Osztrák–magyar munkaügyi érzelmek

Gond nélkül elhisszük, hogy Ausztria két év múlva felülvizsgálja a magyarok ottani munkavállalásának korlátozását. Különösképpen, ha ezt – mármint az öt plusz két éves diszkrimináció lehetséges feloldását – az utóbbi időben többször is szóba hozták – nemcsak mi, hanem az osztrák politikusok is.
Legutóbb Heinz Fischer, az ország új államfője – aki gesztusértékű látogatást tett kedden Budapesten – is beszélt erről a kényes témáról. Egyébként le a kalappal Fischer előtt. Az osztrák politikus tudniillik, szakítva a hagyománynyal, nem a dúsgazdag Svájcba látogatott, miként az szokássá vált Bécs részéről, hanem Magyarországot kereste fel első hivatalos útján. Régi történelmi partnerünk – az uniós bővítés hatására, illetve a kiemelkedően jó szomszédi viszonyok miatt; a múlt sérelmeitől most diszkréten eltekintünk – valószínűleg bennünket tart első számú stratégiai partnerének. Gyakorlatilag ezt igazolják a felmérések is, hiszen Ausztriában, legalábbis a májusban csatlakozott országok közül, a legkevésbé elutasított nép a magyar. Aki pedig egy kicsit is érti a német ajkú népek mentalitását, az tudja, mindez annyit jelent: kedvelnek bennünket a sógorok.
Mellesleg az osztrák–magyar viszony alakulásában nincs is semmi gond, sőt, kis túlzással azt is állíthatjuk: még a Monarchiában sem volt ilyen harmónia. Osztrák oldalról ugyanis, főként az ottani vállalatoknak köszönhetően, 1990 óta áramlik hozzánk a működő tőke, s rendre nyílnak az ausztriai cégképviseletek. A statisztikák szerint a legtöbb vegyesvállalatban domináns az ausztriai befektetés. A folyamatnak azért persze mellékzöngéje is van: az építőipar túlnyomó része osztrák kézbe került, továbbá a kereskedelem bizonyos szegmense is. Látványosak ugyanakkor a kulturális és határ menti kapcsolatok. Előbbi vonatkozásban erősödött a Bécs–Budapest tengely, és nem telik el úgy nap, hogy a határon ne tartanának valamilyen fesztivált.
És hogy mit adunk mi ezért cserébe? Nos, Alsó-Ausztria, Burgenland és Bécs továbbra is bevételhez jut a magyaroktól: bár az uniós csatlakozás óta az áfát már nem lehet visszaigényelni az osztrák határon, még mindig tömegek járnak át vásárolni. A Lajtán túlra elsősorban a márkás ruházati cikkekért, bútorokért és elektromos berendezésekért ruccanunk át. Persze arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy feltűnően jók a politikai kapcsolatok. Olyannyira, hogy 2000-ben, Ausztria külpolitikai szeparáltsága idején lényegében csak mi, magyarok álltunk jót a császárvárosért. (Az Orbán-kormányt emiatt ellenzéke, a mai kormánypártok keményen támadták. Kovács László egyenesen úgy fogalmazott: Ausztriába ne menjen több magyar síelni.)
Alles ist schön, alles ist gut – akár így is jellemezhetnénk az osztrák– magyar relációt, ám itt van ez a fránya munkavállalói korlátozás. Ráadásul célországról van szó, hiszen a magyarok leginkább Ausztriában és Németországban dolgoznának szívesen, azaz hiába liberalizálja munkaerőpiacát például Nagy-Britannia vagy Svédország, a külföldre igyekvő polgártársnak bécsi vagy müncheni állás kell. Amúgy Ausztriának is érdeke belső munkaerőpiacának a bővítése, hiszen 200 ezer új állásra lesz szüksége ahhoz, hogy teljesítse az uniós foglalkoztatási rátát. Persze meglehet: Ausztria pont a mi érdekünkben tartja fenn még jó ideig a munkaerő-piaci szigorát. Hiszen ha megnyílnának az osztrák munkaerő-piaci határok, ugyan ki dolgozna ebben az országban, különösen hazánk keleti felében nettó 50-60 ezer forintért?