Profitérdekek koncepciója

A népesség egészségi állapotának javítása stratégiai cél címmel, 2005. április 5-i dátummal tette közzé az egészségügyi minisztérium stratégiai programjának kilencedik jóváhagyott, javított változatát. A dokumentum az Országos fejlesztési koncepció részanyagát képezi, és célja az, „hogy megalapozza a 2007–2013-as közösségi források lehívásához nélkülözhetetlen nemzeti stratégiai referenciakeret kialakítását”. A dokumentum az egészségügyi fejlesztések célrendszerét és fő beavatkozási területeit tartalmazó Egészségügyi fejlesztési koncepció alapján készült.
Nem indokolatlan a koncepció bírálata, tekintettel arra, hogy a dokumentum az uniós forrásokból való egészségügyi részesedés meghatározása céljából készült.
A 32 oldalas anyagban az SZDSZ korábban nyilvánosságra hozott, majd Bokros Lajos által pontokba foglalt reformtervezetének legújabb változata olvasható. A stratégiai cél a versenyelvű egészségügy megteremtése, így a programban már kizárólag egészségiparról van szó, amelyben a szolgáltatások és termékek piacának a megvalósítása és a tulajdonosváltás szándéka a legfontosabb.
Noha az anyag elismeri, hogy az egy lakosra jutó egészségügyi kiadás 2003-ban hazánkban mindössze a fele volt az EU átlagának, és ennek csaknem egyharmadát az ellátottak saját zsebükből fizették, hogy a közkiadások részesedése a GDP-ből folyamatosan csökkent, a hiányok nagyságrendjét elhallgatja. 2004-ben a teljesítményvolumen-korlátozás bevezetése és a HBCS- (homogén betegségcsoport) díjtételek csökkentése a kórházak részére 7-8 százalékos bevételi veszteséget okozott, az infláció, a 40 százalékos gázáremelés, gyógyszerek és egyéb termékek áfaemelkedése miatt az egészségügyi intézmények kiadása ugyanakkor 7-12 százalékkal emelkedett. A 25-30 milliárdos forrásveszteség következtében a kórházak eladósodtak, 2004 utolsó negyedévében az eladósodás becsült értéke 26,6 milliárd forint volt. Ennek ellenére a szükséges díjtételek (HBCS, járóbeteg-ellátás pontértéke) minimálisan szükséges emelése helyett január 19-én 30 százalékkal alacsonyabb emelésről döntöttek. A népesség egészségi állapotának javítását célzó, jövőt megalapozó programban mindezek ellenére szó sincs a kórházak eladósodásáról, az egészségügy konszolidációjáról, a GDP-ből való részesedés növeléséről.
Amit a dokumentum készítői el szeretnének érni, hogy „az egészségügyi rendszer a gazdaság teherbíró képességének megfelelően legyen korszerű”, nem több fából vaskarikánál. „Az ország teherbíró képessége által meghatározott, egészségügyre fordítható közkiadásokon” kívül „a magasabb működési és fejlesztési költségeket” a járulékalap kiterjesztése és a lakossági terhek növelése révén kívánják biztosítani. Az a nemzetellenes gazdaságpolitika, amely az adósságállomány folytonos növelése mellett lehetővé teszi a profit kivitelét az országból, nem kívánja finanszírozni a szolidaritás elvén működő egészségügyet. Vásárolja meg a beteg az egészségét, ha van rá pénze. A koncepció a távlatok ragyogó perspektíváját is felrajzolja: „a bővülő gazdaság eredményezte növekvő GDP-ből növekszik az egészségügyre fordított közkiadás, és eléri az EU átlagát.” Hogy mikor? Majd egyszer. Addig is a közfinanszírozást „vegyes finanszírozássá” kell átalakítani.
