Magyarország változásért kiált

Néhány héttel ezelőtt lezárult a nemzeti konzultáció, Magyarország eddigi legnagyobb közéleti, interaktív vállalkozása. A tizenöt év során először kérdezték meg a polgárokat a legfontosabb kérdésekről. Nem a voksukat kérték, nem meggyőzni akarták őket, megkérdezték és szót adtak nekik. S ők, sok százezren, válaszoltak. Elérkezett az ideje, hogy levonjuk a nemzeti konzultáció tanulságait Magyarországra, a jövőre és magunkra nézve.
Nekünk a rendszerváltoztatás az édesgyermekünk: a testünkből és a lelkünkből született. Ám ez nem tehet bennünket vakká. Látnunk kell és meg kell értenünk azt, ami az emberek szívét nyomja. Ők is érzik, kutya nehéz tizenöt év van mögöttük. Bár a nemzet visszanyerte a függetlenségét, a magyar emberek elnyerték a szabad életet, mégis csalódniuk kellett, mert a rendszerváltozás nem hozta meg a jólétet, a tisztességes versenyt, és inkább vitte, mint hozta a biztonságot. Mintha elveszett volna a felszabadult életöröm, a jövőbe vetett remény, az egymás iránti bizalom. Mindenkinek nyomja valami a szívét, és úgy érezzük, a másik mintha nem értené, sőt nem is akarná megérteni azt, ami nekünk fáj. Az emberek úgy érzik, beleragadtak egy olyan korba, amelytől már nem várhatnak többet. Hogy egy lezárt korszakban, a tegnapban élnek, és keserűen vívják a múlt vacak vitáit. Keresik, mindannyian keressük a kiutat, a holnap ajtaját, de nem találjuk a kilincset. Nem találja a bizonytalanságtól rettegő nyugdíjas, a horizont nélküli fiatal, a munkáját megtartani akaró ötvenéves, a gyermekszülés után ismét dolgozni akaró, de megalázó módon visszautasított anya és az adóktól szorongatott kisvállalkozó sem.
Érthető, hogy a nemzeti konzultációban részt vevő másfél millió ember egyetlen mondatban összefoglalható üzenete sem lehetett más, mint hogy Magyarország változásért kiált. A sors iróniája, hogy azért akarjuk a változást, mert szeretnénk végre megállapodni. Szeretnénk végre biztonságos és kiegyensúlyozott életet élni. Biztonságot és állandóságot, olyan országot, ahol a legfontosabb dolgok a helyükön vannak, és ott is maradhatnak, függetlenül attól, éppen milyen kormányunk van.
Amikor 1990-ben elindultunk, hogy megtaláljuk azt a helyet, ahol szabadság, biztonság és jólét együtt vár bennünket, azt gondoltuk, ott majd megállapodunk, berendezkedünk, hogy otthonosan és békésen élhessük mindennapjainkat. Mert egyetlen nép sem akar örökké vándorolni, még a legkíváncsibb és leginkább változatosságra vágyó természetűek is szeretnék, hogy legyen egy hely az életükben, amit az otthonuknak éreznek, és ahova a kalandokból hazatérhetnek. Az indulást követően azután négyévenként, a választások alkalmával belenéztünk a demokrácia tükrébe, s láttuk, hogy ez még nem az a hely, ahova el akartunk jutni. Még nem érkeztünk meg oda, ahová vágytunk. Ezért mindig, ’90-ben, ’94-ben és ’98-ban is újra felkerekedtünk. Az új túrához persze mindig új túravezető kell, s ez rendjén is volt.
Ám 2002-ben már nem az útra kelésre szavaztak Magyarország polgárai. Nem arról volt szó, hogy ismét fölszedjük a cókmókot, és továbbvándorolunk, hiszen már hozzákezdtünk a berendezkedéshez. 2002-ben nem túravezetőt kerestek a magyarok, hanem házmestert, gondnokot. Vagy legyünk elegánsabbak: belsőépítészt. És azoknak szavaztak bizalmat, akik azt ígérték, hogy ők otthonosabban fogják elrendezni a dolgokat körülöttünk. Az emberekben most azért erősödött meg a változás vágya és szándéka, mert akik ígértek, nem tartották be a szavukat. Odalett a Széchenyi-terv, az otthontámogatási rendszer, és végül oda a gyermekek után járó adókedvezmény is. Okos, megfontolt és a lakógyűlés által jóváhagyott belsőépítészeti munka helyett kiütötték a falakat, leszakították a tetőt, és masírozást vezényeltek egy ismeretlen és pontosan soha meg nem jelölt cél felé.
