Hisztérikus reagálás a hazaárulás vádjára

Halán megdöbbentő lesz, talán hihetetlen, sőt, esetleg félelmetes… Mégsem úszhatjuk meg. Nem úszhatjuk meg, hogy legalább így visszafelé, most, utólag megpróbáljuk végiggondolni a múltat. A magyarországi posztkommunista elit múltját, szocializációját. Az elkerülhetetlen változásokkal szemben tanúsított érzéseit, reflexeit, magatartását. Az MSZP és az SZDSZ, vagyis a hazai baloldal (miért is?) gyökereit. Bűneit, s elmaradt bűnhődését.
Miképpen azzal is szembe kell néznünk végre, vajon miképpen viszonyul ezekhez a kérdésekhez, miképpen viszonyul saját legújabb kori történelméhez a magyar társadalom. A posztkommunista elitről ma már csak egyetlen mondatot szoktunk leírni, aztán ezt az egy mondatot variáljuk, díszítgetjük, bővítjük haragunk, kétségbeesésünk drapp jelzőivel. Így teszünk, mert lusták vagyunk. Restek. S mert mindig megriadunk a tükör előtt, hogy talán rút lesz benne a saját képünk is. Ebből a riadalomból lesz aztán az elhallgatás, meg az az egyetlen idézet Bibótól is, azt ismételgetjük, mint furcsa, idegen, keleti szerzetes a mantrát, csak éppen a furcsa, idegen, keleti szerzetes hite nélkül.
Nincsen már régóta erkölcsi kapaszkodónk. Addig ismételgették, hogy az erkölcs is viszonylagos, hogy ha el nem is hittük, de ellene szólni már nem merünk. Féltjük azt a kicsit, azt a keveset, amit meghagytak nekünk. Kicsike sarzsit, kicsike stallumot, pénzecskét, valamicske külföldi ösztöndíjat, pályázati pénzt – azt az őfelőlük nézve legjobb esetben is csak küszködésnek látszó nevetséges egzisztenciát. Ha valaki közülünk nagyot mer mondani, nagyot álmodni, nagyot haragudni, ha kimerészkedik a senki földjére, hát viszszabégeti a nyáj. Idézzük Bibót, „demokratának lenni annyit tesz, hogy nem félni”, aztán majd belehalunk a félelembe; és ha visszajönnének, idegen szuronyokkal a hátuk mögött, ugyan ki várná meg őket a Parlament kicsi, eldugott dolgozószobájában? Senki. Vagy csak néhány őrült – kívül a hazug konszenzuson.
Az az egy mondat, amit még le merünk írni, így hangzik: a kommunisták gazdasági hatalommá konvertálták politikai hatalmukat, majd e gazdasági hatalom birtokában visszaszerezték a politikai hatalmat is. S talán még hozzátesszük, hogy ez a legelviselhetetlenebb, legigazságtalanabb az egész rendszerváltásban. A megállapítás alapjaiban igaz. Itt az idő, hogy árnyaljuk a képet. Árnyaljuk haragunkat.

A „nagy öregek”

