Új moralisták, farizeusok (39. rész)

„Miatta nem tudja a részeg,
ha kedvét pezsgőbe öli,
hogy iszonyodó kis szegények
üres levesét hörpöli”
(József Attila: Ős patkány terjeszt kórt)

Nemsokára átadják az Auchan áruházat Solymáron is. A falum határában, mindjárt az angol temető mellett. Legalább feltámadáskor az itt nyugvó angol, ausztrál és új-zélandi katonák vehetnek majd valami olcsó bóvlit, ameddig sorra kerülnek.
Lesz Auchan Solymáron. Engedély nélkül.
Kellett már egy Auchan nekünk. Hiszen eddig ostobán, tétován, elmaradottan éltünk. Nem tettük rá mutatóujjunkat a kor ütőerére, és rémségesen elmaradott dolgokat műveltünk. Képzeljék csak el: mi eddig a Seres ABC-be jártunk, a nagy kanyarba. Egy pedánsan tiszta, mindig friss áruval teli boltba. Vagy a Hankerba, a Templom térre. Ott is van mindig minden. Ami kell. A bejárat előtt öreg sváb asszonyok üldögélnek, árulják ők is, amijük éppen akad. Mostanában például frissen gyalult tököt zacskóban, mellé téve a kapor. A másik asztalkán házi lekvárok sorakoznak, s méz, a harmadikon virág. Svábul beszélnek a drága, szép öregasszonyok, svábul akkor is, ha épp magyarul…
A Hanker mellett ott a zöldséges.
A világ legjobb zöldségese.
Aztán, ha elindulsz lefelé a Templom térről, ötven méter után ott a pék. Emesz Lajos barátom péksége. Úgysem fogjátok elhinni nekem, de a pékségben kenyeret lehet venni. Többfélét. Sokfélét. Frisset. És péksüteményeket. Példának okáért pacsnit. Ezelőtt 1969-ben ettem utoljára pacsnit. És az én Emesz Lajos barátom túrós batyuja túrós batyu, már ha a túrós batyu attribútumának, első elvének és végső céljának azt a zamatos, szaftos túrót tekintjük, amely tele van nagy, lapos mazsolákkal, s amelyet mindig friss, éppen eltalált tészta ölel körül szelíden, féltőn, gondoskodón.
Mindebből is látszik, mi itt Solymáron mellette jártunk a fejlődésnek. Be sem merem vallani, nekünk még olyan régimódi üzletünk is van, ahol a csavartól a szánkón át a füzetekig mindenféle kapható. És ez az üzlet is a Templom téren található, azon a téren, ahol Wass Albert-szobrot avattunk tavasszal. Ebből pedig kristálytisztán kiviláglik, hogy mi itt Solymáron nemcsak a fejlődésnek járunk mellette, de még reakciósok is vagyunk. Épp a minap került szóba az étteremben, hogy azt a turult, majd azt is ide hozzuk, ha onnan el kell vinni.
Amúgy nekünk nem éttermünk van. Nekünk éttermeink vannak. Van egy Klingerhofunk, van egy Mátyásunk; mondjuk azt, hogy ideológiai alapon oszlik meg a vendégkör; Kende Péter a Mátyásba jár, én meg a Klingerhofba – s átjárás annyiban megengedett, hogy én még csak bemegyek a Mátyásba, de a Kende soha nem fog bejönni a Klingerhofba. S ez így helyes. Ebből a kis ismertetőből kiderült, hogy van egy Kende Péterünk is. Erre nem vagyunk büszkék, sőt. Minálunk tavaly december 5-én 61 százalékos volt a részvétel, és 74 százalék az igenek aránya. Képzelhetik, hogy úgy néz ki itt egy Kende Péter, mint…
Hagyjuk, hogy néz ki itt egy Kende Péter. Ez a kis írás nem róla szól. Maradjunk inkább az éttermeinknél. Magunkénak valljuk a Slötyi partján álló éttermet is, különösen nyáron, a tóparti terasz végett. Aztán, csak úgy sörözni, mehetünk a Schultzhoz, vagy a Barlangba, vagy a Templom térre. Pizzázni a pizzériába. Lottózni két lottózóba. Az eddig is sokat emlegetett Templom téren van az újságosunk. Az újságosunk egy tőrőlmetszett kommunista volt, szegény öreg, mindennap a Népszavát akarta eladni, viszont a falu a Magyar Nemzetet kérte, ennek az antagonisztikus ellentétnek az lett a vége, hogy az öreg eltűnt, s most egy kedves hölgy árulja az újságot. És vannak még cukrászdáink, könyvesboltunk, játékboltunk – nem is egy, kettő –, van hol vennünk dísznövényt, építőanyagot, autót. Van két újságunk, két templomunk, vannak saját fodrászaink, van még egy pékünk Szentiván felé, ott a Max Lenc is (kemény jobbos fészek), van takarékszövetkezetünk, postánk (még). Van benzinkutunk (Kendét ott is utálják). Van művelődési házunk, könyvtárunk, vagy három óvodánk, iskolánk, benne német- nyelv-oktatás, igen magas színvonalon, van Patrona Solymaris Egyesületünk, nemzetiségi tánccsoportunk, helytörténeti múzeumunk, szüreti bálunk – és van még két kis boltunk, mindkettő az Anna-kápolnánál. Az egyik olyan „fél deci cseresznyét megivós”, mellette a másik takaros, tiszta, bővében az árunak.
