Nyílt levél Kóka Jánosnak

„Üzletember vagyok.
Cégem a Magyar Köztársaság.”
(Kóka János gazdasági miniszter a CEU-n)

Kedves János!
A tegezést minden bizonnyal meg fogod bocsátani. Egyrészt idősebb is vagyok nálad, másrészt régebben ismerlek, mint gondolnád. Tudod, én ott voltam műtősfiú, ahol te gyakornok, a János-kórház traumatológiáján. Te, János, ha hallottad volna, hogy ott miket beszéltek rólad… Jobb, hogy nem hallottad! Maradjunk annyiban, mindnyájan jobban jártunk, hogy nem lettél orvos. Az rettenetes lenne. Ez is elég rettenetes, de ebbe azért nem halunk bele.
Meg aztán, János, cégtársak vagyunk. Egy részvény mindenképpen az enyém a te új cégedből, és cégtársak, ha közel egyidősek, és olyan jóban vannak, mint mi, nem magázódnak. Tudod, János, most éppen erről akarok veled beszélni, erről a mondatról, amit a CEU-n tartott előadásodon mondtál. És csak azért tartom fontosnak, hogy beszéljünk róla, mert ez nem afféle jópofaság volt a részedről, János, nem egy frappánsnak és ellenállhatatlannak hitt felütés, nem. Te ezt halálosan komolyan gondolod, János, és ezért ezt meg kell beszélnünk. Mert ostoba vagy, János, ha meg nem sértelek. Dehogy sértelek! Víg cimborák között elmegy az ilyesféle őszinteség. Sőt egyszer majd hálás is leszel nekem, amiért kimondtam. Amiért felfedtem egész lényed legbenső lényegét – azt, hogy ostoba vagy, János.
Ha megengeded, most egy rövid irodalomórát fogok tartani neked. Óránk tárgya Az ember tragédiája lesz. A szerző Madách Imre, talán már hallottál róla. Nem kívánom tőled, hogy elpepecseljünk az egész művel, tudod, már késő, János. Neked mindenképpen késő. De a tizenegyedik színről talán még beszélhetünk. Ez a londoni szín. Annyit mindenképpen el kell azért mondanom, hogy a műben Lucifer végigvezeti Ádámot az emberiség történelmén, a legfontosabb stációkon, hogy megmutatva neki a kilátástalan jövőt, elvegye az ember kedvét az élettől. Az egyik szín a tézis, amire jön az antitézis, így bukdácsolunk előre az időben a végkifejletig. (Házi feladat: nézz utána egy lexikonban, ki is az a Lucifer és ki is az az Ádám.)
Ez a bizonyos londoni szín már majdnem a végkifejlet. Már túl vagyunk a prágai színen s a párizsi színen is, ami „álom az álomban”; nekünk még úgy tanították, hogy a párizsi szín, ami a nagy francia forradalomról szól, a reménység szigete a műben. Erről azért tudnék vitatkozni, de kétségtelen tény, hogy midőn Ádám – mint Kepler – felébred a párizsi szín után, így szól Luciferhez:
„E hitvány korban, megvénült kebelnek
Csak a mámor teremt-e hát nagyot?
Mi nagyszerű kép tárult fel szememnek!
Vak, aki Isten szikráját nem érti,
Ha vérrel és sárral volt is befenve.
Mi óriás volt bűne és erénye,
És mind a kettő mily bámúlatos.
Mert az erő nyomá rá bélyegét. –
Oh, mért ébredtem? Hogy körültekintve
Jobban megértsem e kor törpeségét,
Mosolygó arc alá rejtett bünével
S a megszokás hazug erényivel.”

