Az SZDSZ eredményei a számok tükrében

Hetek óta tart az ünneplés a Szabad Demokraták Szövetségének háza táján. Mivel a választópolgárok csaknem nyolc százaléka adta rájuk a voksát, ezért két, azaz kettő képviselői helyet szereztek az Európai Parlamentben. Ez egy rendkívül komoly eredmény – nyilatkozza június 13-a óta Kuncze Gábor pártelnök az orra alá tolt mikrofonokba –, mert 1994 óta nem fordult elő, hogy ilyen magas arányban szavazzanak Magyarországon egy liberális pártra. A dörgő hangú demokráciabajnok szerint újra bebizonyosodott, hogy a magyar politikai rendszer nem két-, hanem hárompólusú, és a konzervatív, illetve szocialista jövőképek mellett van egy életképes liberális vízió is.
Lelke rajta az SZDSZ-nek, ha ennyire örül, mindenesetre finoman szólva a belpolitikai erőviszonyok félreértelmezését jelenti, hogy ilyen hozsannázással ünneplik ezt a majdnem nyolc százalékot, ami egészen pontosan 237 908 szavazatot jelent. Nézzük csak meg kiindulásképpen, mennyit ért volna a korábbi választásokon ez a szavazatszám. (Az adatok forrása: az Országos Választási Bizottság internetes honlapja, www. valasztas.hu).
Továbbra is a két nagy párt dominál
Az 1998-as országgyűlési képviselő-választásokon épphogy elegendő lett volna az ötszázalékos küszöb átlépéséhez, és mellesleg több mint tízezer szavazattal elmaradna a MIÉP akkori eredményétől. Más szóval: Csurka István pártja hat évvel ezelőtt több támogatóval bírt, mint a jelenlegi SZDSZ. A Horn-kormány bukását okozó voksoláson még 344 ezer híve volt a liberalizmus apostolainak – ez 7,57 százalékot jelentett –, és az is tény, hogy az idén június 13-án megrendezett megméretéshez hasonlóan akkor is egy közutálatnak örvendő szocialista–liberális kormány tartóoszlopaiként léptek a választók elé.
Az 1998-as önkormányzati választásokon Demszky Gábor az MSZP és az SZDSZ közös főpolgármester-jelöltjeként csaknem 374 ezer szavazatot kapott Budapesten. A fővárosi és megyei közgyűlések székeiért folytatott versenyben 280 ezer szavazatot gyűjtött össze az akkor már ellenzékben lévő SZDSZ, ami országosan 9,77 százalékos támogatottságnak felelt meg. A 2004-es EP-választáson elért 237 ezer szavazatról annyit: ez 1998-ban még arra sem lett volna elég, hogy Demszky Gábor megőrizze a városvezetői székét, mert a polgári erők akkori jelöltjére, Latorcai Jánosra több mint negyedmillió fővárosi lakos szavazott.
A 2002-es parlamenti megméretésen a „Szabadulj meg a narancsuralomtól!”, a „Húzzanak el!” színvonalú jelszavakkal, továbbá letolt nadrágokkal, pelenkázós Kuncze-poszterekkel, utcasarki „Tetthely-sorozattal” és Lop-Stop táblákkal hadonászó, valóságos gyűlöletkampányt folytató szabad demokraták 5,57 százalékos eredményt értek el, valamivel több mint 313 ezer szavazatot felmutatva. Jellemző, hogy – leginkább a magas részvételi arány miatt – a 245 ezer támogatót maga mögött tudó MIÉP már nem tudta átlépni az ötszázalékos küszöböt. Ismételjük csak meg még egyszer: Csurka Istvánnak több híve volt két esztendővel ezelőtt, mint az SZDSZ-nek 2004-ben. Akkor ez az eredmény a MIÉP-nek az Országgyűlésből való kiszorulásához vezetett. Ezek után kérdéses, hogy a bukott angyalként aláhulló radikális jobboldali párténál kisebb szavazói csoport miért jelentené az EP-választás után a kétpártrendszer megkérdőjelezését?
A 2002-es önkormányzati választásokon Demszky Gábor 348 ezer szavazatot érdemelt ki Budapest polgáraitól, legyőzve többek között MSZP-s vetélytársát, Gy. Németh Erzsébetet, valamint azt a Schmitt Pált, aki 267 563 ember támogatását kiharcolva lett második a főpolgármesteri székért vívott versengésben. Újabb érdekes összefüggés: a Fidesz jelenlegi alelnökét, az európai választás talán legsikeresebb szereplőjét 2002-ben többen tartották alkalmasnak Budapest vezetésére, mint ahányan az SZDSZ-re szavaztak 2004-ben az ország egész területén és a külföldi nagykövetségeken, megbízva a magyar érdekek brüsszeli képviseletével.
