Egy jelentőségének nem megfelelően kezelt hír szerint a cseh parlament alsóháza a jobboldali pártok kezdeményezésére büntethetővé tette a kommunizmus rémtetteinek tagadását. Számos okból is tanulságos, hogy ezt a döntést éppen a csehek hozták. Tették ezt annak ellenére, hogy Prága, a csehszlovák állam volt a térség szovjetizálásának egyik legnagyobb haszonélvezője, hiszen már az 1943. decemberi Sztálin–Benes-találkozón ígéretet kapott régi álmának megvalósítására: a nemzetiségek elüldözésére. Az engedély ára egyébként Kárpátalja volt. (Potsdam lényegében nem szólt másról, mint hogy a győztesek „én elnézem a te disznóságaidat, ha te is szemet hunysz az enyéim felett” alapon egyezkedtek.) Nem az ő érdemük, hogy a magyaroknak „csak” egy kisebb, bár a jobb módú és tekintélyesebb, tehát a csehszlovák államot megalapozó mítoszra nézve veszélyesebb részétől sikerült megszabadulniuk. Persze ma már ott is sejtik, hogy micsoda gazdasági visszaesést hozott magával az akkor még szorgalmukról ismert németek elüldözése.
Nem meglepő azért sem Prága döntése, mert a második világháború győzteseként – még Pozsonyt is sikerült kiemelniük a vesztesek táborából – náluk a XX. század története, ellentétben a magyarországi viszonyokkal, az oktatásban már a létező szocializmus idején sem pusztán siralomvölgyként jelentkezett. Ott legalább a németekkel és a Habsburg-birodalommal szemben igenis elismerték nemzeti törekvéseik jogosságát. Ebből fakadóan a közvélekedésben és a politikai elitben a nemzeti önérzet – még a baloldali pártoknál is – természetes jelenségnek számít (ott), legalábbis a világháború veszteseivel szemben. Túlhajtott nemzeti önbizalmukat velünk máig is gyakran érzékeltetik, például a Benes-dekrétumokról folyó vitában, ahol nem átallják, hogy kísérletet tegyenek még a védhetetlen igazolására is. Másfelől – a jobboldal elleni folyamatos akciózás mellett – ebből a magyar történelmet zsákutcásnak, kudarcosnak tekintő szemléletből fakad a hazai baloldalnak a folyamatos külpolitikai kudarcokat garantáló görcsös kisebbségi érzése a külfölddel szemben. Ezért éreztek/éreznek Budapesten állandó késztetést a gesztusok gyakorlására, akár az önfeladást jelentő lépésekre is, mint a hírhedt 2002. december 1-jei Kempinski-beli koccintásra. S innen eredeztethető számos sztálini hazugság unos-untalan ismételgetése, amire legutóbb Gyurcsány Ferenc érzett belső kényszert, amikor úgy vélte, feltétlenül meg kell köszönnie, hogy Magyarországot „felszabadította” a Szovjetunió. Láthatóan ezen önkéntes alárendelődésből csak akkor váltanak át a külföldi beavatkozás ellen küzdő lánglelkű patriótává, amikor abban közvetlen hatalmi érdekeik veszélyeztetését látják. Ezt mutatta a magas költségvetési hiány miatti uniós figyelmeztetések durva, a diplomáciában szokatlan hangú – lásd a klasszikus megjegyzést: mi a fenét akar tőlünk Európa – visszautasítása. Bezzeg anno a kedvezménytörvény vitájában, kapva kaptak a legalaptalanabb nyugati ellenvéleményeken is. Sőt, a 2002. decemberi koppenhágai csúcson a Medgyessy–Kovács párosnak sikerült aláírnia a tíz tagjelölt állam közül a legelőnytelenebb csatlakozási megállapodást, mert akkor még Európa nem a kemény érdekérvényesítésről szólt, hanem pusztán értékekről. Egy olyan klub volt, ahova örülhettünk, ha kéztördelve beengedtek bennünket.
Más okból sem véletlen, hogy éppen Prágában született meg ez a határozat, annak a Csehországnak a fővárosában, amely a két világháború között a kontinentális Európa egyik leggazdagabb, legiparosodottabb régiójának számított. Ahol pontosan tisztában vannak azzal, hogy életszínvonalban mit veszítettek a negyvenéves kísérletezéssel. 1939 őszén, a lengyelországi hadjáratban a Wehrmacht szárazföldi erői fegyverzetének közel harmada a cseh fegyverraktárakból és hadiüzemekből származott. Az országrész ma szinte misztifikált jelentőségűnek beállított GDP-je alapján a 30-as évek második felében lényegesen meghaladta Ausztriáét, sőt némileg felülmúlta Németországét és Belgiumét is. (Az 1937-es esztendőben Magyarország is megelőzte egy főre jutó GDP-ben Ausztriát. A nagyobb világháborús veszteségeinket kompenzálta a gyorsabb újjáépítés. Ezért bizton állítható, ha legalább 1956-ban hagyták volna, hogy kilépjünk a béketáborból, ma minden bizonnyal a sógorok szintjén élhetnénk.) Ez a kiindulási szint, különösen arra való tekintettel, hogy Csehország a világháborúban emberben és anyagban minimális veszteségeket szenvedett, a gyakorlatban alig megoldható feladat elé állította a pártideológusokat, hiszen az anyagiakban jóval szegényebb Szovjetuniót kellett a kommunista időkben példaképnek, elérendő mintának hazudniuk.