Hát ezért mondják, hogy Madách végül is rajongott a francia forradalomért. Tudod mit, János, lehet. Mentségére szolgáljon, hogy nem ismerte sem a bolsevik forradalmat, sem benneteket.
De visszatérve tárgyunkhoz, ezután jutunk el a londoni színhez, ami Madách jelen ideje. S a mi jelen időnk is, János, képzeld el, ettől olyan fantasztikus. Itt élünk mi, János, fél lábbal a londoni színben, féllel pedig a falanszterben, és mindkettőben te vagy a főszereplő, János. Te. A te-félék. Figyelj csak:

„(…) a jaj hogy kihalt,
Helyette minden úgy el van lapúlva. –
Hol a magas, mi vonz? A mély? Mi rettent?
Hol életünknek édes tarkasága?
Többé nem tenger küzdő fényes árja,
Sima mocsár csak, békával tele.”

Ezt Lucifer mondja Ádámnak a szín elején, amikor még mindketten fenn állnak a Tower egyik bástyáján, és onnét nézik az alant elterülő piacteret s a nyüzsgő sokaságot. Ádám pedig így válaszol:

„Kárpótol a közjólét érzete.”

Tudom, János, kissé archaikus a nyelv, Madách nyelve, hogy ne mondjam, nem elég hatékony, nem elég racionális, de talán tudtad eddig követni. (Házi feladat: nézz utána egy lexikonban, mi az a Tower.) Nos, ha eddig tudtad követni, akkor most nagyon figyelj, mert jön egy fontos dramaturgiai pont: Lucifer szemére veti Ádámnak, hogy csak onnét föntről, ahol állnak, onnét tűnik olyan szépnek minden, onnét sejlik csak a „közjólét érzete”.

„Ugy ítélsz, ládd, te is nagy polcodon
Az életről, mely lábaidnál mozog,
Mint a múltakról a história.
Nem hallja a jajszót, rekedt beszédet;
Mit feljegyez, a múltnak csak dala.”

Egy piros helikopterről tűnhet még ilyennek az élet, János. Egy piros helikopterről, néhány állami csecsből szopott milliárddal, s annyira elhülyülve, hogy már az egész ország egy cégnek látszik, aminek én vagyok a tulajdonosa. Ülök egy piros helikopteren, alattam a cégem, minden az enyém; lám, dübörög a gazdaság, nagy a jólét, úgy élünk már, mint Stájerország, bennünket, a mi cégünket irigyli egész Nyugat-Európa – jól mondom, János? Röpülj, hajóm, rajtad a Shylock rőfje. Ezt nem értheted, János, mondjuk úgy, hogy ez egy parafrázis. Ha meg akarod érteni, nézz utána a következőknek: Ki volt Ady Endre; ki volt Shylock? Előbbit a huszadik századi magyar irodalomban keresd, utóbbit Shakespeare környékén. Amúgy ez az elemelkedettség, ez az ország (neked cég) fölé szállás elég gyakori motívum irodalmunkban, János. Most így hirtelen gondoljunk csak Radnótira (őt is meg fogod találni a lexikonban, nem messze Adytól): „Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj, és nem tudhatja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály…” Olyannyira kedvező ez a sor minekünk, János, olyannyira kifejezi, amit rólad, rólatok ki kell fejezni, hogy elhagyjuk most Radnótit, és visszatérünk a londoni színhez. Mert ott ezután az történik, hogy Lucifer és Ádám elhagyja a Tower tornyát, és leszáll a nép közé. A piactérre. A nyüzsgő tömegbe.
A piactér, a vásár maga egy jelkép, János. Azt hivatott szimbolizálni, hogy minden eladó. Tényleg minden, János. A szépség, a szerelem, a múlt, a jövendő, a szegénység, a nyomor s a tisztaság. S még azt is, hogy ha nincs pénzed, nem vagy senki és semmi. Éppen mint te lennél, János, az állami csecsből szívott milliárdjaid nélkül. Figyelj csak:

„Urak, vígan, a tegnap elveszett,
A holnapot nem érjük el soha.
Isten táplálja a madarakat,
S minden hiúság, mond a biblia.”

