A hét elején lezajlott köztársaságielnök-választás a rendszerváltás óta eltelt időszakban első és nagy valószínűséggel egyben utolsó alkalommal kínált lehetőséget az utódpárt számára, hogy saját jelöltjét helyezze a magyar közjogi struktúra csúcspozíciójába. Az MSZP számára azonban nem pusztán a pozíció megszerzésének sikertelenségét, hanem stratégiai vereséget jelentett a kedd délutáni kudarc.
A közjogi csúcspozíció az MSZP számára nem csupán a presztízs miatt jelentett volna előnyöket, bár a 2006-os választásokra történő felkészülés időszakában a presztízsszempontoknak is kétségkívül nagy jelentősége lett volna. Sokkal érzékenyebben érinti azonban a szocialistákat a keddi próbálkozás elbukásának az a két stratégiai következménye, amely meghatározó lehet a párt erőpozíciójának alakulását tekintve.
Az MSZP számára már a 2002-es választások második fordulójának estéjén világossá kellett volna válnia, hogy az előttük álló kormányzati ciklus két igen fontos közjogi eseményt minden más fejleménytől függetlenül tartogat, és hogy ezek komoly és átgondolt felkészülést igényelnek a párt részéről. Az egyik ilyen előre látható esemény az európai parlamenti választás, a másik pedig a köztársaságielnök-választás volt.
A jelenleg kormányzó balliberális kormánykoalíció megalakulásától számítva több mint három év állt az MSZP rendelkezésére az utóbbi eseményre való felkészülésre. A felkészülés optimális lehetőséget biztosított volna arra, hogy a koalíció a széles választói közvélemény előtt bemutassa, képes olyan konszenzuális jelöltet állítani a köztársasági elnöki pozícióra, akit akár a parlamenti ellenzéknek is kényelmetlen lenne elutasítania. A menetrend jó előre látható volt, a közjogi szabályok sem változtak, és a pártpolitikai küzdőtéren is mindvégig ugyanazokkal a szereplőkkel kellett a szocialistáknak számolniuk. A bukás mégis bekövetkezett.
Az okokkal kapcsolatban az elnökválasztás óta elhangzott megszámlálhatatlan vélemény és értékelés éppen csak a lényeget fedte el. Azt, hogy az MSZP mostani kudarca az SZDSZ-szel megnyitott együttműködés első pillanataitól kezdve érlelődött. Az 1990-ben megalakult parlamentbe az MSZMP utódpártjaként bekerült MSZP még karanténban volt. Az SZDSZ közreműködése volt szükséges ahhoz, hogy a párt a pluralizált politikai térben legitim szereplőként jelenhessen meg. Emlékezetes esemény volt, amikor a Demokratikus Charta akcióiban egyszer csak feltűntek az MSZP-s politikusok. A karantén megnyílt, és a nagymédia pillanatok alatt kimosdatta, szalonképessé varázsolta a szocialistákat a széles választói közvélemény előtt.
Ennek a szabadulásnak azonban súlyos árat szabtak, amelyet az MSZP azóta is folyamatosan fizet. Az MSZP az 1994-es választások óta mindvégig jelentős konfliktusok közepette keresi helyét az SZDSZ-szel folytatott „együttműködésben”, miközben a meghatározó taktikai és stratégiai kérdések tekintetében folyamatosan az SZDSZ érdekeinek megfelelően zárulnak a folyamatok, az MSZP pedig szép csendben biztosítja a parlamenti szavazattöbbséget a balliberális koalíció működéséhez. Ebben rejlik a két párt közötti koalíciós munkamegosztás lényege. Ezt azonban éppen az MSZP-n belüli erőcsoportoknak kellett a legtisztábban látniuk.
Világosnak kellett volna lennie, hogy Szili Katalin megválasztását tekintve nincs és soha nem is volt semmiféle „koalíciós” érdek, ez csak az MSZP számára lett volna fontos, de a párton belül is csak az SZDSZ-hez kötődő liberális tömörüléssel szemben álló erőcsoportoknak. Ennek a felismerésnek oda kellett volna vezetnie, hogy a belső erőviszonyokat tekintve meghatározó erőcsoportok jóval a jelöltállítás esedékessége előtt megfogalmazzák azokat a felvetéseket, amelyek mentén a párton belül, majd a koalíciós partnerrel történő együttműködés keretében képesek lettek volna a konszenzusos minimum bázisán egy vagy több jelöltet állítani. A felvetések pontosan tisztázhatták volna a leendő köztársasági elnök személyével kapcsolatos igényeket az MSZP, illetve az SZDSZ részéről, rögzíthették volna azokat a kritériumokat, amelyektől egyik fél sem kíván eltávolodni.
Az MSZP számára az elnökjelölés körüli kérdések tisztázása annál is inkább fontos lett volna, mint hogy a szocialisták egyértelmű várakozásokat fűztek a majdani elnöki döntésekhez a legfőbb ügyész és a Magyar Nemzeti Bank elnökének megválasztása és a 2006-os országgyűlési választások kiírása kapcsán. A megfelelő jelölt biztosítása érdekében azonban a szocialisták vezetése részéről a koalíciós partnerrel időben megkezdett érdemi egyeztetések nem történtek meg, miközben az ellenzékkel való érdemi egyetértés kialakításáért sem tettek megfelelő lépéseket, holott ilyen irányú nyitás akár az SZDSZ által támasztott akadályokat is semlegesíthette volna az elnökválasztás előkészítésében.
