Zrínyi bán és Gotovina tábornok

1999 februárja volt. Esett. Olyan langyos, furcsa eső. Mediterrán, idegen eső. Dubrovnik főutcája kihaltnak tűnt. Hiszen éjjel két óra volt, éjjel két órakor érkeztünk, holtfáradtan, de azért végig kellett mennünk Dubrovnik kihalt főutcáján.
Ott volt még a háború Dubrovnikban. Nem épült még minden újjá. És itt is, ott is óriási méretű tablók mutatták, mit műveltek a szerbek. Szétlőtték a szerbek Dubrovnik óvárosát is. Sétáltam, vánszorogtam Dubrovnik főutcáján, éjszaka kettőkor, februárban, furcsa, idegen esőben, kihalt volt minden, utáltam a szerbeket, és szerettem a horvátokat.
Semmi sem változott ez ügyben azóta sem. Mi tagadás, már akkor utáltam a szerbeket, amikor először átautóztam Jugoszlávián Görögországba menet. Nem is tudom, talán 1986 lehetett. Utáltam a sötét tekintetű, durva, ostoba szerbeket. Nem láttam, csak olyat. Nem láttam szerbet, csak egyenruhában. Állandóan megállítottak a szerb rendőrök, és büntettek. Mindenért. Bizánci virtusból. Akkortájt volt az is, hogy első feleségem apját összeverték a szerb rendőrök, mert nem akarta kifizetni a harmincadik jogtalan büntetést. Volt sógoromat pedig, aki apja segítségére sietett, mert hát mégse verjék már halálra, gondolta magában, nos, őt még jobban megverték, aztán leültették hat hónapra „hatóság elleni erőszak” miatt.
Szerette azt a hat hónapot egy belgrádi börtönben. Épülésére volt. Amikor először autóztam át Jugoszlávián, még nem tudtam mindezt. De pontosan el tudtam képzelni, elég volt ránéznem a szerb rendőrök arcára. Nem szerettem a szerbeket. Nem szeretem most se. Ez van. Persze, amikor megnézem az Eső előtt című filmet, akkor nem utálom őket. Illetve… Illetve van a filmben egy szerb, akit rajongásig szeretek. Akit aztán le is lőnek a saját vérei a film végén. Mindegy. Az Eső előtt csodálatos. Kötelezővé tenném a középiskolákban. Persze ma már semmi értelmes dolog sem kötelező. Nincs kötelező. Ami kötelező, az mind undorító, vagy felesleges, vagy ostobaság. És leginkább hazugság. Az „egyrészt-másrészt” hazugsága. Meg hogy mindenkinek igaza van. Mindegy. Aki teheti, nézze meg azt a filmet. És vegye meg CD-n a zenéjét is. Feltétlenül. Bár az is mindegy.
Nem szeretem a szerbeket. Ez azért nem volt rám írva azon a februári éjszakán, Dubrovnik főutcáján, az idegen esőben. Egyszer csak kiderült, hogy nem kihalt a város. Kiderült, hogy éppen olyan karnevál van Dalmáciában is, mint Velencében. Csak hát esett az eső. És késő is volt. Behúzódtak a népek az utcáról a kocsmákba. És behúzták egészen a kocsmaajtókat, a zsalukat, fény se szűrődött ki, hang se szűrődött ki, ezért volt olyan kihalt és szomorú minden.
Végül aztán ráakadtunk egy kocsmára, ahonnét fény is, hang is kiszűrődött. Negyvenkét esztendőm alatt szinte tökélyre fejlesztettem azt a képességem, hogy bárhol idegenben, bármilyen napszakban rátalálok az üzemelő kocsmákra. Bementünk. Zsúfolt volt a kocsma. Jelmezesek, jelmeztelenek, énekeltek, ittak. Próbáltunk rendelni, nem figyeltek ránk. Végül egy tagbaszakadt horvát, aki a pultnál állt, megkérdezte mit innánk. Horvátul kérdezte, mondtuk angolul, hogy egy gin-tonikot. Kérdezte, honnan? Feleltük, Magyarországról. A tagbaszakadt horvát szélesen elvigyorodott, és beleüvöltötte a csapszék morajába: – Hej! Magyarok!