A kádári Magyarország hatalmi elitjének, hatalomgyakorlóinak éppúgy alapélménye 1956, mint a kádári Magyarország elnyomottjainak. Csak ellenkező előjellel. A kádári establishment öregjeit is 1956 kovácsolta össze; éspedig a forradalom vérbe fojtásából, majd a megtorlásokból, gyilkosságokból eredő bűntudat, lelkiismeret-furdalás, szégyenérzet és félelem. Bizony, a közös bűn s a rákövetkező bűntudat, valamint a büntetéstől való félelem hatalmas összetartó erő.
Akikről beszélünk, kivétel nélkül gazemberek. Gyilkosok és hazaárulók. Egészséges igazságérzetünk szerint is azok, és jog szerint is azok – hiszen a jog így fogalmaz:
144. § (1) Az a magyar állampolgár, aki abból a célból, hogy a Magyar Köztársaság függetlenségét, területi épségét vagy alkotmányos rendjét sértse, külföldi kormánnyal vagy külföldi szervezettel kapcsolatot vesz fel vagy tart fenn, bűntettet követ el, és öt évtől tíz évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.
(2) A büntetés tíz évtől tizenöt évig terjedő vagy életfogytig tartó szabadságvesztés, ha a hazaárulást; a) súlyos hátrányt okozva; b) állami szolgálat vagy hivatalos megbízás felhasználásával; c) háború idején; d) külföldi fegyveres erőnek behívásával vagy igénybevételével követik el.
A rendszerváltás után született jogi megfogalmazás árulkodó. A jogalkotó az 1956-os forradalom leverőinek tényleges tetteit foglalta össze és szankcionálja, éppen azért, mert a természetes és egészséges jogérzék alapján mindenki számára világos (volt), hogy Kádárék hazaárulást követek el.
Miképpen az is világos (volt), hogy a rendszerváltás 1956 folyománya. Némiképpen folyatása, betetőződése és rehabilitációja is egyben.
Tehát akikről beszélünk, gazemberek. Gyilkosok és hazaárulók. (Ez utóbbi fogalom éppen azért lett ennyire sarkalatos tizenöt évvel a rendszerváltás után, mert akiket illet, találva érzik magukat, akik pedig kimondják, elégtételt vesznek általa.) Gyilkosok és hazaárulók – de nem moral insanityk. Ez annyit jelent, hogy mindvégig tisztában voltak tettük súlyával, felmérték azt – s éppen ezért volt számukra lehetetlen együtt élni ezzel a bűnnel.
Milyen kiutak kínálkoznak egy ilyen lélektani szituációban?
Legkézenfekvőbbnek az öngyilkosság tűnik, de a gyilkosok és hazaárulók gyávaságából következően ennek csak komoly fenyegetettség esetén van realitása. A hazai históriában egyedül Pap János veszprémi gyilkos és pártfőtitkár választotta a feloldozás és menekülés ezen módozatát.
A másik kézenfekvő megoldás a marcangoló bűntudat és az ebből következő öngyűlölet kivetítése a környezetre.
A kádári establishment öregjei ezzel éltek leginkább. Gyűlölték a társadalmat. Gyűlölték az országot. Gyűlölték a népet. Gyűlölték az embert, és gyűlölték az embereket. Mivel tudták, mivel tanúi voltak, hogy 1956-ban az ország népe lázadt fel ellenük, hát nem is nagyon volt más választásuk, mint gyűlölni az ország népét. E gyűlöletükhöz kovácsolták az „ellenforradalom” undorító ideológiáját, s ehhez hívták segítségül a „náci magyarokról” szóló sztereotípiákat. (Ehhez előképük Rákosi Mátyás volt, aki kénytelen volt „kilencmillió fasisztával” felépíteni a kommunizmust, illetve hathatós támogatást kaptak az emigrációba vonult baloldali értelmiség olyan tagjaitól, mint például Fejtő Ferenc, aki le tudta írni, hogy nem szabad kivonni Magyarországról a szovjet csapatokat, mert annak antiszemita kilengések lennének a következményei. Az egészséges jogérzék szerint ez is hazaárulás, de már mindegy…)
Az öngyűlölet társadalomra vetítésén túl pedig ahhoz a túlélési technikához folyamodtak, hogy megmagyarázták, sőt elkerülhetetlennek állították be saját főbenjáró bűnüket. Ez az önfelmentés folyamata. S éppen ez a fajta önfelmentés él tovább abban a mai „politikai kultúrában”, amely mindenek fölé helyezi a konszenzust. A megegyezés, a kiegyezés politikai kultúrája elítélendőnek láttatja az állandó vitát, a veszekedést, a radikalizmust, és minden morális megfontolást sutba hajít, minden erkölcsi fenntartást feláldoz a „történelmi szükségszerűség” oltárán. Aki pedig moralizál, az ezen politikai kultúra szemszögéből nézve a legjobb esetben is populista. Továbbá éppen ehhez a túlélési technikához van szükség egy felmutatható még nagyobb bűnre, igazán komoly, fenyegető veszélyre, amelynek „elhárítása” szintúgy erkölcsi feloldozást ad. Ez a még nagyobb bűn, még nagyobb veszély a nácizmus, fasizmus, antiszemitizmus, rasszizmus – így lesz a magyar jobboldalból és annak vezetőjéből náci, fasiszta, rasszista csürhe, valamint Mussolini, Gömbös, „farkasnevetésű miniduce”, újabban Kádár János és Sztálin. És ez segítette át a rendszerváltó szabad demokratákat a szocialistákkal kötött 1994-es frigy erkölcsi aggályain.
Érdekes módon a kádári establishment nagy öregjei ez utóbbi túlélési technika során kapták a legtöbb segítséget a magyar társadalomtól.
Ugyanis a magyar társadalomnak is bűntudata van, hiszen a magyar társadalom sem moral insanity. (Csak húsz-harminc év múlva válik azzá, ha nem következik be valami gyökeres fordulat.)
A magyar társadalom bűntudata is 1956-ban gyökeredzik. Oka a kádári alku elfogadása. Amikor 1957. május 1-jén csaknem egymillió ember tapsolt a forradalom vérbefojtóinak, a gyilkosoknak és hazaárulóknak a Hősök terén, akkor a magyar társadalom meghasonlott önmagával. A börtönök még tömve voltak, javában akasztottak, de már kezdetét vette a kádári „konszolidáció”. Elindult a „gulyáskommunizmus”, az ország népe pedig döntött: zabálni fog, nem pofázni. S ebből a bűntudatból szintúgy nem volt más kiút, mint az önfelmentés, a megmagyarázás. A „történelmi szükségszerűség” elfogadása, ami aztán a szemével huncutul csippentő Kádár megszeretésében, majd a jogaikért és elemi létfeltételeikért harcoló lengyelek lenézésében csúcsosodott ki. Innen érthető meg igazán az a látszólag különös jelenség, hogy a „rebellis” magyarok lettek mára egész Európa legkonformistább, legbéketűrőbb nemzete, amely még mindig hisz a történelmi szükségszerűségben. Hisz, mert hinni akar. S miközben Európa- és világszerte milliók lázadnak már az elviselhetetlen világrend ellen, mi még mindig csak siratjuk a semmit, a másét (a gróf, naná, épp agarász).