A dokumentum Prioritások (fő beavatkozási területek) címen foglalja össze a lényeget, miszerint a problémák megoldásának a kulcsa, ki tudja, hányadszor, ismét a struktúraátalakítás, „mivel az ellátórendszer elavult struktúrája az egyébként is szűkös források pazarló felhasználását eredményezi”. Szóval a pazarlást nem a teljesen elhibázott, ellenőrzés nélkül működő finanszírozási rendszer okozza, hanem az elavult struktúra.
Az ellátórendszer szerkezetének és működésének a korszerűsítése, az újabb struktúraátalakítás lényegében a magyar egészségügy rendkívül drága leépítését jelenti, amely főleg az alap- és a fekvőbeteg-ellátást érinti.
A „kórházi kapacitások újraelosztását és fejlesztését” regionálisan szerevezett intézményrendszer kiépítésével, „regionális klinikai központok” kialakításával kívánják megoldani. A mindent egy helyen elv alapján „a fekvő- és járóbeteg-ellátás, valamint az orvosi és nem orvosi rehabilitációs ellátás régión belüli együttműködés alapján szerveződik”. Az átalakítás hangsúlyos eleme az olcsóbb „krónikus ellátás megerősítése” a drágább, aktív ágyak terhére. Ehhez az ellátórendszerhez „az egészségmonitorozás regionálisan szervezett intézményrendszere” fog kapcsolódni. A központok feladata a régió lakosságának egészségével kapcsolatos minden létező információ gyűjtése, feldolgozása, tárolása. Ez a rendszer a regionális igazgatás és a társadalombiztosítás számára lehetőséget teremt az egyéni adatok összesítésével aggregált adatok létrehozására, amelyek „segítik az országos, regionális és helyi döntéshozókat szakmapolitikai döntéseik meghozatalában”. A különleges, egészségügyi személyes adatok elektronikus kezelése felvet ugyan bizonyos adatvédelmi problémákat, amelyeket jogszabály-módosításokkal kívánnak megoldani. Íme a regionális egészségügyi tanácsok, illetve az egészségügyi ellátásszervezők legújabb köntösben való megjelenése.
Mindehhez lakosság közeli multifunkcionális kistérségi központok hálózatának kialakítása csatlakozna, amely egy helyre gyűjtve biztosítaná „az alapellátó, bizonyos szakellátó, szociális, valamint egyéb tevékenységeket”, mert „az alapellátás funkciója nem megfelelő”. A területi egyenlőtlenségeket úgy kívánják felszámolni, hogy a jól kiszolgált területek ellátását megnyirbálják, mivel akkor lesz a rendszer költséghatékony, ha „egyre kevesebb egészségügyi szereplő bevonását igényli”. A kistérségi központok felállításának hátterében a háziorvosi körzetek felszámolási szándéka ismerhető fel. Az SZDSZ-program szerint nincs olyan törvény, amely előírná, hogy egy faluban egy, kettő vagy három háziorvosnak kell dolgoznia, és semmi szükség arra, hogy az ország 3000 településén minden háziorvos saját tulajdonú, jól felszerelt rendelőt alakítson ki. Elegendő, ha öt-tíz orvos 10 ezer fős körzeteket hoz létre. Ezek lesznek a kistérségi központok, amelyeket az esélyegyenlőség hangoztatása mellett az alapjában véve jól működő alapellátás felszámolása érdekében találtak ki.
A közfinanszírozott szolgáltatás tartalmát, minőségét és hozzáférhetőségét pontosan fogják definiálni, azaz szűkíteni fogják az ellátási alapcsomagot, a kötelező ellátások körét. Ami kimarad, azt meg kell majd vásárolni. A regionális ellátórendszer működtetéséhez illeszkedő ellátási kötelezettségek meghatározása sem marad el, hogy az egészségipari profit is kielégítő legyen.
