A Katrina világrengető következményei

Pallagi Ferenc a közszolgálati Magyar Televízió Nap-kelte című műsorában:
„Épp a minap olvastam valamelyik lapban, hogy íme, a New Orleans-i árvíz bebizonyította, hogy csődbe jutott a fogyasztói társadalom, mert ott az árvíz után micsoda őrületes kupleráj van. Ezzel szemben bezzeg Erdélyben a derék székely emberek összefogtak, tehát akkor mi vagyunk a jobbak. Ezeken a pontokon én azért már úgy kezdem eldobni a fonalat, ahogyan szokták mondani.”
Először is szögezzük le: ilyen mondás nincs. Másodszor: Pallagi jellegzetesen kádárista újságírói módszert választott, amikor a hivatkozás forrásának megjelölése helyett elhallgatja azt. Ellenkező esetben kiderülhetne, hogy Pallagi Lukács Csaba e lapban megjelent cikkére (Katasztrófafilm lett valósággá, szeptember 5.) gondol, amely azonban nem tartalmazott semmit a fogyasztói társadalom csődbe jutásáról.
Mindenesetre az egyik – amit már régen tudunk –, hogy milyen színvonalú az adófizetők pénzén működő televízió nálunk, a másik pedig – ez újabb keletű –, hogy a magyarországi balliberális újságírást milyen mélyen sérti Bush elnök kormányának a kudarca a Katrina hurrikán előtt, alatt és után. Ezt nemcsak az elnököt mélyen lepontozó amerikai nép találja annak, hanem a világ közvéleménye is, beleértve az amerikait. Sőt, Bush elnököt is, aki magára vállalta a felelősséget és vizsgálatot indíttat – nyilván részben maga ellen is.
Annyi biztos, hogy ha a mi balliberális újságíróink pontozásán múlna, Bush jóváhagyási mutatója nem zuhant volna a valaha is volt legalacsonyabb értékre, hanem, ellenkezőleg, feljebb kúszik. A mentési munkálatokat végző szervezet vezetője pedig nem mondott volna le.
Jellemző a valóságot elfedő vágyálmos víziókra Horváth Gábor, a Népszabadság című napi kormányszócső washingtoni embere, aki azt írta, „a kollégákkal meg is állapítottuk, hogy ha baj van, késlekedés ide, nehézségek oda, még mindig inkább azt szeretnénk, ha az Egyesült Államok hadereje sietne a segítségünkre, mint az általunk korábban megismert közép- vagy pláne kelet-európai szolgálatok”.
Visszatérve Pallagi támadására, itt jegyezzük meg igen erős nyomatékkal, hogy Lukács Csaba kivételével egyetlen magyar újságíró sincs, aki ne elsőként érkezett volna meg a legfrissebb természeti katasztrófák színhelyeire, és ne töltött volna heteket akár a dél-ázsiai szökőár, akár az erdélyi heves árvíz, akár a főként Louisianát és Mississippi államot ért hurrikán- és árvízkárok helyszínén. Ellentétben azokkal, akik egy füsttel teli szobában a képernyőt nézve vonnak le e természeti katasztrófákról és kezelésükről olyan következtetéseket, amelyek alapja minden, csupán nem a helyszíni valóság.
Horváth kijelentésével egyébként az egyik legnagyobb baj az, hogy az Egyesült Államok hadserege napokig egyáltalában nem sietett azok segítségére, akik az olajtól és fekáliától mocskos szennyvízen át igyekeztek száraz részekre gázolni, vagy halálos félelemben házuk egyre magasabb szintjére kapaszkodni. Sőt, a mentés – szinte felfoghatatlan módon – napokig elmaradt.
De mi lehetne tőlem fairebb annál a balliberálisok szemében, mint éppen kedvenc hetilapjukat, a neoliberális brit Economist című hetilapot idézni a történtekről és arról, hogy miként módosult a globális vélemény Amerikáról? Ennek címoldalát egy végtelenül kétségbeesett fekete nő foglalta el, akinek szeméből könnyek patakzottak. A New Orleans feliratú sárga trikót viselő asszony fölött a nagybetűs címfelirat: Amerika megszégyenülése. És ha valaki tudja azt, hogy az Economist milyen mértékben támogatta és támogatja az Egyesült Államok vezette, már Amerikában is mind kevésbé népszerű iraki háborút, és hogy milyen mértékben fogja pártját általában a kisméretűre szorított kormánynak, az külön értékeli a hazai balliberális sajtó egyik külhoni kedvencének mérhetetlenül lesújtó véleményét arról, amit George W. Bush és kormánya tett, jobban mondva arról, amit nem tett.