A fővárosi és megyei közgyűlési választásokon két éve 323 ezer szavazója volt a szabad demokratáknak, figyelembe véve azt, hogy a más pártokkal közösen indított jelölteket egyenlő arányban osztották szét a felek között. Ezek a szavazatok akkor 9,95 százalékos támogatottságot jelentettek. Ne feledjük, hogy 2002 őszén már kormánypárt volt az SZDSZ, minden gátlás nélkül meglovagolva a Medgyessy-féle „száz nap – száz százalék”-féle pénzosztogatás előnyeit. A jelenlegi budapesti támogatottság – figyelembe véve az MSZP időközben bekövetkező drámai visszaesését – alighanem azt vetíti előre, hogy amennyiben az előző esztendőben kialakuló, a Fidesz számára kedvező trend nem változik a közeljövőben, akkor 2006-ra akár el is úszhat az MSZP–SZDSZ páros többsége a Fővárosi Közgyűlésben.
Végigtanulmányozva az eddigi számadatokat, eléggé egyértelmű végkövetkeztetések vonhatók le: a 7,72 százalékos siker rendkívül csalóka, és könnyen elbizakodottá teheti a szabad demokratákat. A zárt és fegyelmezett, főleg egyes budapesti kerületekre, értelmiségi rétegekre és a fiatal választók bizonyos csoportjaira koncentrálódó szavazótábor eddig valamennyi választáson elegendő volt arra, hogy öt százalék fölötti eredményt érjen el a liberális tömörülés. 2004 nyaráig – függetlenül a részvételi aránytól – minden alkalommal sikerült legalább negyedmillió szavazatot begyűjteniük, ami azért lényeges, mert ötmillió választópolgár részvétele esetén ennyi támogató voks kell a biztos parlamenti bejutáshoz.
Egzisztenciális és politikai kötődések
2004-ben – először az SZDSZ történetében – eme lélektani határt nem sikerült elérni, mert csak 237 ezren szavaztak rájuk. A viszonylag jónak tűnő százalékos számarány a rendkívül alacsony részvételnek köszönhető, ráadásul az sem igaz, hogy 1994 óta ez a párt legnagyobb sikere, mert mind a szavazók számát, mind pedig a százalékos arányokat tekintve messze elmarad az önkormányzati választások bármelyikének végeredményétől.
Az a tény sem ad igazán okot az optimizmusra, hogy ezt az állítólagos sikert úgy produkálták, hogy – a hazai pártok közül egyedülállóan eredményesnek tűnő kampányt folytatva – a 2002-es szavazóik csaknem háromnegyedét mozgósították. Ha a hetvenöt százalék 237 ezer szavazatot jelent, akkor a száz százalék, vagyis az összes létező SZDSZ-szimpatizáns teljes mozgósítása sem valószínű, hogy jelentősen meghaladja a háromszázezer főt. Amennyiben a 2006-os parlamenti választáson eléri a részvételi arány a hetven százalékot, vagyis legalább hatmillió ember részt vesz a voksolásokon, akkor szinte bizonyosra vehető az SZDSZ kiesése a következő törvényhozásból.
Szó sincs itt harmadik pólusról és a liberalizmus újabb fényes diadaláról. A fegyelmezett és eltökélt párthívek otthonról való kimozdítása – főleg a nagyon korán elkezdett kampánynak köszönhetően – kétségkívül jól sikerült, de ezzel még nem kérdőjelezték meg a két vezető politikai erő hegemóniáját, csupán annyi profitot söpörhetnek be, hogy a gyors ütemben gyengülő MSZP miatt némileg nőtt a koalíción belüli zsarolási potenciáljuk. Demszky Gábor listavezetőként nem volt képes arra, hogy az önkormányzati választásokhoz hasonló vonzerőt gyakoroljon a budapestiekre, a jelenlegi támogatottságával – feltételezve egy erős és jól felkészített fideszes jelöltet – akár el is bukhatja a következő főpolgármester-választást. Jelentősen rontja leendő esélyeit, hogy a budapesti közlekedést elviselhetetlenné tevő kátyúkkal és forgalmi dugókkal még kevesebbet tud a jövőben foglalkozni, mert az idejének minimum egynegyedét Brüsszel és Strasbourg légterében kell töltenie, az pedig több mint kétséges, hogy a távollétében Atkári János főpolgármester-helyettes képes lesz-e ellenállni az állandósuló szocialista intrikáknak. Várhatóan fokozódni fog a Fidesz irányából érkező nyomás is, mivel jelentősen megerősödött a nagyobbik ellenzéki párt önbizalma a sikeres budapesti eredmények után, a 2006-os önkormányzati választásokra való felkészülést pedig minél előbb el kell kezdenie, hogy a jelöltjei eséllyel szállhassanak ringbe a kerületekben.