Úgy kellett nekünk az Auchan, mint egy falat kenyér.
Volt vita, persze. Vita mindig van. És mindig az a vége, hogy a multi jön, és felépíti a mocskát. Nálunk úgy lett vége a vitának, hogy egy jobbos képviselő az önkormányzatból azt találta mondani: kell az Auchan, mert „a gyerekeink végre kulturált körülmények között fognak szórakozni”.
Egy ilyen mondat után két lehetőség adódik: 1.: az ember beballag reggel az önkormányzatba hóna alatt egy Uzival; 2.: este bemegy az ember a Huber Lacihoz, a bútorrestaurátor barátjához; megiszunk egy üveg bort (na jó, kettőt), megállapítjuk, hogy baj van, és éjféltájt még azt is, hogy „ketten maradtunk magyarok, testvérem… A Huber meg a Bayer…”
De baj ettől még van…
Baj van.
Méghozzá nagy.
Hallgatom Szent-Iványi Istvánt az Info Rádióban. Ő az SZDSZ EU-parlamenti képviselője, azt kell tudni róla, hogy egyszer, még évekkel ezelőtt őszinte szemekkel fejtegette Rockenbauer Zoli barátomnak, miszerint a valódi szabadságot soha nem lehet elérni, de törekedni kell rá, ezért a szabadság határait állandóan tágítani kell. Klassz…
Most azt fejtegeti az Infóban, hogy az Európai Unió nem elég versenyképes. Példája a következő: eddig a melltartókat Törökországban varrták, egy tucatot 60 dollárért. Most már viszont Kínában varrják, egy tucatot 12 dollárért. Következtetés: az olcsó munkaerővel nem tudunk versenyezni, ezért mást kell kitalálnunk. Nagy hozzáadott értékről beszél, kiművelt emberfőkről, információs társadalomról, számítógépes technikáról, szoftverekről. A szokásos, ócska verkli. Egy lehetséges archimedesi pontról nézve: minden baj gyökere a hazugság tengere…
Nézzük csak, mi is van ezekkel a melltartókkal.
Eddig megérte tucatját hatvanért Törökországban varratni a multinak, de már nem éri meg, hiszen megvarrják neki tucatját tizenkettőért is, Kínában. A logikai sor könnyedén folytatható: tíz év múlva (öt év múlva?) már Kínában sem fogja megérni, hiszen Brazíliában, a favellákban megvarrják azt hatért is. De újabb tíz év (öt?), és megvarrják azokat a tetves melltartókat háromért Fekete-Afrikában. Majd még öt év, és meg lesznek varrva Szudánban egy marék koszos, bogaras, ehetetlen rizsért. És akkor már csak újabb öt évet kell majd várnunk, hogy a multi visszahozza azokat a rohadt melltartókat Európába varratni, mert akkor majd az Európai Unió vagy valamelyik tagállam kormánya fizetni fog a multinak azért, hogy itt varrasson mégis, csak hogy legyen munkahely.
És nekünk azt fogják mondani közben, hogy imádjuk a multinacionális tőkét, mert az virágoztatja fel „kis” hazánkat.
Nem tudom, be merjem-e vallani: unom a multinacionális tőkét. Unom az Auchanokat, Tescókat, unom a McDonald’seket, a most éppen Kínában varratókat. Ha azt hallom, versenyképesség, hatékonyság, verseny és globalizáció, azonnal a revolveremhez kapok. És tudjátok, miért? Mert eladtuk már mindenünket. Mert már éppen nincsen semmink.