E prágai parlamenti döntést – s e tekintetben aligha lehetnek kétségeink, hiszen politikai határozat született – a közelgő csehországi választások is motiválták. E lépéssel a cseh jobboldal a szimbolikus politikai térben is megkérdőjelezte a közép- és kelet-európai posztkommunista baloldal utolsó legitimációs mítoszát. Jelezte, hogy fel kívánja szabadítani az aktuális politikai érdekek szolgálólányává tett történelmet a kettős mérce rabsága alól. Az alól a félszeműség alól, amellyel a tényeket addig alakították, amíg a kommunista diktatúra borzalmas bűneiből is csak apró hibák lettek. Amelyekért elegendő néhány teátrális bocsánatkérés: lásd Gyurcsány Ferenc november 4-i, a Klubrádióban előadott, az előre megkomponáltság érzetét keltő meghatódását 1956 áldozatai kapcsán. Amely után – természetesen ez az elvárás – minden további kérdőjel csak gonosz akadékoskodásnak, szőrszálhasogatásnak tűnhet. Ennek az egyoldalú szemléletnek egyik ismert eszköze mindmáig a bűntettek egyszerű áttolása az ellenség térfelére, amelynek talán legismertebb példája a katyni mészárlásnak a németek bűneként történő ábrázolása. A Katynban történtek azért is mintaértékűek, mert abban a pillanatban, hogy Gorbacsov nyilatkozatát követően megváltozott Moszkva hivatalos értékelése, azonnal sikerült a mészárlást addig nem létezőnek/elveszettnek állított dokumentumokkal megtámogatni.
Mindmáig elemi igényként jelentkezik a baloldalon a történelem tematizációs monopóliumának fenntartása, hiszen mi másra tudja építeni a rendszer 1989–1990-es gazdasági, politikai, erkölcsi csődjét követően a posztkommunista elit hatalmi igényeit, mint a jobboldal állítólagos bűneinek hangoztatására. Pedig ha csak saját 1944–45-ös purifikátori lendületük töredékét megőrizték volna, akkor önként kellett volna a létező szocializmus csődjében társtettesnek minősülő személyeknek tartózkodniuk a közélettől. De ők ehelyett azt a gyakran emlegetett hamis mítoszt hangoztatták, hogy a kommunista kísérlet tulajdonképpen jót akart, csak később, főként Sztálin idejében annak gyakorlati megvalósításába csúsztak apróbb hibák. Egyrészt viszont – még ha erre 1945 után alig vesztegettek is szót – már Marx téziseit kemény és igen szakszerű elméleti bírálatban részesítették polgári kritikusai. Másrészt az 1919-es tanácsköztársasággal a rezsim Magyarországon is bemutatkozott, s az újságolvasók nyomon követhették a menekültek beszámolóiból a szovjet valóság mindennapjait. S nem utolsósorban férfiak százezrei szerezhettek közvetlen tapasztalatokat 1941 és 1944 között arról, milyen jól megy a sora az egyszerű embereknek a proletárdiktatúrában. Döntően ennek, nem a veszély méreteit messze meghaladó rendőri fellépésnek köszönhető, hogy az úgynevezett Horthy-korszakban a kommunisták egymással is harcoló néhány száz fős összeesküvő csoportok maradtak. S a harmincas évek végére Csepel inkább zöld volt, mint vörös – már amennyiben egyáltalán létezett az országban forradalmi lendület.
A cseh döntés annak a szemléletnek üzent nyíltan hadat, hogy bármilyen okból is különbséget lehet tenni áldozat és áldozat, deportált és deportált között. Az a mi külön tragédiánk, hogy a németekével közösen olyan baloldalunk van, amely gyakran úgy véli, mi azon népek közé tartozunk, amelyek állítólagos kollektív bűneikért megérdemelték a kitelepítést, a kifosztást és a legyilkolást. E tekintetben igazi hungaricumnak tekinthető az a politikai alakulat, amely saját önképe, identitása szerint nagyon tudatosan viszonyul történelmünkhöz, ami jórészt annak kíméletlen, gyakran igaztalan bírálatában, a kettős mérce nagyipari üzemeltetésében ölt testet. A közelmúlt talán legjellemzőbb példája az volt, hogy miközben Demszky Gábor a Terror Háza előtt a nyilas hatalomátvétel napján tartott megemlékezésen mások történelmi amnéziájáról beszélt, addig pártja az október 15–16-i dátum méltó megörökítéseként liberális éjszakát szervezett. Az egykori gettótól alig néhány lépésre, a „mi terünkön” „multikulturális zenei, gasztronómiai és fényfestészeti fesztivál” várta az érdeklődőket, ahol az alkalmazott liberalizmus s nyilvánvalóan történelmi felelőssége csúcspontjaként én feliratú lufikat osztogatott a Szabad Demokraták Szövetsége.
Mivel a magyarországi baloldali elit pozíciójának, vagyonának, kapcsolati tőkéjének gyökerei a létező szocializmusban fogantak, ezért kívánják a Kádár-korszakot, főként annak második felét normális, akár vállalható előzményként bemutatni. A hamis zászló alatt hajózó hazai baloldalt – hiszen az általuk űzött politikai gyakorlatnak éppen úgy nincs köze a klasszikus szociáldemokrácia, mint a szabadelvűség értékeihez – valójában már régen nem a kegyelet, az áldozatok iránti tisztelet mozgatja megrendezett felháborodásai alkalmával. Pozitívan értékelhető kormányzati teljesítmény s valós eszmei háttér hiányában nem maradt más számukra, mint a modern, kiüresedett baloldal minden vitát eldöntőnek vélt csodafegyvere: az antifasiszta bunkó lóbálása. Most a cseh alsóház eme utolsó fegyverüket kívánja kicsavarni a kezükből, mert aligha hihető, hogy önként átadnák azt.
A szerző történész
2025-ben nem lesz Balaton Sound