Ezt a kocsmáros mondja, Lucifer pedig örvend:

„Tetszik nekem e filozófia.
Üljünk le itt e szép árnyas padon,
S nézzük, mi olcsón és mi jól mulat.
Savanyú borral s rossz zenével a nép.”

Hát így, János. Ádám pedig, szegény rajongó, naiv Ádám így sóhajt fel:

„Jerünk tehát, mit is nézzük tovább,
Hogyan silányul állattá az ember.”

Állattá silányulunk, János. Mert ez nem csak Madách jelene – ez a mi jelenünk is, édes barátom. És az állattá silányulás stációi között elég magasan van az a pont, amikor valaki cégnek nevezi a hazáját, tudod, János… De gyere csak vissza velem a piactérre. Diákok jönnek éppen, és Ádám úgy hiszi, az ifjúságban lesz a maradék erény, a maradék tisztaság. Diákok jönnek, János, és beszélgetnek:

„Ki a szabadba, a várost utálom,
Korlátolt rendét, e kalmár világot.”
A másik meg így szól:

„Ragadjuk el zsoldosok öléből
Lánykáikat s mindjárt lesz háború is;
Aztán szabadba sietünk velök,
Nehány pohár sör- és zenére van pénz,
S estélig győzelmünk emlékivel
Piros pofák közt hercegek leszünk.”

S ugyanő, kicsit később, most figyelj, János:

„Összébb fűzvén frigyünknek láncait –
S mulatni, ahogy most tőlünk telik,
Míg egykor a hazáért lelkesedve
Nemesebb küzdtért foglal majd erélyünk.”

Vajon miért jutnak eszembe, János, főnököd nagy elődjének örökbecsű gondolatai: „A fiatalokat ma az érdekli, hogy el tudnak-e menni hét végén buliba, és tudnak-e venni maguknak egy whiskyt vagy egy pohár vörösbort.” Ugye-ugye, János… De Ádám, szegény Ádám, mégis fellelkesül hallva e párbeszédet, de Lucifer, ez az átkozott, bölcs ördög hamar lehűti őt:

„Meglátod, a csíra mivé fesel
Lerázva majd a tantermek porát.
E két gyáros, ki itt felénk közelg,
Ifjontan az volt, mik most e fiúk.”

És jönnek a gyárosok, János, és ők is beszélgetnek. Hallgassunk csak bele:

„Hiába, a versenyt nem állhatom,
Mindenki az olcsóbb után eseng,
Árum jóságát kell megvesztegetnem.”

„A munkásoknak bérét kell lehúzni.”

„Azt nem lehet, most is lázonganak,
Hogy meg nem bírnak élni, a kutyák,
S van is tán a panaszban egy kicsi,
De hát ki mondja, hogy nősüljenek,
Ki mondja, hogy hat gyermekök legyen?”

„Erősebben kell hát befogni őket,
Dolgozzanak fél éjjel gyárainkban,
Elég pihenni a másik fele,
Kinek álmodni úgysem célszerű.”

Persze, János, a világ kicsit változott azért. Például lett álomgyár. Rádöbbentetek, hogy álmodni igenis célszerű. Álmodni, és sohasem gondolkodni. Többek között ezért lehetsz te miniszter, János, a főnököd meg miniszterelnök. Ezért lett cég a Magyar Köztársaság. A te céged, kis helikopteres barátom. De cseppet se búsulj! Ha így haladunk, közel az eszkimó szín. Hallgasd, mit is mond Ádámnak az eszkimó:

„(…) Szomszédimat, igaz,
Agyonverém már mind, de hasztalan,
Mindég kerűlnek újak; s oly kevés
A fóka-faj. – Ha isten vagy, tegyed,
Könyörgök, hogy kevesb ember legyen
S több fóka.”
De – mint tudjuk –: „küzdj és bízva bízzál!”

Te például abban, János, hogyha eljő az eszkimó szín, nem leszel a szomszédom…