Izgágaság helyett nyugodt erő
Eljött tehát a változás ideje. A kormányzati izgágaság helyett újra nyugodt erőre van szükség. Mert fogy az ország, és fogy az emberek pénze. Bevételeink ugyanis elsősorban nem munkából, hanem hitelekből származnak. Valójában hiába dolgozunk egyre többet, nem a pénzünk lesz több, csupán az adósságunk. Eljött a változtatás ideje, mert a fiatalok egyre nagyobb számban vágyódnak el tőlünk az iskola után rájuk váró munkanélküliség miatt. De a munkavállalók sem tudják, lesz-e másnap is munkahelyük. A munkaképes emberek több mint tíz százaléka pedig nem jut értelmes munkához. Eljött tehát a változtatás ideje, mert a munka elvesztette a becsületét, és ma napi tíz óra munka sem teremt gondtalan életet. Ma Magyarországon kifizetődőbb ügyeskedni, mint dolgozni, és a szélhámosok többre viszik, mint a becsületesen dolgozó emberek. De eljött a változtatás ideje azért is, mert ma büntetik a gyermekeket nevelő családokat, mert a nyugdíjasokat nem védik meg az áremelésektől, és mert a gazdaság vészesen kettészakad. A magyar vállalkozók a túlélésért küzdenek, s így, valljuk be, gyengék vagyunk, gyengék és kiszolgáltatottak. Eljött a változás ideje, mert ma nincs biztonság, nincs biztonságban az ország, és nincsenek biztonságban az emberek. Meg kellett tapasztalnunk, amit 1990-ben senki nem hitt volna, hogy demokráciában éppúgy tönkre lehet tenni egy országot, mint diktatúrában.
Család, munka, nemzet és tisztelet
Változtatni azonban csak az tud, akiről azok, akik vele tartanak, tudják, hogy ki is valójában. Értékeink világosak, kipróbáltak és tiszteletet érdemlők: család, munka, nemzet. Mi, szülők, tudjuk, hogy míg a gyerek mindig lenni akar valami – hol bátor, hol igazságos –, addig a felnőtt mindig tenni akar valamit. Rólunk pedig mindenki tudja, hogy mit tettünk: Nemzeti Színház, Mária Valéria híd, otthonteremtés, Széchenyi-terv, sportaréna, Millenáris Park, Művészetek Palotája, diákhitel, státustörvény, minimálbér, beregi újjáépítés.
A változtatásra való alkalmasság másik fontos ismérve, hogy aki elöl megy, az merjen szembenézni a valósággal. Ha visszatekintünk saját történetünkre, azt látjuk, bennünk mindig megvolt az erő, hogy így tegyünk. Megvolt 1990-ben, amikor a diktatúra ellen küzdöttünk. 1994-ben, amikor láttuk, létre kell hozni a polgári szövetséget, mert egyébként elvész a polgári Magyarország gondolata. Megvolt 1998-ban, amikor vállalni kellett a kormányzást, és megvolt bennünk a szembenézés bátorsága 2002-ben is, amikor levontuk kormányzásunk tanulságait, s végül szövetséggé szélesítettük szervezetünket. Úgy vélem, az idő éretté tett bennünket. Tapasztalat, tetterő, tisztelet és emberség. Ezt hozta számunkra az idő, erre tanított meg bennünket az élet.
A valósággal való szembesülés erényeivel azonban nem mindenki rendelkezik. A tegnap a bajok orvoslása helyett festékre költi a pénzt, bátorsága csupán arra elég, hogy átfesse a valóságot. Csak egy pillantást kell vetni a 2006-os költségvetésre, és azt láthatjuk, hogy miközben éppen a legvédtelenebb emberektől, a falusi óvodába, iskolába járó, szegény, munkanélküliséggel sújtott családoktól, kollégista falusi gyerekektől, fogyatékkal élőktől veszik el a pénzt, aközben számolatlan milliárdokat költenek propagandára. A tegnap nem alkalmas a változtatásra.