Az előkészítés tehát elmaradt, annak helyét az esetleges jelöltekről és önjelöltekről felröppenő újabb és újabb híradások töltötték ki. A hivatalos jelölési határidőig eltelt időszakban közel tizenöt aspiránst ismerhetett meg a közvélemény. A jelenlegi kormányzati ciklus első időszakának favoritja Kovács László MSZP-s pártelnök volt, aki politikai karrierje megkoronázásaként „vállalta volna” a köztársasági elnöki pozíció betöltését. Kovács nevének felmerülésekor az SZDSZ nevek említése nélkül azonnal jelezte, hogy a tisztségre pártpolitikus személyt nem tud elfogadni. Ez a bejelentés egyben meg is alapozta a funkció betöltése körül körvonalazódó koalíciós diskurzust.
Kovács brüsszeli „száműzetésével” azonban a szocialisták első számú jelöltjévé Szili Katalin lépett elő. Szili jelöltként történő megjelenése előtt az SZDSZ részéről még Szabó István filmrendező és Göncz Kinga esélyegyenlőségi miniszter neve merült fel, miközben egyes szocialista körök a megbuktatásáért járó kárpótlásként Medgyessy Péter indulását támogatták. Aztán itt volt még Lévai Katalin európai parlamenti képviselő mint önjelölt, és nem utolsósorban Gyurcsány Ferenc és köre – érezvén a kormánypártok között kialakult feszültséget – áthidaló megoldásként Bárándy Péter és Bihari Mihály személyét is felvetette.
Az MSZP kongresszusán Horn Gyula és az egyébként az SZDSZ számára is elfogadható Glatz Ferenc ellenében végül Szili Katalin lett a szocialisták köztársaságielnök-jelöltje. A liberális kormánypárt a kongresszusi döntést követően is kitartott amellett, hogy az MSZP hivatalos jelöltjét nem fogja támogatni. Az SZDSZ Gönczöl Katalin, Mécs Imre és Demszky Gábor nevének tavaszi tesztelése után végül Gombár Csabát jelölte meg a pozíció betöltésére alkalmasnak tartott személyként. A forgószínpadon lezajlott jelöltállítási folyamatot a megfelelő politikai akarat persze mentesíthette volna a széles nyilvánosság előtt zajló, súlyos konfliktusaitól. Az ehhez szükséges politikai akarat azonban hiányzott, de ez már nem is volt meglepő. Az MSZP belső viszonyaiból fakadó bizonytalanság, képlékenység a jelenlegi kormányciklus során is mindvégig és folyamatosan biztosította az SZDSZ számára saját taktikai és stratégiai céljainak érvényesítését. Az MSZP meghatározó, de egyúttal egymással élesen szemben álló belső erőcsoportjai közötti küzdelmek, az ezzel együtt folyamatosan növekvő belső dezintegráció eredményeként a szocialisták a jelenlegi koalíció menetében képtelenek voltak időben megformált, egységes politikai akarattal az SZDSZ-szel szemben tárgyalóasztalhoz ülni. A pártvezetés az egymással éles érdekellentétben álló belső erőcsoportok feje fölött az SZDSZ-szel megkötött alkukkal és egyeztetésekkel alakította a koalíció menetét.
Ez a folyamat oda vezetett, hogy a most lezajlott köztársaságielnök-választás kimenetele egyben az MSZP totális vereségét is jelenti a politikai színtéren. Nem Sólyom László személyéről van szó, hanem arról, hogy a pártkongresszus támogatása és a Szili Katalin mögé felsorakozott képviselőcsoport támogatása egyaránt hiábavaló volt a nagy cél eléréséhez, miközben elvileg kényelmes koalíciós szavazattöbbség állt rendelkezésre az eredmény biztosításához. A szocialisták koalíciós partnerük hajthatatlansága miatt szó szerint pár szavazaton múló, megalázó presztízsvereséget szenvedtek.
Már a vereség utáni másnapra kirajzolódott az utólagos értékelésekből a szocialista pártvezetés rendkívüli erőfeszítése a kudarc keltette párton belüli indulatok lecsillapítására. A pártkáderek utólagos értékeléseiben a szocialista pártvezetés felelőssége pillanatok alatt eltűnt, de ugyanígy eltűnt Gyurcsány Ferenc korábban személyesen és önként vállalt felelőssége is.
Nyilvánvaló, hogy az elsődleges kommunikációs cél most a kudarc átformálása, jelentőségének kisebbítése, lehetőség szerint elfeledtetése. Erre kézenfekvő eszközként adódnak a közös kormányzás, a „vállalt feladatok” teljesítésének kényszerére hivatkozó magyarázatok. A taktikai színtéren a kedélyek lecsillapítása a koalíció jelenlegi, liberális dominancia alatti működésében érdekelt csoportok számára valóban adhat némi időt az MSZP-n belül kiéleződött feszültségek kezelésére. A stratégiai dimenzióban azonban már megkerülhetetlenül ott lebegnek a koalíció egyben tartására és az esetleges 2006-os választási együttműködésre vonatkozó súlyos kérdések, amelyeket az MSZP most bekövetkezett belpolitikai vereségét követően egyre nehezebb lesz megválaszolni. Az egyik ilyen kérdés éppen az, hogy amennyiben az MSZP a legcsekélyebb mértékben sem képes önálló stratégiai célokat megvalósítani, akkor az SZDSZ parlamenti többséget biztosító és választási szavazatszerző segédjeként történő működés mellett van-e egyéb szerepe a magyar parlamenti demokráciában.
A szerző tudományos munkatárs,
Századvég Politikai Elemzések Központja
origo.hu
Orbán Viktor: Magyarország megvédte magát!