A „korszerűtlen” biztosítási és finanszírozási rendszer átalakításának lényege, hogy „a jelenlegi teljesítményarányos finanszírozás mellett kapjon szerepet a szolgáltatás vásárlása is”. Az áhított költséghatékonyságot és a tényeken alapuló finanszírozást „a szerződéses szolgáltatás vásárlási intézményrendszer működése”, tehát a magánbiztosítás fogja megvalósítani. A járulékon kívül így a betegek terheit a „kiegészítő biztosítással kompenzált co-payment rendszer” (az egészségügyi szolgáltatás önrészesedése) működése fogja növelni. A beteg vagy fizet az ellátásért, vagy ezt megelőzendő, kiegészítő biztosítást köt. Az így létrejövő forrásbővülés miatt „megszűnik a hálapénz”, mert arra a betegeknek már nem marad pénzük.
Az egészségügyi dolgozók bérének határidővel behatárolt rendezése helyett az anyag a bizonytalan jövőben elérendő célként fogalmazza meg, hogy munkájuk magas (az európai uniós bérarányokat tükröző) színvonalon finanszírozott. Az orvosok éppen az európai uniós bérarányok miatt vándorolnak el, már most minden tizenegyedik orvosi állás üres. Az EU tagállamaiban az egészségügyi és szociális ellátásban az összes munkavállaló 10 százaléka dolgozik, Magyarországon ez az arány mindössze hat százalék. Az egyre súlyosabb munkaerőhiánnyal kapcsolatban Éger István, a Magyar Orvosi Kamara (MOK) elnöke a Világgazdaság X. egészségügyi konferenciáján megállapította, hogy a létszámcsökkenést a nehéz stúdium, a munkával járó nagy felelősség, kivételes pszichés és fizikai igénybevétel, egzisztenciális kiszolgáltatottság mellett a rendkívül alacsony bérezés magyarázza. Ezért az orvosi egyetemre az utóbbi években egyre kevesebben jelentkeztek, az előző két év szerény emelkedése pedig az EU munkavállalási lehetőségeivel függ össze. Az orvosi egyetemen végzettek létszáma a korábbiak felét sem éri el. Az elvándorlás – részben más ágazatokba, részben külföldre – főleg a 30–50 éves korosztályt érinti. Jelenleg 750 orvos külföldi munkavállalási engedélye van folyamatban. Ennek következtében az ellátórendszerben az átlagéletkor emelkedik, és egyre nagyobb az orvosok túlterhelése. Az eredmény: versenyfutás az ellátásért, színvonalromlás és nem utolsósorban az, hogy hiányzik a tapasztalatok átadására hivatott középréteg, így megszakad az orvosképzés folyamatossága. A nővérhiány és -utánpótlás helyzete még az orvosokénál is súlyosabb. A MOK elnöke hangsúlyozta, hogy az egészségügy konszolidációja nem elodázható prioritás. Mindezek ellenére a jövőt célzó koncepció nem foglalkozik a humán erőforrás aggasztó helyzetével.
A dokumentum palástolt, mégis kiemelkedően fontos eleme „az ellátórendszert érintő tulajdonviszonyok jogszabályi összehangolása”, amely világossá teszi, hogy a kormány változatlanul ragaszkodik a nemzetközi tőke hazai egészségügyitulajdon-szerzéséhez. A szektorsemlegesség révén pedig biztosítják, hogy a külföldi cégek zavartalanul az OEP pénzéhez jussanak. Bár az Alkotmánybíróság a Csehák-féle kórháztörvényt megsemmisítette, és a kórház-privatizációt mind a szakmai, mind a civil társadalom elutasította, a kormány töretlenül képviseli a bankok és biztosítók érdekeit.
Nyilvánvaló, hogy az uniós forrásokra a magyar egészségügynek rendkívül nagy szüksége volna. Ezt a lehetőséget azonban kizárólag a magyar népesség egészségi állapotának a javítása érdekében kellene kiaknázni, nem pedig idegen érdekeknek alárendelni.

A szerző az orvostudományok kandidátusa