Annak jellemzésére, hogy Horváth Gábor és kollégái jól jártak-e volna, ha feltételes kívánságuk mentésükről teljesül (akkor, amikor a New Orleanst elöntő vizekben könnyebb volt krokodillal találkozni, mint mentőkkel), álljon itt a provinciális hazugsággyárnak vagy a demokrácia ellenségének igazán nem nevezhető BBC közszolgálati adó egy tudósítása, amely így indult:
„Az egyetlen különbség a New Orleans-i káosz és egy harmadik világbeli katasztrófakezelés között az, hogy egy külföldi diktátor hatékonyabban szervezte volna meg a mentési munkát.” A tudósító ezután egy afroamerikait idéz, aki arról panaszkodott, hogy testvéreit az amerikai kormány úgy hagyja a bajban, mintha csak szeméttel lenne dolga.
Ez a szemét egyébként a majd félmilliós város százezer lakosa, amelynek nincs kocsija. Őket kimenthették volna azon buszok, amelyek a mentésre nem kaptak utasítást, és amelyeket lassan elnyelt az emelkedő, mocskosan örvénylő víz. Vagy az az USS Battasuna cirkáló, amely ultramodern kórházzal, orvosokkal és harci helikopterekkel a fedélzetén a Mexikói-öböl vizén úszott, de az sem kapott parancsot a mentésre.
A Katrina szele jóval nagyobb vihart aratott, mint azt nálunk az újságok hajlandók lettek volna érzékelni. Ugyanis paradigmák csaptak össze paradigmákkal. Pontosabban a minél kisebbre szorítandó állam fél évszázada Amerikában uralkodó filozófiája a gondoskodó, feladatát ellátó állam modelljével. Amelynek csatája szeptember 15-én végleg eldőlt az utóbbi javára, amikor is Bush elnök bejelentette New Orleans állami segítséggel történő újjáépítését, amely, mint hangsúlyozta, a legnagyobb szabású újjáépítés lesz Amerika történetében.
De ne siessünk előre és idézzük azokat a hangokat, amelyek a híres-hírhedt ázsiai értékek kontinensközi vitája (az amerikai individualizmussal szemben az ázsiai kollektív értékek és jogok) óta gyakorlatilag ekkora erővel nem csaptak össze az amerikai sajtóban azzal a különbséggel, hogy most a közösség jogainak primátusát az egyén jogai fölött a liberális amerikai újságok idézték követendő példának. És e hangokból – noha ez az igazán fontos történet – Magyarországra gyakorlatilag nem- igen szivárgott át semmi. Ezért is érdemes például azt a markánsan kifejezett véleményt felidézni, amely az amerikai Time hírmagazinban jelent meg a vezető francia napilap, a Monde nem kis örömére: „Miután egy fél évszázadon át ünnepeltük individualizmusunk túlhajtásait, most már a közjóra kell fordítanunk a figyelmet.” Ez egyébként azért is fontos mondat, mert a FEMA-t, a vészhelyzetekkel foglalkozó állami szervezet számos feladatát is privatizálták, vagyis alvállalkozóknak adták ki. Vagyis a privát szféra is csődöt mondott a mentésben.
