A frakcióvezető asszony aranyköpései

Lendvai Ildikó azon kevesek közé tartozik, akik professzionálisan képesek eljátszani a baloldal közkedvelt szerepét: megalkotni és értelmezni az új magyar demokrácia normáit, és ez alapján mondani ítéletet a politikai ellenfelek politikai kultúrájáról. A szocialista frakcióvezető nem kis látványossággal teszi ezt: emelt fővel és drámai arccal úgy ítél el, szólít fel elhatárolódásra vagy bocsánatkérésre, amit pártelnökként Hiller István is csak az ő karikatúrájaként tud megtenni.
A politikai uborkaszezon kellős közepén a szocialisták kormányfőjének, pártelnökének és frakcióvezetőjének egyaránt az a legfontosabb elfoglaltsága, hogy (egyoldalúan) értelmezze az ellenzék vezérének Erdélyben elhangzott szavait, és a lelki összeomlás határát súrolva követeljen bocsánatkérést Orbántól. Az ügylet legalább két okból is átlátszó. Egyrészt azért, mert Hiller István a kormányváltás után a tőle megszokott komolysággal deklarálta Friderikusz Sándor műsorában (2004. október 17.) az új magyar szociáldemokrácia ő és Gyurcsány Ferenc képviselte alapelvét: „amikor a párt nem egy másik párttal foglalkozik, hanem az emberekkel foglalkozik. Engem nem az ellenzék, hanem a falvak, a városok, az emberek érdekelnek. (…) mindenkinek tele volt a hócipője, és elég volt abból, hogy a szocialista párt reagáló párt, elég volt abból, hogy állandóan válaszol, hogy követ, hogy mond valamit valami után.”
Az Orbán elleni hajsza másrészt azért átlátszó, mert az MSZP azóta is követ, leginkább Orbánt, és elengedhetetlen kényszert érez, hogy valamit mondjon valami után. A kormányfő az Orbán Viktorral folytatott vitája előtt be is jelentette: a kormány és a szocialista párt felveszi a kesztyűt. Gyurcsány Ferenc, aki a magasabb rendű szocialista politikai kultúra jegyében előszeretettel bolsevikozta és kommunista diktatúrázta le az ellenzéket, egy interjúban (Mozgó Világ, 2004. december) őszintén bevallotta, hogy Lendvai Ildikó professzionális nagyvonalúsággal és őszinte partnerséggel támogatja őt. Lendvai, példát adva a szocialista együttélés szabályaiból, nem is fogta vissza magát. Egy országgyűlési vitában kirohanást intézett a Nemzeti Konzultáció, Pozsgay Imre és Szűrös Mátyás ellen, majd hímsovinisztákat megszégyenítő módon döfött az ismert televíziós személyiségbe, akit lekezelően csak Kudlik Julikának nevezett.
Az előbbi esetből kikerekedett szocialista norma alapján a Lendvai Ildikének szólítható kultúrharcos a közszolgálati Nap-kelte július 9-i adásában hangot adott annak, hogy férfias megoldás lenne, ha Orbán bocsánatot kérne, majd az őt alákérdezéssel valójában nem össztüzelő Pallagi Ferencék legnagyobb meg nem döbbenésére kijelentette: Orbán száz kilométereket utazik el, hogy visszaköpjön.
Lendvai Ildike kultúrkampfja tehát abból áll, hogy professzionális nagyvonalúsággal kezeli a szocialista együttélés szabályait: intim intellektuális viszonyba keveredik önmaga és saját politikai oldala alkalmi alpáriságával. Magyarán: természetesen veszi, de legalábbis elnézi azt. A még nagyobb érthetőség kedvéért vegyük a magyar baloldali politikai kultúra nagyágyújának, Horn Gyulának az esetét. A külföldön többszörösen kitüntetett exkormányfő egy kampánygyűlésen azt mondta a kulturálisan magasabb rendű közönségének, „nem tudunk a botránypolitizálással élni, nem áll rá a szánk, hogy rágalmazzunk”, majd pár mondattal később a polgári kormányról: „Aljas, arrogáns, pökhendi, útszéli társaság. Az Antall-kormány iskolás gyerekek gyülekezete volt ezekhez képest.” Mikola István egészségügyi miniszterről: „Ha ilyen miniszterem lett volna, úgy vágom ki, mint egy kóbor macskát, az isten verje meg, a kurva anyjukat!” (Horn Gyula lakossági fóruma, Tápiószele, 2001. november 2.)
