oktalannak”, „butának” és „randának” is nevez. Döbbenetesen frivol szavak ezek olyan impériumépítő kaland leírására, amely a poklok poklát hozta máris a világ nem egy országára, tízezrek halálát okozta, és jó eséllyel szabadítja rá minden poklok anyját az egész emberiségre. Vajon nem nyilatkozták-e a hírszerzés szakértői a legbefolyásosabb amerikai médiumokban, hogy egyáltalán nem elképzelhetetlen a végtelenségig elkeseredett ellenféltől egy diplomatatáskányi atombomba felrobbantása, amelynek akár négymillió halálos áldozata is lehet?
Jarovikov gyáva, az erőhatalmat védő cikke a felszínen kapirgál. Azzal akarja mentegetni Amerika jelenlegi politikáját a magyar konzervatívok előtt, hogy az Egyesült Államok olyan ország, ahol vasárnap a templomba mennek, áldást mondanak, és ellenzik az abortuszt. Vajon Jarovikov a szaúdi uralkodóház embertelen emberjogi politikáját is azzal mentegetné, hogy a vahabiták még az amerikai kisvárosok lakóinál is buzgóbbak vallásgyakorlásukban, és ők is ellenzik az abortuszt? Azért említettem a szaúdi uralkodóházat, mert a hivatalos Amerika stratégiai partneréről van szó, annak ellenére, hogy a szeptember 11-i terrortámadás géprablói túlnyomórészt szaúdi állampolgárok voltak. És a Bin Laden családnak a terrortámadások után Amerikában lévő tagjait különgép vitte vissza Rijádba, noha más arabokat nem engedtek elutazni. Meg talán az is megemlítendő, hogy a szaúdi uralkodóházat és Bin Ladent nemcsak családi kötelékek, valamint pénzátutalások kötik össze, de az a szalafista (vahabista) dogma is, amely a világot úgy látja, hogy az két részből áll. A győztesekből, a vahabitákból, akik a mennyekbe mennek, valamint a többiekből, vagyis a hitetlen kafirokból. Mint a kafir Bushból, akinek, tegyük hozzá nyugodt szívvel, manicheisztikus világképe meglehetősen szalafista ízű.
A világ legnagyobb hatalmának vezetői egyre inkább az irracionalitásból táplálkozó önámításból élnek. Mint Jarovikov. Még a szeptember 11-i terrortámadásokat kivizsgált bizottság kritikusnak szánt, a múlt héten 500 oldal terjedelemben megjelent jelentése is, amely (lásd a jelentés 51. oldalát) igyekszik elmosni az ezerszer elemzett Oszama bin Laden szavait, amelyet a baloldali brit Observer Oszama bin Laden levele az amerikai néphez címen teljes terjedelmében 2002. november 24-én hozott nyilvánosságra, és amely egyértelműen globális harca fő indokának a palesztin konfliktust nevezi.
Ez az a nyílt titok, amelyről az amerikai sajtó nemigen akar és mer beszélni, és ez az, amiről igenis a legtekintélyesebb európai baloldali és független lapok cikkeznek a legnyíltabban, élükön a brit Guardiannel és az Independenttel. Jarovikov megszámlálhatatlanul sokszor azzal igyekszik elfedni ezt. Valamint azt, hogy a katasztrofális háborúért Bush feltétlen Saron-párti neokonzervatívjai felelősek, akik máris Teheránt vették célkeresztjükbe. Ezeknek a fő kérdéseknek, vagyis az Egyesült Államok közel-keleti politikájának a nyílt megvitatását – beleértve Izrael kritikátlan támogatását és az amerikai–szaúdi viszonyt – sürgeti a zsigeri antiszemitizmussal remélhetően nem vádolt Marjorie Cohn, a briliáns nemzetközi jogászprofesszor asszony július 24-én megjelent cikkében, egyetértően idézve Michael Scheuert, a veterán CIA-ügynököt, aki a Birodalmi hübrisz: miért veszíti el a Nyugat a terror elleni háborút címmel megjelenő könyvében azt írja, hogy Bin Ladent és követőit az amerikai politika hajtja, és azt, hogy „Irak eposzi méretű ajándék Oszama bin Ladennek és a vele együtt gondolkodóknak”. Cohn idézi Ernest F. Hollings amerikai szenátort is, akit Jarovikov remélhetőleg nem sorol a reménytelen eurobal táborba: „Oszama bin Laden szaúd-arábiai jelenlétünk és izraeli/palesztin politikánk miatt támadott meg bennünket.” Holling szerint is hazugság az, hogy a terroristák az amerikai értékek és irigykedés miatt támadták meg az Egyesült Államokat, és nem annak közel-keleti politikájáért, amelyet, teszi hozzá Marjorie Cohn, igen sokan a Közel-Keleten terroristának tekintenek. Hiszen annak következtében halt meg egy-millió iraki már a szankciók idején, és több tízezer Irak elfoglalása óta. Az Egyesült Államok jogi szakfolyóirataiban és a populáris sajtóban egyaránt jelen lévő Cohnnak érdemes idézni ezt a két mondatát is: „A külpolitikánk nagyobb részét maga előtt hajtó washingtoni Likud-lobbi az iráni kormányt meg akarja dönteni részben azért, mert az útjában áll Dél-Libanon és a hőn óhajtott Letani folyó izraeli elfoglalásának. Bush támogatói bázisa, a fundamentalista keresztények, szorosan együtt menetelnek Ariel Saronnal, mert az a meggyőződésük vezeti őket, hogy Jeruzsálemnek zsidó kezekben kell lennie, amikor Krisztus visszatér.”