A Noszty fiúk

A kádári establishment nagy öregjeit szakadék választja el a késő Kádár-kor fiatal, ahogy ma már előszeretettel nevezik magukat, menedzsertípusú KISZ-führerjeitől.
Ez utóbbiak igazi moral insanityk. Ők a mi Noszty fiúink. Őnekik Kádár rút, vérben és árulásban fogant diktatúrája volt a kívánatos Tóth Mari. S a hozomány? Soron kívüli egyetemi felvétel (tökhülye vagy? Nem baj. Apád, az a szemétláda, az viszont szochazás.); soron kívüli OTP-lakás; soron kívüli kocka Lada; diplomataképző Moszkvában; onnan ruszki feleség – ronda, mint a bojtos farkú ördög, de jól jön a káderlapon, aztán úgyis lecseréljük; külügyi karrier; whisky a diplomataboltból; devizaszámla; egy kis tivornya a vezetőképző táborban… Néha itt-ott egy csöppnyi tehetség, és tengernyi gátlástalanság.
Ezek az új elit.
Mellesleg besúgók, ügynökök, kémek, s a magyarázat: „történelmi szükségszerűség”, a „realitások figyelembevétele” – és a legnagyobb pofátlanság: „mi voltunk a rendszerváltók”. Amelyik tényleg hitt valamiben, már régen elzavartatott vagy elmenekült a hatalom közeléből. Thürmer mondjuk. Neki elhiszem, hogy elhitte – és ahhoz legalább lehet valahogy viszonyulni. Csintalan. Ő meghasonlott. Nagy öröm, hogy a barátaim között tisztelhetem.
Ám ez az új elit…
Ez az a közeg, amely morális érvekkel kikezdhetetlen, bevehetetlen. Ez a közeg morális alapon felfoghatatlan. S mert moral insanity – hát tényleg meg van róla győződve, hogy igaza van. De innen legalább megérthető az az égbekiáltó gazemberség, amikor Kádár János Noszty fiúi „kádári nosztalgiával” vádolják ellenzéküket. Amúgy Kádár nagy öregjeinek és a Noszty fiúnak egész múltjában, szocializációjában ott van a nemzetenkívüliség, csak másképp. Az öregeket először is eleve az internacionalizmushoz köti a kommunista ethosz: „élcsapat”; „nemzetekfelettiség”; „kiválasztottság”; „múltat eltörölni” – hogyan lehet másképpen eltörölni a múltat, mint hogy eltöröljük a múlt hordozóját, a nemzetet? S mindehhez jön az eredendő bűn, 1956, a nemzetből kirekesztettség érzése és valósága. S ahová a nagy öregek visszafogadtattak, már nem ugyanaz az a nemzet.
A nagy öregeknek és a Noszty fiúknak van egy közös halmaza. Ez a kiválasztottság és az elittudat. Ám a Noszty fiúk már nem internacionalisták, hanem kozmopoliták. Az internacionalizmus pedig még hit. A kozmopolitizmus már csak hideg számítás. Önzőség. Mégis itt ér össze minden az SZDSZ-szel.
Hivatkozási alap, természetesen, a „történelmi szükségszerűség”, a nép és a haza üdve, a „nagy veszély” elleni harc. Aztán ha egymás között vagyunk, nép és haza le van tojva. Minden le van tojva. Lásd Zuschlag. S marad a hisztérikus reagálás a hazaárulás gyanújára. És marad a farizeus bizonygatás.
Gyurcsány, aki szívére tett kézzel énekli a Himnuszt. Mifelénk idegen, ostoba és hazug gesztus. Mellette Medgyessy, aki belesül a Himnuszba.
Mester és tanítványa. Tökéletes…