Egy éve elmondták a magyar parasztembernek, csodálatos lesz belépni az unióba, mert dőlni fog a támogatás. Most, az unió következő költségvetési vitája előtt elmondják, meg kell szüntetni az agrártámogatásokat, mert a pénzt át kell csoportosítani kutatásra meg fejlesztésre. Mert nem vagyunk elég hatékonyak. Lemaradunk. A versenyben. Nem varrunk melltartót egy tál hideg levesért…
Hé! Emberek! Megkérdezte tőletek valaki, hogy akartok-e egész rohadt életetekben versenyezni? Hé! Emberek! Tudjátok, miért versenyeztek? Elmondom: hogy elég versenyképesek, hatékonyak és globalizáltak legyetek. Hát ezért. Mert a multi így tud még több milliárdot keresni. S persze így lesztek ti is jó és derék fogyasztók. Hé! Emberek! Fogyasszatok! Csak arra vigyázzatok, hogy ne legyen soha semmitek! Lakásotok a banké. A bútor? Hitelből. Mosógép, mosogatógép? Az is. Autó? Naná! Kedvezményes hitelek mindenütt. Mostanában nézem a hirdetést óriásplakátokon: hitelrendező hitelek. Sok a hitele? Már nem is tudja észben tartani? Sebaj, mi adunk hitelt hitelre.
Hé! Emberek! Ezért versenyeztek ám egy életen át. Mert nincsen semmitek, csak hiteletek. Mert nem vagytok semmik, csak fogyasztók. Zabálunk, ürítünk, pusztítunk mindent magunk körül – estére meg ott a valóságsó. De klassz!
„Az ipar természetesen világszerte egyre több – ilyen-olyan minőségű és tartósságú – árut képes előállítani, egyre kevesebb embert alkalmazva ehhez a tömegtermeléshez. Vegyük figyelembe azt is, hogy ezeknek az áruknak a hirdetése és szállítása ma többe kerül (és több embert foglalkoztat), mint a megtermelésük; vagy hogy vannak egész országok (és egész államok Amerikában), amelyek fő »iparága« a turisták odacsábítása és ellátása. Kijelenthetjük, hogy a fogyasztás termelése fontosabb lett, mint az árutermelés. Míg a múltban egy tekintélyes üzletember olyasvalaki volt, aki sikeresen tudta megszervezni a termelést, most olyasvalaki, aki a hirdetés szervezésében sikeres. Még jellemzőbb, hogy az árukhoz való érzéki viszony, illetve – ideiglenes és látható – használatuk fontosabb lett, mint tényleges birtoklásuk.” (1)
Fogyasztást termelünk. Óriási! A multi pedig rabszolgákat alkalmaz, most éppen a Távol-Keleten, éhbérért. Mi pedig lemaradunk a versenyben. „Versenyben…”
„A huszadik század folyamán gyorsan csökkent a pénz értéke. Ennek egyik tünete (és oka) az infláció volt. Amikor valamiből egyre több van, az értéke egyre csökken; és a demokrácia alighanem elválaszthatatlan az inflációtól.
Ennélfogva a pénz értékének ciklikus emelkedése és csökkenése jórészt megszűnt. Az, hogy a szavak inflációja a pénz inflációjához vezetett, fontos jelenség, mert minden anyagi dolog értékét nemcsak befolyásolja (ahogy néhány közgazdász végre-valahára kénytelen elismerni), hanem teljesen meghatározza az, hogy az emberek mit gondolnak róla; márpedig az emberek szavakban gondolkodnak. A pénz inflációja egy ütemben haladt az általános és a történelemben példátlan anyagi jólét kialakulásával; ennek a jólétnek azonban kevés köze van ahhoz, amit még mindig kapitalizmusnak nevezünk, az ugyanis sokkal inkább a pénz őrzését és a vele való ügyes gazdálkodást jelenti, mintsem a költését. A huszadik század végére a részvények és egyéb pénzügyi eszközök inflációja még gyorsabbá vált, mint a pénzé – amely jelenség mélyén egy másik fejleményt találunk, éspedig a pénz egyre absztraktabb jellegét, ami részben abból fakad, hogy mindinkább elektronikus tranzakciók és azok regisztrálása útján intézzük pénzügyeinket. A hitelkártyák ennek a jelenségnek csak egy felszíni, bár meghökkentően elterjedt példáját jelentik egy olyan világban, ahol a jövedelem fontosabb a tőkénél, a gyors nyereség a javak megőrzésénél, a megszerezhető a meglévőnél – azaz a hitelképesség a tényleges tulajdonlásnál.” (2)
Amikor valamiből egyre több van, az értéke egyre csökken. Gondolkodjunk kicsit: igaz-e ez a szabadságra is? Feltétlenül. S még inkább igaz akkor, amikor a szabadság nem más, mint látszat. Bohózat. Virtualitás. Számítógépes játék. A fogyasztás, a verseny, a tulajdonnélküliség szabadsága; az eladósodottság, kiszolgáltatottság szabadsága; a hitelrendező hitelek szabadsága.
