Végképp kiürült a szín, a pajta

Nem hivatalos fórumon, nem rendezvényen, hanem magukra hagyott öregek körében hallgattam végig a csöndes beszélgetést, amely figyelmeztetés lehet az országnak. Arról beszéltek nagyon visszafogottan, szinte szégyenlősen, hogy nem tudnak már mit pénzre váltani, kiürült a szín, a pajta, a régi istálló, az udvar a még hasznavehető dirib-darabjaitól, mert a mindennapi kenyér és a mindennapi patika követelményei mindent feléltek.
A megöregedett és feleslegessé vált bútorokért nem várhatnak semmit, hiszen ki adna azokért pénzt? A nagy gonddal védett kertföldek, szőlődarabkák már elébb elmentek, az öregségi, a házastársi fillérkék – amelyek különösen az egyedüllétre szoruló asszonyokat érintik – olyan forintocskák, hogy abból élni egyik napról a másikra is lehetetlen. Azt, hogy az idő tavaszra váltott, hálával emlegetik, mert legalább a fűtés réme felengedett. Arról, hogy már a házat is odaadnák valami kicsi biztos reményében, de szegény az eklézsia is, nincs pénze az önkormányzatnak sem, a világ pedig tele van öregeket megkárosító nyerészkedőkkel, hiszen nem egy ismerősről tudnak, akik aláírtak valami szerződést, végül valami szegényházban találták magukat, mindenükből kifosztottan.
„Bizakodtunk a kis vagyonban, hiszen ezért küzdöttünk leginkább” – mondják, mert az az öregség utolsó kapaszkodója lehetett volna, de mint a kémény füstje, semmi lett. Harag, felháborodás nincs a szavakban, inkább beletörődés, mozdulatlanságba süllyedés. Feladták.
A megdöbbentő az, hogy ez a harmad-országnyi tábor napról napra népesedik, és ha ezt végigtöprengi az ember, meg kell állapítania: lepusztulóban az ország. Mindezekről mintha nem is akarnának tudni a ködöket kavaró, száz napokban és „megváltó” programokban homályosítók, mert sikerült valamit kispekulálni, aztán következhet az etetés. Akár minden napra ki kell találni valami megfoghatatlant, aztán más nincs is hátra, lehet beadagolni.
Kétségbeesett öregjeim utolsó szalmaszálként megfogalmazták: jövőre majd kellünk, választásra minden szavazat fontos lesz, mert hiszen már meg is hirdették: a nyugdíjakat felülvizsgálják, a nyugdíjasokat az elsők között veszik figyelembe. Megéltük, megtapasztaltuk – nyugtázzák kesernyésen. Sokan vagyunk, nagy erő, tehát majd kiszorítanak megint valami szégyentámogatást, mozgósítanak bennünket, percekre megbecsülnek, de most éppen arról van szó: megéljük a holnapot?
Bölcsességbe hajló összegezéssel úgy summázták: megint eljött a beetetés ideje. Ígéretektől persze nem lakik jól, aki éhes, és ezt már nem egyszer, hanem kétszer tapasztalták, hogy úgy bánnak velük minden országot mozdító felhajtás után, mint a lyukas vödörrel, mely felesleges lett. Sőt egyikük, hogy a valóságot még szemléletesebbé tegye, úgy fogalmazott: az üres istállókban hiába maradtak meg a kötőfékek kötelei, ha kifogyott belőlük a jószág. Mert, hogy ennyire nézik az embert, az öreget, a szavazót, addig kell csak, míg megerősíti őket a hatalomban, a módban. Aztán kicsit nyersebbre is váltott a szó: ahány szocialista, annyi kommunista, az ő szavuk pedig csak a füsttel egyezik. Ha benne állsz, csípi a szemed, köhögtet, csak a bolond állja, ki is kellene keveredni belőle egy-kettőre. Vajon megjön-e végre a sok százezer beetetett ember jobbik esze?
Restelkedve beszéltek még a tizenkilencezer forintról, amit háromszorosan behajtott rajtuk azóta az árak emelése, és emlegették, hogy az öreg csak teher, baj, sokan úgy fogalmaznak: az ország nyakán. Igen, de ki teremtett meg mindent ehhez az igazságtalan milliomosvilághoz? Mi, az öregek! Egykor megéreztük, mindenünket odaadtuk, itt maradtunk, mint a szedett fa. De a szavunk majd fontos lesz. Már jövőre. Csak azt ne higgyék – hangoztatták –, hogy nem tanultunk. Lehet, nem az okos módján a más kárából, egyedül a magunkéból, de ne reménykedjenek, ha akármilyen lealázott állapotba süllyesztettek is bennünket, hogy elfelejtettünk gondolkodni. Majd észreveszik.