Nép – álruhában

Istenem, milyen régóta veszekszünk mi egymással, magyarok és románok, hogy Mátyás király vajon melyikünké? Románnak vallja a román Matej Corvint, magyarnak vallja a magyar Hunyadi Mátyást. Most úgy tűnik, a derék románok közelebb kerültek a maguk igazához. Köztudomású ugyebár, hogy Mátyás király szeretett álruhát ölteni, és így leereszkedni a nép közé. Járt-kelt a nép között Mátyás, s mivel a nép nem tudta, hogy ő Mátyás, ezért aztán a maga természetes valójában létezett, járt-kelt, tett-vett, nem lett olyan hülye a nép, mint akkor szokott lenni, amikor valami király vagy egyéb potentát érkezik közéje.
S mivel nem tudták, hogy a király van köztük éppen, hát a gonosz éppen olyan gonosz volt, mint hétköznapokon, a jó pedig szintúgy olyan jó, mint máskor.
Ez volt épp a haszna Mátyás király álruhájának.
S mert látta, hát orvosolni tudta a nép baját. (Egyszer Gyurcsány is elmehetne álruhában a nép közé, hogy hallja, miket beszélnek róla.) Mátyás királyunk orvosolta a nép baját, el is nevezték hát igazságos Mátyásnak. Ezt az igazságos Mátyás királyt tiszteljük mi, magyarok.
De az a helyzet, hogy a derék románok most felelevenítették Mátyás király hagyományát, sőt, tovább mentek egy lépéssel. A kor ütőerére tették hüvelykjüket a derék románok, és megérezték a kor parancsát. Úgy határoztak a derék románok, ezentúl a nép fog álruhában járni a király előtt.
Az ötlet olyannyira zseniális, hogy gyakorlati alkalmazása nem tűrt halasztást.
S mert a tett halála az okoskodás, s tudják ezt a derék románok, hát a tettek mezejére léptek.
Történt, hogy éppen Juscsenko ukrán elnök látogatott Bukarestbe. Királynak ugyan nem király. Nehezebb is manapság hivatalban lévő királyra akadni, nem úgy van az, mint régen, hogy az ember elhajított egy fél téglát, aztán vagy valami királyt talált hókon, vagy valami párttitkárt, ami bizonyos elemeket tekintve ugyanaz. Végül arról sem feledkezhetünk el, hogy királlyal – na jó, királynővel, méghozzá az angollal – Ceausescu találkozott utoljára, akkor viszont a díszvacsorán a damasztabrosz szélébe törölte a pofáját a Kárpátok Géniusza, s ez az élmény maradandó nyomot hagyott Európa királyi házaiban.
Mindegy no. A lényeg, hogy király éppen nem volt Bukarestben, jött viszont Juscsenko. Jött Juscsenko, és adva volt a nagyszerű terv az álruhás népről. A román szenátus elnöke, a derék Vacaroiu nem is tétovázott sokat: üljön be a parlament üléstermébe minden takarítónő, sofőr, villanyszerelő, szakács, pék, pincér, teremőr, vízhordó, kertész, még a derék jó Iont is behívták, aki a parlament előtti térről a kutyaszart szokta összepofozgatni egy speciális vesszőseprűvel.
Jött is a jó Ion, a világért se maradt volna le a kísérletről. Nem olyan a derék román, hogy rest legyen, amikor országa felvirágoztatásáról, jó hírének öregbítéséről van szó.
Beültek mind a parlament üléstermébe, és várták a Juscsenkót. Aki meg is érkezett, és szép, ékes beszédet mondott a népnek, akiről nem tudta, hogy a nép. Azt gondolta Juscsenko, hogy ő a román képviselőknek beszél. Pedig mondom, a nép ült ottan. És Juscsenko így szólt: „Romániai látogatásom legfontosabb momentuma, hogy Ukrajna nevében baráti jobbot nyújtsak. Ma ezt tettem Románia elnökének is, s ezt teszem most az önök irányába, s örvendek, hogy a kinyújtott kéz nem üres levegőt markol.”
A hatás leírhatatlan volt. Egyrészt azért, mert Vacaroiu alig észrevehetően csippentett a szemével, s ebből tudta a derék román nép, hogy ideje van a tapsnak, de ettől függetlenül is. Ugyan a „momentum” szót nem értették, meg azt sem egészen tudták, miről beszél úgy általában ez a derék ember, de mert álruhában voltak, képviselőnek voltak álcázva, hát átérezték, hogy adott pillanatban muszáj lesz szervilisen, hülyén tapsolni.
A kísérlet sikerült. Az álruhás nép remekül játszotta szerepét, Juscsenko meg volt hatva, egy szempillantás alatt kiderült, mennyire nincsen szükség képviselőkre. Két takarítás között bármikor beszaladhat a takinéni tapsolni egy kicsikét az ülésterembe. Vacaroiu büszkén tekintett körül, s már zsebében érezte a marsallbotot…
(Ui.: Van olyan magyarázat persze, hogy mindez azért történt, mert Juscsenko beszédének idején tartotta kongresszusát a román szociáldemokrata párt, s az volt a tét éppen, vajon marad-e vagy megy Iliescu, s ezért minden képviselő odament kíváncsiságból. Vacaroiu pedig csak azért ültette be a személyzetet a képviselők helyére, mert arra gondolt, mégiscsak kínos, ha Juscsenko egyedül neki beszél. Ionescu elégedetten csettint, Kusturica zokog, mert ez nem neki jutott eszébe. Hiába no, románnak lenni tényleg foglalkozás. És hamarosan itt lesznek velünk együtt az unióban…)