„A huszadik század második felére a kormányzás majdhogynem univerzálissá vált alapelve a népszuverenitás volt, nem pedig az állam; az utóbbi hatalma és tekintélye hanyatlani kezdett. Ennek legkézenfekvőbb példája Oroszország, ahol a Szovjetunió összeomlása után nem az állam túlnyomó hatalma jelentette a problémát, hanem a gyengesége. Másutt is egész államok kezdtek szétesni. Az állam tekintélye nyilvánvalóan csökken, s ennek csak felszíni és talán ideiglenes megjelenési formája az állam egynémely funkcióinak és szolgáltatásainak privatizálása vagy olyan nemzetek fölötti intézmények létrejötte, mint az Európai Unió.” (3)
Válságban az állam és a pénz. S helyette? Semmi, csak hazugság és virtuális szabadság. Közben azért, például Svájcban, a legkisebb faluban is köteles az önkormányzat minden hónap végén kifüggeszteni az elöljáróság kapujára, hogy a múlt hónapban mennyi pénzt költöttek és mire. S hogy éppen mennyi pénz van a kasszában, s azt a következő hónapban mire szándékoznak elkölteni. Így is lehet. Meg úgy is, ahogy mi csináljuk. Magyarországon a „szociálisan érzékeny” kormány nem tartja fenn a postánkat, mert nincsen rá pénze; nem tartja fenn a tömegközlekedést, mert nincsen rá pénze; a MÁV csődben, szárnyvonalak megszüntetve, kistelepülésekre már nem jár a vasút, de a MÁV még így is privatizálásra vár. A Volán is. A BKV csődben. Malév és a reptér privatizálás előtt – a pénzből majd a költségvetés lyukait fogják tömködni, vagy elköltik kampányra a gazemberek. A „szociálisan érzékeny” MSZP–SZDSZ-kormány nem tartja fenn az oktatást, mert nincsen rá pénze; nem tartja fenn az egészségügyet, mert nincsen rá pénze; nem épít nekünk autópályát, mert nincsen rá pénze. (Ami épül, PPP-konstrukcióban épül, háromszoros áron, s a végén mi, állampolgárok kétszer fogjuk kifizetni.) A „szociálisan érzékeny” MSZP–SZDSZ-kormány a kultúrát sem finanszírozza, mert – úgysem fogják elhinni – nincsen rá pénze. S miközben nincsen pénz semmire, ezek három év alatt felvettek huszonötmilliárd dollár külföldi hitelt. Összehasonlításképpen: Kádár 1972 és ’88 között, azaz 16 év alatt 22 milliárdot vett fel. Ennyiből finanszírozta életképtelen, hazug, ocsmány rendszerét…
Huszonötmilliárd dollár. És nincsen pénz semmire. De a hitelek eredményeképpen amit ma Magyarország aktív lakossága személyi jövedelemadóként befizet az államkasszába, az az utolsó fillérig elmegy a hitelek kamattörlesztésére. A kamatra – nem a tőkére. És eközben? Csönd, kussolás, félelem.
Ha mi egészséges nemzet lennénk, már rég az utcán lennénk, valamennyien. És elzavarnánk ezeket. Akit kell, egyenesen a börtönbe. Aztán újrakötnénk a társadalmi szerződést – ami mégiscsak alapja egy polgári demokráciának.
Ehhez képest? Csönd, kussolás, félelem.
Ehhez képest arról vitatkozunk, szereti-e Bush Orbán Viktort. Meg arról, hogy melyik titkárnő nézte meg a Fittelina adóügyeit, s hogy van-e árnyékállam. Jézusom! Bárcsak abban az állapotban lenne ez a nemzet, hogy képes árnyékállamot működtetni… Mint annak idején az albánok, akik teljes oktatási rendszert építettek ki, óvodától egyetemig, a föld alatt. Van-e itt árnyékállam? Persze: egy velejéig rothadt, milliárdos égimeszelő egyetlen intésére az apparátus bármelyik részében akad valaki, aki hazudozni kezd, mert annyira retteg. Mert annyira kiszolgáltatott. Mert anynyira szervilis. És hogy el ne felejtsük: „A demokrácia szó nem szerepel sem a függetlenségi nyilatkozatban, sem az Egyesült Államok alkotmányában. Ugyanakkor a választások már 1828-ra népszerűségi versenyeké változtak. Az Alapító Atyák közül nyilván nem sokan látták volna ezt szívesen, de így történt. De aztán száz év sem kellett hozzá, és jött egy még kétségesebb szakasz: a népszerűségi versenyek átalakultak reklámkampányok csatáivá.” (4)
És az anyja könnyeit meg a gázóráját csatasorba állító, minden pillanatban ocsmányul hazudozó, nyomorult senkiházi eközben kardot ránt a populizmus ellen.
Itt tartunk most.
Alkalmas pillanat a változás-ra.

(Jegyzetek 1–4.: John Lukacs: Egy nagy korszak végén; Európa Könyvkiadó, Budapest, 2005.)