Bin Laden biztosan Bushnak drukkol
Noha baloldali európai, de Timothy Garton Ash oxfordi történészprofesszort nem sorolhatnánk a könnyűsúlyúak kategóriájába. A július 22-i Guardianban írt cikkében azt írja, Oszama bin Laden nyilván Bush választási győzelmét támogatja, hiszen a terroristáknak a célja azon állam „valódi” elnyomó jellegének kidomborítása, amely ellen a terror irányul, mert így tudnak további támogatókat toborozni.
Visszatérve az Egyesült Államokhoz, az Amerikai Polgárjogi Szabadságok Uniója, a legismertebb és legbefolyásosabb ilyen – liberális – szervezet szerint a most megjelent szeptember 11-i jelentés alátámasztja azt a korábbi állításukat, hogy mind a kormány titkolódzása, mind pedig a „hazafitörvény” nem igazán segíti elő a terrorizmus elleni harcot. De hogy Jarovikov Lajos ügyét megnehezítsük, térjünk rá a nem baloldali európaiak vagy amerikai liberálisok véleményére. Vessünk egy pillantást az utóbbi hetekben, illetve hónapokban megjelent, a témába vágó könyvekre. Elsősorban a legendás hírű Chalmers Johnson professzor új, A birodalom fájdalmai/Militarizmus, titkolódzás és a köztársaság vége címen megjelent „magnum opusára”. Johnson szerint (287. oldal) Bush politikája igen hasonlatos a dzsihádhoz, különös tekintettel a Bush-kormánynak a keresztény fundamentalizmushoz való kötődésére. Johnson teljes egyetértéssel idézi John Kiesling, az amerikai politika miatt lemondott diplomata 2003. februári kijelentését, aki szerint a jelenlegi „amerikai politika nemcsak az amerikai értékekkel, de az amerikai érdekekkel sem egyeztethető össze… Elkezdtük szétbontani a nemzetközi kapcsolatoknak a világ által valaha is megismert legnagyobb és leghatékonyabb hálóját. A jelenlegi irányvonalunk instabilitást és veszélyt, nem pedig biztonságot hoz.” Hogy micsoda roppant erőforrásokat csoportosítottak a washingtoni magyar tudósítók száján szinte kiejteni nem mert, a Pentagonba magukat befészkelt neokonzervatívok kezébe, Johnson adatokat is közöl: míg a nemzetközi ügyek intézésére fordított összegek 93 százalékát a védelmi minisztérium kapja, a külügy annak csak 7 százalékát.
Az amerikai birodalmat és annak vakvágányát vizsgáló könyv szerint a „hivatalos hazudozás exponenciálisan növekedik, ahogyan az imperializmus és militarizmus veszi át” az uralmat Amerikában. Johnson a birodalom címben szereplő végső „fájdalmai” közé sorolja a pénzügyi csődöt (2003-ban a költségvetési hiány 480 milliárd dollár), a folyamatos háború miatt az alkotmány aláásását, a szabadságjogok elvesztését és a hivatalosság hazudozásait. Megértem, hogy minderre – mármint az amerikai birodalmat fenyegető végveszélyt felrajzoló figyelmeztetésekre – Jarovikov Lajos súlyos válasza a „Haj-haj!”