Közben az SZDSZ vidéki támogatottsága is tovább apadt. 1994 óta nem tudtak a megyeszékhelyeken polgármesteri széket zsákmányolni a rivális pártoktól, és hasonló defenzívába szorultak a megyei közgyűlésekben is. Az 1998-ban és 2002-ben nagy hangon világgá kürtölt önkormányzati sikerek nem jelentenek mást, mint a kilencvenes évek elején bebetonozott néhány tucat helyhatósági pozíció megvédését, ami egyre több esetben már csak a szocialisták segítségével sikerült. A húszas és harmincas éveiben járó korosztályok körében stabilnak tűnő támogatottságot épített ki a párt, de az eddig tapasztalatok azt jelzik, hogy ennek a választói célcsoportnak a további növelésére már nincs reális esély, ráadásul ezt egy olyan MSZP mellett érték el, amelyik eddig képtelen volt megvetni a lábát a fiatalok között. Kérdéses, mi lesz akkor, ha a jelenleg formálódó Medgyessy–Újhelyi-féle, obszcén mutogatásokkal és beszólásokkal járó „lazaság” vagy egy megújhodott és az eddigieknél hatékonyabban kommunikáló MSZP-vezetés mégiscsak áttöri a generációs falakat.
A liberalizmus nem az SZDSZ hitbizománya. Nem zárható ki, hogy az egymástól látszólag távoli választói csoportokat megszólítani tudó Fidesz ebben az irányban is be tud cserkészni szavazókat. Főleg az 1994 és 1998 közötti időszaknak a választói preferenciák terén bekövetkező változásai jelzik, hogy a szabad demokraták számára a legnagyobb veszélyt egy olyan Fidesz jelenti, amelyik képes szót érteni a baloldali koalícióból kiábrándult, korábbi liberális szavazókkal. Különösen vidéken tapasztalható, hogy közel sincs mindenütt akkora szakadék a két párt között, mint a militáns budapesti SZDSZ-vezérkar által a jobboldal iránti gyűlöletre szocializált fővárosi liberális szavazók körében. A jelenlegi állás szerint az SZDSZ számára már néhány ezer támogató elvesztése is katasztrofális végeredményhez vezethet. A megújulni képtelen, tizenöt éve ugyanazokból az arcokból álló szabad demokrata pártvezetés újabb híveket aligha tud toborozni, ráadásul kormánypártként, politikailag és egzisztenciálisan is odaláncolva az MSZP-hez sokkal kisebb a mozgástere, mint amilyen esetleg ellenzékben lenne.
Azzal pedig előbb-utóbb el kell számolniuk a saját híveik előtt is, hogyan fordulhatott elő, hogy egy, a parlamenti többséget kizárólag az SZDSZ jóvoltából élvező kormány regnálása alatt ilyen sokszor megsérültek az alapvető emberi jogok. Hogyan történhetett meg, hogy a szólásszabadság legfőbb védelmezőjének tartott párt letöltendő börtönbüntetéssel fenyegeti az őt kritizáló újságírókat? Hogyan eshetett meg, hogy két év alatt tíz alkalommal bukott el a kormány jogalkotása (s vele a szakminiszter) az Alkotmánybíróság színe előtt? El kell majd számolni a várhatóan elmaradó adócsökkentéssel, a botrányos autópálya-beruházásokkal és azzal a ténnyel, hogy harmadik éve áll az ország élén egy olyan miniszterelnök, akinek egész életútja gyökeres tagadását jelenti annak az értékrendnek, amelyik annak idején a rendszerváltozás egyik emblematikus alakjává tette Kis Jánost.
Sodródás a kényszerházastárssal
Azt a Kis Jánost, akinek Bauer Tamással és néhány másik – a koalíció politikájának meddő kritizálásával foglalkozó – értelmiségivel együtt történelmi felelőssége van abban, hogy idáig sülylyedt a rendszerváltozás pártja. Már nem elegendő azt hangoztatniuk egyébként színvonalas publicisztikai írásaikban, hogy Medgyessynek mennie kell, és majd egy megújult (?) MSZP– SZDSZ-koalíció végre rendbe teszi a dolgokat. Amennyiben az SZDSZ hű akar maradni az eredeti, rendszerváltozás idején meghirdetett elveihez, nem csupán a miniszterelnök országlásának kellene véget vetnie, hanem magával az MSZP-vel való politikai együttműködésnek is, elősegítve ezzel a 2006-os választások előrehozatalát. Ha ezt nem vállalja fel az SZDSZ, akkor marad a sodródás az MSZP kényszerházastársaként a felé a kiszámíthatatlan jövő felé, amelyet a Medgyessy-kormány felelőtlen gazdaságpolitikája idézett elő.
Világosan jelzik a korábban felsorolt számadatok, hogy az SZDSZ támogatottsága 1994 óta folyamatosan csökken, vagyis minél tovább halogatják a szembenézést eddigi hibáikkal, annál keserűbb meglepetés érheti őket a következő parlamenti választások végeredményének kihirdetésekor.