Hamis propagandisták

Szinte naponta értesülhetünk arról, hogy itthoni személyek és körök minden számukra elérhető külföldi fórumon sivalkodnak az állítólag elviselhetetlen hazai antiszemitizmusról. Elképesztő hazugságaikban nem átallják még azt is állítani, hogy itt már az utcákon barna hordák menetelnek, s közvetlen veszélyben van zsidó származású honfitársaink élete. Aki ilyen nagyot hazudik, az biztosra megy, azontúl, hogy nagy üzletet csinál.
Most mi is eltekinthetnénk – mint egyes magyarországi bírák szoktak az utóbbi időben – a valóságbizonyítástól, de nem tehetjük. Egyszerűen azért, mert a kommunista propaganda eme gátlástalan továbbélése – amelyet szintén soha nem zavart a valóság – olyan aljasság, amelyet szó nélkül hagyni önveszélyes. Mivel az eszmeileg kiüresedett Nyugat szívesen fogyasztja az antirasszista, antiszemitázó blődliket, s közben azt hiszi, hogy a lényeget látja.
De hát kik azok az emberek, akik az itthoni, hitében meggyengült zsidó közösséget instrumentálva idétlenkednek? Nos, ezek valójában politikai üzletemberek, akiknek sem a zsidósághoz, sem a magyarsághoz nincs közük. Ők többnyire a kommunizmusban „utaztak” korábban, most meg a rasszizmusban. Ahhoz sem volt sok közük eszmeileg, bár kötődtek annak kegyetlenségéhez. Ez a rasszizmusügy már közelebb van hozzájuk, mivel – sokuk számára – monopolizálható, de valójában mindkét esetben csak a hatalomról és a pénzről szól az egész. Persze vannak ezek között ostoba és jó üzleti szimatú, másféle „haladó” egyének is, akik ezzel tudnak maguknak nagy érvényesülési felhajtó erőt biztosítani.
Az ország érdeke? Nos, annak az az érdeke, hogy mindig ők legyenek hatalmon, s a magyar nép az ő nevelésük hatása alatt állva önostorozó életet éljen – bocsánatot kérve azért is, hogy él. Undorító, perverz módszer ez. Hiszen a rasszistázók-antiszemitázók – más oldalról – megvetik a keresztyén aszkézist, nevetségessé igyekeznek azt tenni, miközben valójában üzletileg ezt akarják a hatalmuk alapjává tenni. Persze az ostorozást ez a társaság szívesen átvállalja, de örömmel veszi azt is, ha eme tevékenységét a szenvedő fél részéről hazafiasnak, haladónak, humanistának s politikailag korrektnek nevezik. Az önkritikának, akár egyéni, akár közösségi szinten persze, van létjogosultsága, de azt tenni a közösségi lét mércéjévé – betegség. Nem a közösségé – amely annyiban felelős, ha tartósan hagyja, hogy ilyen emberek mértékadóak lehessenek –, hanem azoké, akiknek csak egyéni érdekeik vannak. S azokat mindig az éppen aktuális erősek jelszavaihoz, propagandájához kötik – mert azt hiszik, hogy ez a korszerű meg haladó. Holott csak jövedelmező. Etika: sehol.
Hiszen ha volna, normális, tisztességes embernek eszébe nem jutna saját hazáját pocskondiázni. Sőt. Még takargatni kellene a meglévő csúnya foltokat is. E vádaskodókat azonban nem érdekli a haza, amely egyébként is csak telephely nekik. Itt működnek, mert egyénileg is itt előnyös. Máshol nagyobb lenne az ilyen irányú üzleti konkurencia. Csak egyvalamit nem ért a földönjáró ész: minek ennyire túlhajtani valamit? Mert ez az egész nemzetközi jellegű antiszemitázás akkor is zsákutca, ha vannak pénzelőik és ostoba, karrierista fogyasztóik.
Az emberi természet ugyanis olyan, hogy bármekkora tragédiát idővel akkor is elfelejt, ha egykor égető volt a szenvedés és/vagy szégyen. A nagy pénz itt nem tud segíteni, legfeljebb a haszonért csaholókon. A zsidóság értelmes és etikus része ezt ugyanúgy tudja, mint bárki más. Csak a rövid távú üzletes kiszolgálókat nem érdekli mindez.
Mégpedig azért, mert ezt a szellemi csőcseléket nem tudja meggyőzni – műveltség híján – az örök igazság: nem lehet vég nélkül sütögetni egy pecsenyét, egyszerűen csak azért, mert nincs örökkön fennálló emberi hatalom és struktúra. A zsidóság tragédiájának megdöbbentő valósága – ahogyan az antifasizmus mozgósító ereje is – napjaink ifjú nemzedékeiben múlik el (azt is mondhatnánk, hogy más tragédiákkal együtt „ókorivá” lesz). Ezért válik egyre inkább tiszta üzletté minden.
A magyarországi zsidóság tragédiája magyar tragédia volt. Tisztességes ember ezt sem felejtheti el soha, de látva a mai üzletes tolongást e téren, méltóbb volna a csend és a hallgatás. Főleg egy kiszolgáltatott kis nép fiai részéről, amely ellentétben a nagyokkal (amerikai, angol, orosz) nem védhette meg a vele lélekben egyeket. De a nagyok védték-e őket? A kufárokat mindig ki kell űzni a (tisztességes emlékezet) templom(á)ból.

A szerző történész, egyetemi docens