A megtámadottak visszalőnek
Tovább vizsgálódva a legfrissebb kötetekben: ha a Guinness Rekordok könyve feltüntetné a mai világ legnagyobb elismertségű történészét, talán az Oxford és New York egyetemei között ingázó, munkásságát tekintve szemtelenül fiatal Niall Ferguson foglalná el a dobogó legfelsőbb fokát, akinek a hetekben megjelent újabb, adatoktól és lábjegyzetektől rogyadozó kötete (Kolosszus, az amerikai birodalom ára) abban látja az amerikai birodalom sikertelenségét, hogy az veszélyes fordulatot vett, és most sietve, „olcsón”, valamint megbízhatatlan, alkalmi szövetségesekkel az oldalán indul birodalmi hódításokra, miközben tagadja, hogy birodalmat építene. Márpedig ez „krónikus figyelemdeficitet” eredményez, ami egy sikeres birodalomnál végzetes betegség. Haj-haj. De hogy a spanyolcsizmát tovább csavarjuk Jarovikov Lajoson, a számára legfájóbb, a napokban megjelent két kötetet utoljára hagytuk. Mindkét könyv kizárólagos témája a neokonzervatívok. Az egyik a sokatmondó Bush-osztályú diplomácia: miként teszik kockára a világot a neokonzervatívok. A másiké: Amerika egyedül – a neokonzervatívok és a globális világrend. Mielőtt Jarovikov Lajos a szerzőket marginális, európai szélsőbalos divatszabóknak minősítené, gyors bemutatás. A szerzőpáros egyike Craig R. Eisendrath volt diplomata, a washingtoni Nemzetközi Politikaközpont kutatója, több könyv szerzője. A másik Melvin A. Goodman volt CIA-s, szintén a Nemzetközi Politikaközpont kutatója, aki nemzetközi biztonsági ügyeket tanít professzorként az Országos Hadászati Egyetemen, valamint a Johns Hopkins Egyetemen. A két szerző is végzetesen veszélyesnek találja azt a tényt, hogy Washington a diplomáciát felcseréli katonai erővel külpolitikai céljai elérésében. Amerikát a szokott útjáról a neokonzervatívok térítették le, és valójában ez az, ami az Egyesült Államokkal szembeni, roppant mértékben megnőtt gyűlölet motivációja. Eisendrath és Goodman Johnsonhoz hasonlóan nem győzik hangsúlyozni azt, hogy milyen mértékben veszélyezteti az alkotmányt az a tény, hogy egyrészt a jelenlegi politika a végrehajtói ág kezében növeli meg a hatalmat a törvényhozás rovására, másrészt pedig nemzetbiztonsági ürügyre hivatkozva felfüggeszti a hosszú ideje érvényes polgári jogokat.
A neokonzervatívok életveszélyes diadalútjával foglalkozó másik könyv két szerzőjének egyike Stefan Halper, aki a Cambridge Egyetemen tanít, valamint a Nemzetközi Tanulmányok Központjában programigazgató. A Nixon-, Ford- és Reagan-kormány idején elnöki és külügyi tisztségeket töltött be. Ezek remélhetőleg olyan pedigrék, amelyek előtt még Jarovikov Lajos is meghajlik. Szerzőtársa Jonathan Clarke, a washingtoni CATO Intézet külpolitikai kutatója. Brit diplomataként dolgozott a világ számos országában, és – Halperhez hasonlóan – a legszélesebb körben publikált. A szerzők könyvükben Daniel Pipest, a neokonzervatív arabistát idézik, aki 2003 júliusában az amerikai „keresztény cionisták erejével” magyarázta azt a tényt, hogy Washington miért folytat az európai államoktól oly nagy mértékben eltérő politikát. Jarovikov visszatérő refrénje, hogy nem értjük és nem ismerjük az amerikai politikát. Még szerencse, hogy vannak, akik erre kísérletet tesznek. Vizsgálatuk eredménye lehangoló: túlvilági hangok vezérelte, az Ó- és Újtestamentumra hivatkozó, misszionáriusi buzgalommal hadat viselő vizionáriusok támadják a Koránra hivatkozó, méltó partnereiket, akik eléggé el nem ítélhető módon visszalőnek azzal, amijük van. Szép új világ.