De a balliberális hazai média kedvenc napilapja, a New York Times sem nyújt túlzottan sok vigaszt itteni drukkereinek, ugyanis az – igaz, eléggé el nem ítélhető módon, a helyszínről beszámolva és nem karosszékből tudósítva – írta azt is, hogy „200 New Orleans-i rendőr hagyta ott munkáját. Ketten öngyilkosságot követtek el. Az ok: állandó lövöldözés, miközben szükségletüket sem tudták elvégezni”. Amerika vezető lapja szerint a tűzoltók fel sem veszik a kagylót, és ha Horváth urat és kollégáit egy égő házban azon metsző dilemma elé állítanák, hogy egy olyan amerikai tűzoltó-alakulat mentse ki őket, amelyiknél a kagylót fel sem emelik, vagy pedig egy sörízű, netán dél-morvai hang kérdezné brummogva a tűz helyszínének koordinátáit, rajtuk kívül mindenki tudná, hogy melyik alternatívára szavaznának valódi szorultságukban. Azt sem valószínű, hogy Magyarországon vagy Horvátországban orvosoknak kellene megölniük súlyos betegeiket az evakuálásnál rájuk váró rosszabb sorstól tartva, mint ahogyan az New Orleansban megtörtént. A tűz lassú oltása pedig csak hozzájárult ahhoz – mint azt a Párizsban szerkesztett International Herald Tribune írja –, hogy egy kongresszusi elemzés szerint a hatalmas vihar akár 400 ezer munkahelyet is tönkretehetett, és a Katrina az amerikai gazdaság növekedését egy teljes százalékponttal vetheti vissza. A térségben található petrolkémiai berendezésekből – így a lap – ömlött az olaj. A forgószél következtében 57 tűz tombolt, amelyek egy részét képtelenek voltak eloltani. Harminchét fúrótoronynak nyoma veszett.
De visszatérve a szentimentalizmussal és a szegények iránti együtt érző könnyekre nehezen fakadó Economistra, a brit hetilap szerint „a katasztrófa sokkoló igazságokat tárt fel Amerikáról: éles faji árkai keserűségét, a nyomorultak elhagyatottságát és az életfontosságú infrastruktúrája gyengeségét”.
Gyakorlatilag az egész világ hasonlóképpen látta Amerika megszégyenülését.
A belga Thomas Hofnung New Orleansból a La libre Belgique-nek a szörnyű állapotokat egy utca hangzatos nevével gúnyosan ütköztetve azt tudósította lapja szeptember 12-i számában, hogy „a hét végén még mindig ott lebegett egy tetem, karjaival keresztbe feküdve rögtön a Humanity (Emberség) utca közelében”. Amerikai és külföldi újságírók amiatt is keserűen panaszkodtak, hogy a sajtót nem engedik a hullákat kihalászó alakulatok közelébe, higiéniai okokból. Egy kis rosszmájúsággal arra a cseppet sem szép következtetésre juthatunk, hogy az amerikai kormány netán éppen úgy nem akarja a halottak számának sajtó általi ellenőrzését, mint ahogyan ezt Irakban sem akarta, és ott is egy amerikai orvoscsoportra kellett várni, míg megtudtuk, hogy a felszabadító koalíció százezer ártatlan polgárt bombázott a túlvilágra, ami még egy Szaddám Huszein-féle diktátornak is büszkeségére válna.
Ugyanis New Orleansban – csakúgy, mint az Egyesült Államok oly sok déli államában – számtalan „undocumented”, vagyis legális papírok nélküli idegen él, akik „nem számítanak”, mert nem léteznek. Pontosabban – ha egyáltalán lehet ezt az ellentmondást leírni – csak halottan számítanak, amennyiben a sajtó képviselői megszámolják őket. Akik közül az élők segélyt sem mertek kérni, nehogy el kelljen hagyniuk az országot és vele munkahelyüket.
Jellemző a nyugati sajtó értékelésére, amit a túlzásra nem hajlamos baloldali–független brit Independent írt:
„Ha valaha is volt egy olyan pillanat Amerikának, amikor azon »szerény nemzetnek« kellene mutatnia magát, mint ahogyan azt Bush 2000-ben hazug módon ígérte, az most jött el. De a szerénység nem található a kormányzat génállományában. Természete az, hogy másokat leckéztessen és uralkodjon mások fölött. Még a Katrina sem valószínű, hogy külpolitikáját akár egy kicsit is helyre- igazítsa, noha az egy nagyobb amerikai várost Mogadishuvá változtatott, és lemeztelenítve mutatta meg az egész világnak Amerika megosztottságát gazdagságban, osztályban és színben. Csakhogy a világ szemében a Katrina mindent megváltoztatott. A hurrikán azt is bebizonyította, hogy egy jól működő, hatékony, központi kormánynak nincs alternatívája. Grover Norquist, Washington konzervatív establishmentjének egyik erőssége a kormányt olyannyira össze akarta zsugorítani, hogy az »megfulladhasson egy kádban«. Kívánsága teljesült, csakhogy a kád New Orleans, amely azért fulladt meg, mert a kormány nem tartotta rendben a védőgátakat.”
