„Szociáldemokraták”, megélhetési liberálisok

Mostanában a bankár miniszterelnök helyett a még bankárabb pénzügyminiszter szokott szónokolni a takarékosságról. Ez már csak azért is végtelenül ellenszenves, mert ami neki elvi kérdés – például a közalkalmazottak leépítése –, az emberek és családok ezreinek tragédia. Nem is szólva arról, hogy Draskovics szövege a takarékosságról egyszerűen hülyeség.
Mert hiszen miről is van szó? Arról, hogy amit megtakarít az állam az elbocsátásokkal – bár arról is szó van, hogy abból a maradók bérét fogják emelni –, azt majd a végkielégítéseken túl ki kell fizetni segélyekre. Vagy netán egy kommunistából lett neoliberális helytartónak az a jóléti állam, ha a többség rászorultsági segélyen él? Persze, ha az ember meggondolja, hogy a sok mindennel kidekorált nyugati neoliberális közgazdász bagázs és a milliókkal dotált befektetői agytrösztök el tudják képzelni, hogy milyen kiváló piacot jelent egy segélyen élő társadalom, nos, akkor Draskovics is európai, sőt világszínvonal.
Tudjuk persze jól, hogy egy Magyar Bálint nevű neoliberális „gondolkodó” már évekkel ezelőtt biztosítási ügynökségre biztatta a felesleges pedagógusokat. Az azonban a neoliberális gondolkodás gátoltságában már nem jutott eszébe, hogy a segélyen élőknek nincs pénzük biztosításra sem. Meg aztán minek is biztosítás, mondjuk, egy olyan faluban, ahol már nincs posta, vasút, busz, iskola, orvos, sőt már lassan pap sem. Draskovics úr eddig még nem ajánlotta fel az elbocsátandóknak, hogy tárcája ingyenes befektetési tanácsok osztogatására is kész – megtanítva, mondjuk, hogy miként lehet háromszázezres számítógépeket egymillióért eladni képes vállalkozásokba beszállni. Tudjuk, a határ a vörös csillagos ég – míg vaknak az alamizsna.
A kommunisták azt a kistulajdonosi struktúrát (parasztok, iparosok, értelmiségiek) 1948 után szétverték, kisajátították, amely tényleg meg tudott állni a lábán s jórészt gondoskodni volt képes önmagáról. Az elvett és államivá koncentrált vagyontömeget aztán 1988 után külföldiek, illetve jórészt azok hazai csicskásainak kezére adták, s most azt mondják a tulajdontalan nemzetnek, hogy gondoskodjon magáról (vállalkozzon), mert az állam legfeljebb a nagytőkével közös projektekre ad pénzt. Draskovics kapitalista úgy beszél, mintha bizony itt arról lenne szó, hogy a nagy magántőke azért nem tud szinte teljes foglalkoztatottságot teremteni, mert őkegyelmüket túladóztatják. Holott nálunk az egyszerű magánembereket adóztatják túl, s a multik zöme szinte adómentes és egyre nagyobb nyereség-hazautalásokkal tűnik ki.
Úgy tűnik, egyszerűen arról van szó, hogy a pénzügyi ember – kormányzó kollégáihoz hasonlóan – nem ismeri az ország helyzetét s helyette, ahogy régen a tudományos szocializmust, most felmondja a neoliberális katekizmust. S hízeleg neki, hogy azt milyen jól tudja. Csakhogy honfitársai zömének nem az a baja, amit ő annak tekint. Azok zömének a munka, a foglalkoztatás hiánya, illetve azok biztonsága a probléma. Ők – ellentétben a Draskovics-féle parvenükkel – nem meggazdagodni, hanem csak tisztességesen megélni szeretnének. S ellentétben e komprádor kommunista kormánnyal, nem tehetnek arról, hogy ez az ország csak kamatfizetésre százmilliárdokat költ. Arról az olyan régi ügynökfazonok tehetnek, mint a miniszterelnök, aki állítólag a KGB ellen harcolva küzdött az eladósodásért. Egyszerűen elképesztő az, hogy ma nálunk az egészségügyet és az oktatásügyet – két egzisztenciális szektor – a kommunizmus szolgálatában, elfelelőtlenedett emberek meg azok egykori állítólagos ellenzéke, tönkre akarják tenni. Olyan függést és kiszolgáltatottságot, mint amit ezek a lépések generálnak, még a proletárdiktatúra sem látott. Az élet és egészség egyesek nyereségvágyának birtokába kerülne, míg egy szegény ország minden tehetségének sorsa véletlenek és „liberális” szponzorok döntésétől függne. Ha a kommunizmus ember- és társadalomellenes szörnyűség volt, akkor ez annak minősített esete. S közben folyton emberi jogokról hablatyolnak. Tessék mondani, milyen emberi jogai vannak egy már eleve az életkörülményeiben ellehetetlenített embernek?
Hiába no, az önjelölt szociáldemokrácia és harcos libertinus szövetségesei mindig tudták, tudják, hogy mi a nekik jó. S szavakban mindig boldogították a népet! Mindig éltanulók voltak a magyar népen való haladó kísérletezgetésben: a wilsonizmusban, majd a bolsevizmusban is. S mi van, ha kiderül – sőt eleve látszott –, hogy zsákutcáról van szó? Nos, akkor nagy lendülettel vállalják az új zsákutcába vezetés tudományos megoldását. A legnagyobb után a legkisebb állam lelkes menedzselése közben persze a saját zseben s a nagy nyugati gazdák érdekein kívül semmi sem számít. „Liberalizmus”, wilsonizmus, bolsevizmus, szabadkőművesség, monetarizmus stb. csak jöjjenek. Mutassanak nekik egy olyan divatirányzatot, amit ők nem lennének hajlandók szolgálni.
A szociáldemokrácia felhasználása erre a célra fájdalmas perverzió. Ugyanis az materialista kisember-védelmező karakterű, egyszerű, becsületes kiállás azok mellett, akik az út szélére sodródtak, s ez akkor is tiszteletre méltó, ha az ember világnézetileg nem azonosulhat vele. A szociáldemokrácia realizmusa az állami szabályozásban rejlik, amit állam nélkül nem lehet gyakorolni. Márpedig az az állam, amely a magántőke profitszerzése alá rendelődik, nem állam. Nem a közjó szolgája, hanem a feudálbolsevista liberális (magán-) kiskirályok szolgája. S ez lehet jó bizonyos emberjogi maszlagos alapítványos megélhetési „liberálisoknak” és keresztapáiknak, de nem lehet jó a társadalom többségének. Mégis csak a demokrácia megcsúfolása az, ha csak bizonyos érdekek és médiavisszhangjaik szerint alakul a világ. Mit ér a magyar nemzetnek például az, hogy az országban javulnak a makromutatók? Miért jó az neki, ha pénzügyminiszteri centralizációval esetleg csökken ugyan a hiány, de egekbe szökik az adósság? Mit ér neki a bankok óriási nyeresége?
Lehet ezt populizmusnak minősíteni – aminek ugyan nincs értelme már –, de mi köze van a mostani kormánynak a valóban szegény embereket ténylegesen védő (órabér, lakás- és munkakörülmények, biztosítások stb.) szociáldemokráciához? Lehet itt idétlenkedni a szavakkal, de mindenkinek jobb lenne, ha az elvtársak, tiszta vizet öntve a pohárba, ténylegesen a zseb pártjává alakulnának és hagynák békén a magyar államot.