Hét százalék

Ötéves csúcson a munkanélküliség a KSH jelentése alapján – így aligha teljesül a 2002-es országgyűlési választásokat felvezető kampányban meghirdetett program, miszerint négyszázezer új munkahely közül „válogathatnak” majd ebben a parlamenti ciklusban az érintettek.
A KSH adatai szerint egyébként 6,9 százalékos rátát mértek a statisztikusok idén februárban, vagyis csaknem egy százalékkal több az állástalan, mint tavaly ilyenkor. Az érthetőség kedvéért: közel negyvenezerrel több a munkát kereső ember 2005 elején, mint a 2004-es év kezdetén volt. A nyilvántartások alapján pillanatnyilag 286 ezren várnak valamilyen lehetőségre. Jóllehet a mutató az Európai Unió 8,2 százalékos átlagához képest nem is mondható olyan rossznak, sajnos a helyzet csak az első pillantásra kedvező. Részint azért, mert a munkanélküliségi ráta folyamatosan emelkedik, s éppen a legaktívabb réteg nem kap munkát, így a tartósan munkanélküliek táborát gyarapítja, másrészt azért problémás a helyzet, mert a közösségen belül itt a legalacsonyabb a foglalkoztatási ráta. Utóbbiról annyit, hogy a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) nemrég egy tanulmányban szedte ízekre s marasztalta el a magyarországi foglalkoztatási helyzet állapotát. Hazánkban a foglalkoztatási ráta tudniillik a második legkisebb az OECD-tagállamok körében. A párizsi székhelyű szervezet szerint a magyar mutató mindössze 56 százalék, azaz a 15–61 éves korú népességen belül ennyien „próbálkoznak”. Ezt jelzi az a döbbenetes adat is, miszerint a foglalkoztatottak száma alig haladja meg a 3,8 milliót. Vagyis a tízmilliós lélekszámú országból mindössze négymillióan dolgoznak. Ráadásul az alkalmazásban állók jelentékeny része – a kimutatások alapján – minimálbérből él, továbbá igen sokan, mintegy nyolcszázezren, dolgoznak a közigazgatásban.
A munkanélküliség növekedése egyértelműen azt bizonyítja, hogy a Medgyessy-kabinet után a Gyurcsány-kormány sem képes kimozdítani a gazdaságot a stagnálás állapotából, hiszen a foglalkoztatás növekedése helyett éppen a munkanélküliség emelkedik – folyamatosan. A kormány megalakulása óta képtelen munkahelyteremtő foglalkoztatáspolitikát folytatni, így a régiónkban beruházó vállalatok sorra kerülik el hazánkat. Legutóbb a Michelin jelentette be, hogy Magyarország helyett inkább Lengyelországban bővíti termelését. A Tchibo pedig elhagyva Magyarországot Németországba helyezi át üzemét, míg a szoftverfejlesztő SAP új bázisául Budapest helyett Prágát választotta. De gondoljunk csak a 2003-as esztendőre, amikor is nap nap után hagyták el a nagyvállalatok Magyarországot. A kilencvenes években idetelepült multinacionális nagyvállalatok az ingyenpénzen megszerzett üzemekért, az olcsó és viszonylag képzett munkaerőért, s nem utolsósorban az adókedvezményekért valósítottak meg Magyarországon beruházást; miután lassan letelnek a kedvezmények, a cégek Romániát vagy Bulgáriát választják új székhelyül, hátrahagyva az itteni munkaerőt. S akkor még nem is szóltunk arról, hogy uniós csatlakozásunk nyomán több tízezer munkahelyet számolhatnak fel a hazai kis- és közepes vállalkozások.
Persze a gondot leginkább az okozza, hogy minden ötödik pályakezdő fiatal nem jut munkához, számuk már jóval tízezer fölött jár, s a nagy csinnadrattával bejelentett kormányzati intézkedések érdemben nem segítik a helyzetüket. Arról nem is beszélve, hogy a legelmaradottabb kistérségekben a negyven-ötven százalékot is meghaladja a munkanélküliség.
Valószínűleg a választópolgárok 2002-ben megjegyezték, hogy mit is ígértek nekik a szocialisták: négyszázezer új munkahely megteremtését. Az ígéretből hétszázalékos munkanélküliségre futotta.