Hovatovább ma egyszerre kell farkasszemet nézni Magyarország aggasztó, súlyos helyzetével és a XXI. század kihívásaival. Aki a földre szegezi a tekintetét, s folyton a lépéseit figyeli, azokat számolgatja, csak akkor veszi észre az útjában álló lámpaoszlopot, amikor már beverte a fejét. Változik a világ, változnunk kell tehát nekünk is. Ez egyszerre esély és felelősség. S ha a világ változik, Magyarország sem maradhat változatlan, mert ami védtelenné teszi az országot, az a mozdulatlanság és a valósággal történő szembenézéstől való félelem. A változatlanság a tegnap, ahol mindenki attól szenved, hogy kevés van, és azt sokfelé kell elosztani. Közben pedig lemaradunk a nemzetek versenyében, mert azt szajkózzuk, nálunk így is nagy a jólét, így is kirobbanó a siker. S meglepődünk, ha a XXI. század ezt nem érti, nem hallja, és egyre távolodik tőlünk. Így lettünk az Európai Unióhoz csatlakozott államok közül elsőkből az utolsók.
Pedig a holnap a változásé. A változásé, amely kinyitja a XXI. század kapuját, új lehetőségeket teremt, és meghozza végre a biztonságos életet, ahol mi, magyarok is otthonosan berendezkedhetünk. Ne engedjük tehát, hogy álruhában belopóddzon a múlt század, ugyanis azt mi, magyarok elvesztettük. Ne engedjük, hogy továbbra is fogva tartsanak bennünket a tegnap vitái! Halljuk meg a jövő vitáit! A jövő vitája nem az, hogy hogyan kezeljük a munkanélküliséget, hanem az, hogyan teremtsünk teljes foglalkoztatást. A jövő vitája nem az, hogy miképpen adjunk támogatást a családoknak, hanem az, hogyan írhatják le az emberek a gyermekvállalás költségeit. A jövő vitája nem az, hogyan tartsuk távol nemzettestvéreinket, hanem hogy létrehozzuk a határokon átnyúló magyar gazdasági térséget, amelyben a határon túliak nem visznek, hanem hoznak. A jövő kérdése nem az, miként privatizáljunk, hanem az, hogy a magyar állam képes-e a nemzetközi üzleti élet szereplőjévé válni éppúgy, mint a többi európai uniós nemzet állama.
Miközben azonban a változásról és az ezzel járó esélyről és felelősségről gondolkodunk, nem szabad megfeledkeznünk egy olyan értékről, amely szerte a világban eltűnőfélben van. Ez a tisztelet fogalma, amely egyaránt megillet fiatalt és időst, tanárt és diákot, és amely kijár minden nőnek. Eddigi három fő értékünket tehát ki kellene egészíteni egy újabbal. A munka, a család és a nemzet mellé be kell emelnünk a tiszteletet is.
A változtatás képességéhez az is hozzátartozik, hogy tudjuk, hogyan kell és hogyan nem szabad változtatni. Az eltelt tizenöt év során mi megtanultuk, hogy vannak hibák, amelyeket nem akarunk többször elkövetni. Hogy kevesebb energiát kell a meggyőzésre és sokkal többet a meghallgatásra, a megértésre fordítani. És több türelem szükségeltetik, elvégre nem vagyunk már olyan fiatalok, hogy mindenre tudjuk a választ. Ezért volt hiba, hogy az előző tizenöt év során nem éltünk a lehetőséggel, hogy a közvetlen demokrácia tőlünk nyugatra már ismert, személyes részvételt is igénylő formáit bevezessük. A kormányzás és a parlament nyilvánossága mellett tehát, amely fontos eszköze a demokráciának, a közvetlen részvétel állandó konzultációs formáit is meg kell teremtenünk. És vannak hibák, amelyeket ma követnek el, s nekünk azokból is tanulnunk kell. Azt ígérték, hogy a jó dolgokat folytatni fogják. Nem állták a szavukat, pedig meg kell őrizni mindent, ami jó – függetlenül attól, melyik kormányhoz, melyik történelmi korszakhoz kötődik. Meg kell őrizni, s ha lehet, bővíteni, emelni kell a 13. havi nyugdíjat. Meg kell őriznünk a sorkötelezettség eltörlését, de meg kell tartanunk az egyszerűsített vállalkozási adót is.
