Csak nekünk nem fontosak a külhoniak?

A szavazati jogú negyven év feletti lakosság jelentős része kevés emocionális érzéssel bír a határon túli nemzettestrészek iránt, mert a szocializmus idején szinte szitokszó volt ezek emlegetése. Az átlagemberek közül (kivéve, ha volt valamilyen személyes kapcsolata) nagyon kevés ember érezte át ennek az ügynek a fontosságát. A szocialista időszakbeli, „legyünk minden szomszédunkkal jóban, akkor csak megmaradunk” politika nem tette lehetővé a téma korrekt értékelését. Jó lenne ismerni a választ arra a kérdésre, hogy a mai posztkommunista vezérkar szerint vajon hogyan alakulhatott ki a szintén internacionalista irányítással működő környező országokban egy nemzeti érzésekre építő politika, ami még ma is választási eredményt befolyásoló tényező ezen államokban.
Mert ezek az országok a szovjet ideológia kiszolgálása mellett megmaradtak hazafiaknak is. Ezen államokban nem silányították el a múlt dicsőséges eseményeinek tanítását, hanem felhasználták azokat a nemzettudat erősítéseként, amit a rendszerváltozás után rögtön ki is játszottak a szomszédos államokkal szemben. Nálunk ez nincs így, mert mi Közép-Európa egykori legjelentősebb államaként „a tanuljunk meg kicsik lenni” kovácsi gondolkodásmódot követjük. Ezt mondják a mi bölcs vezetőink, mert a legyünk mindenkivel jóban elvet képviselve ők tovább építhetik kacsalábon forgó villáikat, és megköthetik zsíros üzleteiket. Tudatosítani kell, hogy aki mindenkivel jó viszonyt akar ápolni, azt előbb-utóbb elnyomják az erősek, mert tőle senki nem tart, őt lehet ütni. (Gondoljunk csak Szlovákiára és Romániára.) Ukrajna kivételével az összes környező állam ismeri és a gyakorlatban is alkalmazza a kettős állampolgárság intézményét. Nekik fontosak az anyaországon kívül rekedt testvéreik, csak nekünk nem lényeges. Hová jutottunk?
Gondoljunk bele, mi lett volna a honfoglalás kori és az azt követő néhány században hazánkkal, ha nincsenek a Kárpátok alatt székely testvéreink, akik sokszor hősiesen védték az országot a keletről érkező támadásoktól. Mit szólna a mai Erdély területén született Mátyás király, hallva a kormánypártok nem szavazatra buzdítását? Lehetne-e állami értelemben vett magyarságról beszélni akkor, ha a XVI–XVII. században nem tartja fenn a nemzettudatot az akkori Erdélyi Fejedelemség? Mit szólnának a Zrínyiek, akik a mai Horvátországhoz köthetők? Hogyan érezné magát néhány aradi vértanú, aki szintén nem a mai Magyarországon született, illetve volt a birtoka? Miért fontos e felsorolás? Azért, mert ezen emberek nélkül mi könnyen nem lehetnénk tanárok, és a mai vezetőink nem lehetnének az ország irányítói, mert nem létezne Magyarország.
Sokan mondják lenézően, hogy ebből egyesek érzelmi kérdést kreálnak, s ez felelőtlen megközelítés. Igen, az. Hány határon túli magyar mondott le magyar állampolgárságáról? Egy sem. Ők nem alamizsnát kapnak, hanem jogos igényüket teljesítjük e döntés által. Ezen kellene elgondolkoznia Hiller István miniszternek, amikor a nemre adja le a voksát. Ez a mi nagy felelősségünk szakemberként, hogy átlépve a pártálláson, most az összes történelemtanár az igen mellett tegye le a voksát. Egyáltalán nem szeretnék indulatokat gerjeszteni, hanem egyszerű pedagógusként fontossá tenni pályatársaim szavazatának súlyát. Remélem, nem talál süket fülekre.
„Hontalan vagyok, de vallom rendületlenül, hogy Ő az út, s az élet és maradok ez úton, míg csak élek töretlen hittel ember s magyar.” (Wass Albert)

A szerző pedagógus