A Horn Gyula kijelentéseit firtató Elek István felvetésére Lendvai Ildike a következő aranyköpéssel válaszolt (Magyar ATV, 2002. február 21.): „Én nem szeretek csúnyán beszélni, még magántársaságban sem, nőknek ez végképp nem áll jól. (…) Mégis óriási különbségnek érzem, hogyha a tévé nyilvánossága előtt vagy sajtótájékoztatón használ valaki nem egyszerűen kemény vagy illetlen kifejezéseket (…), én nem használnék olyan szavakat sem, mint Horn Gyula használt…”
Milyen következtetéseket vonhat le egy alulszocializált ember a szocialista alulkulturáltság normáiból? Azt, hogy a másik oldalt nemcsak szabad gyalázni, de lehetőleg azt a látszatot is keltsük, hogy magunk makulátlanok vagyunk. És ha a mi oldalunkon lebukik valaki, feltétlen ne követeljünk tőle bocsánatot olyanért, amihez képest ártatlan kiszólásért fejeket követelünk a másik oldalon. Aki nap mint nap diskurál a szocialista utca emberével, az tapasztalhatja, hogy a módszer sikeres. A hétköznapok emberéért, az utca emberéért, a munkásemberért, a kisemberért dolgozó párt (copyright by Ferenc Gyurcsány) hívei előszeretettel sopánkodnak a Fidesz kulturálatlanságán, és mindegyiknek biztos tippje van arról, hogy éppen melyik fideszes politikus az igazán bunkó, akivel neki éppenséggel tele van a hócipője. A szocialista utca dolgozó embere két – itt nyomdafestéket tűrő változatban közölt – képlet szerint dolgozza meg környezetének közvéleményét: 1. a Fidesz szemét; 2. lehet, hogy az MSZP is szemét, de a Fidesz még szemetebb. A politikai semlegességbe burkolózó szocialista utcaember alapvetően az első pontban foglaltak szerint üzemel, és ennek megfelelően menetrendszerűen tudja felmondani azt, amit az ellenzékkel soha nem foglalkozó Hilleréknek az Ildikéék által felvett kesztyűjéből kipottyan. És ha zavarba jön a Horn Gyula reprezentálta kulturális minták felemlegetésétől, az csak azért van, mert vagy nem hall róluk, vagy nem tudatosítják bennük. De éppen ennek áthidalására szolgál a kettes számú képlet.
Vegyük a Nap-kelte idézett példáját. A közszolgálati újságírók azzal össztüzelték Lendvai Ildikét, hogy mikrofonállványt tartottak neki: a két legfontosabb össztűz arról szólt, hogy kikérték Ildike véleményét két fideszes témáról, Orbán erdélyi megnyilatkozásáról és a járulékemelésről szóló jogszabály visszavonásának kezdeményezéséről. Pallagi Ferenc ráadásul olyan minősítéseket használt, hogy Lendvaiból önkéntelenül kibukott az egyetértés: „A számból vette ki a szót.” Az össztüzelő újságírók nem szembesítették Lendvait önnön intellektuális mélyrepülésével, az Orbán „köpéséről” mondottakkal. De azzal sem, hogy Gyurcsány Ferenc az Országházban nem szólt egy kukkot sem arra, amit Áder János nem Erdélyben, hanem ott vágott a szemébe: a „beözönlés” elleni „hazafias” népszavazási kampánya a nyugati szélsőjobboldal idegenellenes technikáit idézte.

A szerző politológus