A rossz dolgokon azonban változtatni kell. A változásnak ezeken a pontokon megfontoltnak, de gyorsnak és mélyrehatónak kell lennie. Ezért új gazdaság kell, ami kevesebb adót és több munkahelyet jelent. Adócsökkentés és új, a vállalkozást ösztönző rendszer, amely fellendítheti a gazdaságot. Új állam kell kevesebb bürokráciával, amely ahelyett, hogy gátol, felügyel és büntet, inkább védelmet nyújt, segít, támogat és lehetőséget teremt. És új politika kell. Kevesebb politikus és közvetlenebb demokrácia. Ezen a ponton van mit tanulnunk a mai hibákból. Most mindenbe belekapnak, mindent meg akarnak változtatni. Így nemhogy változtatni, de élni sem lehet. A változás lényege ugyanis az, hogy a dolgok a helyükre kerülnek. Ha belevágunk a változásba, jó, ha előre tudjuk a választ arra a kérdésre, mi lesz a változás után. Milyen lesz akkor az élet?
Mindenkinek jár legalább még egy lehetőség
Mindenekelőtt a munkának kell méltó helyre kerülnie. Nem jön létre boldog társadalom, ha nem rehabilitáljuk a munkát, ha Magyarország nem ad lehetőséget mindenkinek a boldogulásra. A változás kulcsa a munka. Senkit nem ítélhetünk arra, hogy ott maradjon, ahová született, ha az nem felel meg neki, és senki nem maradhat élethosszig olyan pozícióban, amelyet nem érdemelt ki. A tisztes polgári élet mindenki számára elérhető kell legyen. A változás természetesen nem jelentheti azt, hogy bárkinek is tartania kellene a jövőtől, ezért mindenkinek jár a védelem: házának, kertjének, értékeinek védelme. Érdekeinek védelme a munkahelyén. És jár eszméinek és ideáinak védelme is. Ez lesz a védett társadalom. S a változás után mindenkinek jár legalább még egy lehetőség. A fiataloknak az otthonteremtésre, a tanulásra és az első munkahelyre. A családoknak újabb gyermekekre és nagyobb otthonra. A nőknek jár a védelem és az egyenlő elbánás. Az ötvenes éveikben járóknak jár még egy lehetőség, hogy megőrizhessék a munkahelyüket. A nyugdíjasoknak pedig jár még egy lehetőség a magasabb nyugdíjakra és arra, hogy elviselhető létfenntartási költségek háruljanak rájuk.
Egyetlen ember sem lesz felesleges, mindenki használhatja a képességeit, mert a változáshoz mindenkire szükség lesz, senki nem érezheti, hogy félretolták vagy elszigetelték. Ha összefogunk, akkor biztonságban tudunk élni, és szabadok leszünk. Megvalósul az emberhez méltó élet először Magyarországon, majd az egész Kárpát-medencében. Ahol a gyermek nem teher, a hit nem szégyen, ahol a munka nem alamizsna, a nyugdíj nem segély, ahol a tanulás nem kiváltság, az egészség nem üzlet, ahol az otthon nem vágyálom, és ahol a megkérdezésünk nélkül nem dönthetnek saját sorsunk felől. Magyarország, ahol végre semmi nem lesz fontosabb a magyar embereknél.
Adódik az örök magyar kérdés: azt tudjuk, hogy mi lesz, de addig mi lesz? A költségvetést nézve: a kínlódás, a körbe-körbejárás, az egymásra mutogatás, a hagymázas öt- és tízéves tervek, annak bizonygatása, hogy mit miért nem lehet megvalósítani. És lesz kétségbeesett ígérgetés. Fognak ígérni pénzt a nyugdíjasoknak vagy éppen a romáknak, több ezer kilométernyi autópályát, egymillió új munkahelyet, és meg fogják ígérni, hogy nem lesz gázáremelés. Az ígéretekkel és a propagandával szemben azonban ott lesznek a bizonyítékok. A valóságos magyar élet. A csőd szélén egyensúlyozó ország. A négyszázezer munkanélküli. Az egekbe emelkedett gáz- és gyógyszerárak. A tetemesre nőtt adósság. A meghamisított költségvetés, a kifizetetlen támogatások. A túlélésükért küzdő magyar vállalkozók. A földjükért és túlélésükért küzdő magyar gazdák. Ezért kell, hogy a 2006. esztendő a változás éve legyen. Ha ez nem történik meg, úgy hazánk végérvényesen leszakad, visszasülylyed az elmaradottságba, belefullad a szegénységbe. Persze a tegnap mindent elkövet majd, hogy megakadályozza a változást, de mindez nem érdekes. Nem érdekes, hogy a tegnap mit csinál, a tegnap milyen eszközöket vet be, min mesterkedik. Az ő dolga. Mesterkedjen! Ha a tegnapra figyelünk, mi is ott fogunk ragadni. Minket a holnap érdekel.

Rövidített, szerkesztett változat