A gyilkos karrier

Legutóbbi hipermarketbéli turkálóutam alkalmával ismét érdekes lelettel gazdagodtam. Ezúttal nem művészfilmet találtam, ám a lökdösődő tömeggel vívott harc mégsem volt eredménytelen. A 999 forintos DVD-filmek nagy masszakosarában ugyanis felfedeztem kedvenc hollywoodi színésznőm egyik filmjét. („Kedvenc hollywoodi színésznőm”: e kifejezés hosszú időn át paradoxonnak minősült magánszótáramban, ám – úgy látszik – fejlődőképes vagyok, hiszen a nagy amerikai szemétkosárból már ki tudok túrni magamnak vérbeli színészeket.)
A film címe: Majd’ megdöglik érte. Nicole Kidman itt is nagyon jó nő, de alakítása sajnos nem oly átütő, mint volt az Órákban vagy a Más világban. Ennek persze nem ő az oka, hanem a legyalult szerep. Tűnődésre, morális prédikációra azonban így is van okunk. Mert a probléma, amely a film főtémája, hogy úgy mondjam, egzisztenciális kérdést érint. És nemcsak a szó hétköznapi, lefokozott értelmében – amennyiben itt a karrierről, a lóvéról volna szó –, hanem magasabb, filozófiai értelmében is. Az emberi élet minőségéről, irányáról, hogy azt ne mondjam, értelméről van szó.
A film szüzséje nem túl érdekes, nem is mondom el. A lényeg az, hogy van egy nő, akinek egyetlen életcélja van: korunk angyalává, médiumává, vagyis híres tévériporterré lenni. E cél érdekében mindent szabad. Az amerikai varázsszó, a karrier vörös fonálként húzódik át tévénőnk életén. Aki ellene tesz, azt megfojtja. Jó, hát ilyet már láttunk, ebben semmi különös nincs. Élőben is ismerünk (majdnem) ilyen figurákat. Akkor min lehet itt tűnődni? Honnan rugaszkodhat el a morális prédikáció? Hol itt a mélység, az egzisztenciális kérdezés súlya?
Először azon kaptam magam, hogy ez a karrierista nő, bár női bájait felhasználja a cél érdekében, valahogy mégsem nő. Nincsenek női bájai. És mehetünk tovább. Ennek a nőnek, bár vannak rokonai, szerettei, nincsenek rokonai, szerettei. Van élete, de még sincs élete. Az első felismerésen, hogy tudniillik a karrierizmus és a gyilkosság rokon értelmű fogalmak, túlléptünk. Most eljutottunk a magányhoz. Ez a nő minden életkapcsolatát metsző állhatatossággal, halál mechanikusan csavarja karrierje köré. Ebben a kéregruhában csak elfásulni lehet. Ez a nő tökegyedül van. Nincs világa. Világtalan. Ezért van az, hogy amikor végül a maffia halállal bünteti, nem érzünk semmit. Meghalni csak úgy lehet, ha előbb éltünk.
Ám ezzel még nincs vége. Mert ha az egzisztencialistáknak igazuk van, akkor igazán mélyen mindannyian magányban élünk. Életünk legfontosabb pillanatait mélyen egyedül éljük meg; nincs, aki ilyenkor hozzánk férjen. Akkor mi itt a baj? Mitől vagyok én más, mint ez az amerikai fanő?
„A számtalan villódzó naprendszerbe szétporciózott világmindenség egyik félreeső szegletében volt egyszer egy égitest, amelyen bizonyos okos állatok kitalálták a megismerést. Ez volt a legelbizakodottabb és leghazugabb pillanata a »világtörténelemnek«: de éppenséggel nem volt több egy pillanatnál. A természet néhány lélegzetvétele után megdermedt a bolygó, s az okos állatok egytől egyig elpusztultak.” Nietzsche írja ezt A nem morálisan fölfogott igazságról és hazugságról című esszéjében. Nos, itt vagyunk mi, apró lények, a világegyetem egyik eldugott zugában, körülöttünk a jeges űr, és tudjuk, hogy meg fogunk halni. Hogy az életnek nincs értelme. Ezt belátni, ettől meghatódni a legfőbb emberi feladat. Mert ebből az érzésből születik a szeretet, ami – legalább Szent Pál óta – a legfontosabb. A didergő, pillanatnyi életű lények összebújnak kicsit, így nem fáznak annyira. Ez az érzés, miként az élet is, önmagáért van. Így szép. Ezt a szépséget kell átélnünk. Ha életünkben megtaláltuk azokat a célokat, feladatokat, tennivalókat, amelyek e lehető legmagasabb cél eszközei, akkor halálos ágyunkon elmondhatjuk: szép életet éltünk. Ha nem: fává változunk.