Mogadishu Szomália fővárosa, amely Amerika és a világ szemében azt az iszonyatot jeleníti meg, amikor az amerikai haderő megszállása idején az ottani hadurak parancsára amerikai katonák holttestét kötötték terepjárók után, hogy a nyakuknál fogva vonszolják végig a poros utakon.
Hogy ki vádolható mindazért, ami történt? Jürgen Trittin német környezetvédelmi miniszter gyakorlatilag a Bush-kormány nyakába varrja a Katrinát és azt, hogy a környezetet a gazdasági érdekeknek rendeli alá. A világ első számú Bush-barát kormánya, a londoni Blair-kormány második embere, John Prescott miniszterelnök-helyettes még egyet húzott a Trittin-csavaron, amikor azért bírálta Busht a Katrina forgószél kapcsán, mert nem írja alá a globális felmelegedést korlátozni kívánó kiotói jegyzőkönyvet.
Egyébként Prescott nyugodt lélekkel hozzátehette volna, hogy nemcsak az üvegházhatás felelős a Katrina kitöréséért és földünk fokozatos lakhatatlanná tételéért, hanem éppen az a neokonzervatív méretekre zsugorított állam, amely otthon olyan apró, hogy a sürgetések és katasztrófa-előrejelzések ellenére nem volt hajlandó megerősíteni a New Orleans fölé tornyosuló Pontchartrain tavat körülvevő gátat, amely átszakadással engedett a nyomásnak, míg ugyanezen állam erőforrásait úgy volt kényszerű átcsoportosítani, hogy Louisiana, Mississippi és Alabama szövetségi államok helyett Irakban vonultatja fel hatalmas számban hadseregét, valamint az Amerikában élő polgárok védelmére oly szükséges nemzeti gárdáját.
A Katrina ezen kívül – az amerikai pénzügyi körök lapja, a Wall Street Journal szerint – globális energiaválságot is okozhat. Annyi bizonyos, hogy amerikaiak most találkoztak először nemcsak a gallononkénti (mintegy 3,7 liter) 5-6 dolláros benzinárral, de a hetvenes évek hírhedt olajválsága óta először tömegesen bezárt kutakkal és áruhiánnyal is. Az Egyesült Államokban tehát a választópolgárok, a világlapok és a statisztikai adatok szerint egyre kevésbé mennek jól a dolgok, és a trendek közül jó néhány – főként azok, amelyek a lakosság tényleges életkörülményeit mutatják – pedig egyenesen hátborzongató nemzetközi összevetésben. Például olyan országok adataival, ahol a skandináv gondoskodó államot választották modellként. Azt az államot, amelyet eddig az amerikaiak (és hozzájuk tökéletesen igazodva a mai budapesti koalíció) magasztalt. Eddig.
Szintén a brit közszolgálati adóból tudtuk meg a napokban, hogy az Egyesült Államok egyes részeiben a szegénység már elérte a harmadik világ szintjét. A gyermekhalandóság nő, és ezen belül a fekete csecsemőhalandóság az indiai Kerala állam szintjére emelkedett az amerikai fővárosban.
Ami a Katrina utórezgéseit illeti, az Independent szerint azok messze túlterjednek az amerikai délen. Nemcsak azért, mert a vihar megváltoztatta és megváltoztatja azt, ahogyan a világ látja a földkerekség egyetlen, de hirtelen sebezhetővé vált szuperhatalmát, valamint megváltoztatja azt – és ezt a lap még jelentősebbnek tartja –, ahogyan az amerikaiak saját magukat és hosszú időn át uralkodó politikai ideológiáját látják. Hanem főleg azért, mert a doktrinér, minimalista konzervativizmusnak befellegzett, írja a brit lap: az inga az aktivista kormány irányában lendül ki.
Ne feledjük: még alig néhány napja Dennis Hastert, az amerikai képviselőház szóvivője – akinek Illinois állam gazdag, fehér részéből származó választói nem örültek volna, ha adójukat déli feketék „megsegítésére” fordítják – kijelenthette, hogy nem látja értelmét New Orleans újjáépítésének. Alig két héttel később, szeptember 15-én pedig Bush elnök Amerika legna