És mindenki nekünk fizetett aztán. Szerettek bennünket. Azt hiszem, amúgy is. De a fegyverekért különösképpen. Antall József legnagyszerűbb tette volt, hogy fegyvert szállítottunk a horvátoknak. Akik akkor idehaza verték a balhét, azok tapsikolnak most Gotovina elfogásának. A nyomorultak. Mindegy. Majdnem mindegy…
A horvát taxissal öt perc alatt barátkoztam össze. Már nem is tudom. Most már nem is tudom – szenvedélyesen vagy teljesen józanul és szenvtelenül mesélte, hogyan kúsztak fel éjszaka a Dubrovnik fölé magasodó hegyre. Onnan lőtték a szerbek a várost. Felkúsztak a horvátok, és közvetlen közelről ölték meg a szerbeket. Közelharcban. A taxis barátom a torkát vágta el az egyiknek bajonettel. És nem emlékszem, hogy szenvedéllyel mesélte-e, vagy teljesen józanul és szenvtelenül. Csak azt tudom, hogy magától értetődő volt minden. S, hogy igaza volt.
Igaza volt neki is, és igazuk volt a horvátoknak. Ennyi elég a szeretethez? Persze. Végül is, mi kéne még hozzá? Talán még valami. A horvátok sem ortodoxok. A szerbek viszont igen. Európai lélekkel alig-alig lehet szeretni az ortodoxiát, alig-alig lehet megérteni és elviselni Bizáncot. Európa addig tart, ameddig vannak katolikus katedrálisok. Európa Brassóig tart. Onnét valami más kezdődik. Miképpen a Balkánon is a katolikus Horvátországig tart Európa. Aztán ott is valami más kezdődik. A „háborúba ájult Szerbia”. És a mohamedán Balkán… És persze el ne felejtsük valahogyan, hogy a szerbekkel szemben a mohamedán albánoknak is igazuk van… A szerbekkel szemben nagyjából mindenkinek igaza van.
Egyedül talán Carla del Ponténak nincs igaza, még a szerbekkel szemben sem. Carla del Ponte az, aki mellett elszaladt az igazság, az ész, a hit és a morál. Vagyis: Carla del Ponte az igazi mai européer. Mert ide jutottunk…
„Az új pénz a történelemben mindig új, elhasználatlan népet jelentett. A barbárok szerepe éppen ez: ők hozzák az új pénzt; ők teszik lehetővé, hogy ami kifáradt, újra kezdődjék.”
Itt van egy új, elhasználatlan nép. Egy háborúban összekovácsolódott nemzet írt történelmet a Balkán lövészárkaiban. A horvát nemzet. Arról írtak történelmet, hogy a globalizáció alatt ott izzik a nemzet és az elpusztíthatatlan nemzettudat, amit talán mégsem sikerül végképp kiirtani ebből a hőstelen, undorító, XXI. századi világból. Ugyanis „egészséges, ünneplő kultúrák elférhetnek egy sziklás-öblös félszigeten, s beteg kultúrák világrészeket boríthatnak be. Egy kultúra kiterjedése: részben a maga kezdeti helyét, részben a környező kultúrák fáradtságát bizonyítja.”
Hosszú-hosszú esztendők óta oda járok, őhozzájuk. A sziklás-öblös félszigetekre s szigetekre, oda, az egészséges, ünneplő kultúrába. Innét, a betegből. Amelyet a még betegebb már volt szíves befogadni… Hogy is írta Hegyi Zoltán barátom? „(…) más az, (messzire nyúló következményeit tekintve is), ha egy nemzet vérrel vívja ki szabadságát (mint a horvát ’95-ben és a magyar ’56-ban) és más, ha pult alól kapja (mint a magyar ’90-ben).” Mennyire igaz, Istenem’… A mi pult alól kapott szabadságunknak az lett a következménye, hogy mi már nem is vagyunk nemzet. Széthullottunk, és kitagadtuk magunk közül legjobbjainkat.
A horvátok ezzel szemben kőkemény nemzetté lettek, és egészséges, ünneplő kultúrában vigadtak. És a magamfajta kósza oda járt őhozzájuk – ünnepelni. Látni, hogy a világ talán mégsem csak elvtelen kompromisszumok, atlantista-realista politikai alkuk, puha kézfogások tömkelege. A mi korunknak már nincsen nagysága. A mi korunk nagyja olyan kicsi. A mi korunknak még bűne sincs nagy. Igazi. A mi korunk nagyja a szervilis. A mindig mindenhez alkalmazkodó. Aki mindig tudja, aktuálisan hova kell dörgölőzni.
Keménység, szeglet, sarkosság, morál, hit – nem szalonképes… „A nagyságot szorongatta ez a növő Európa; a mélyember érezte kiterjedésében a sekélyesedést. Ez az oka, hogy a nagyság e században sokszor dühös ellentmondó készségnek látszik, melynek a korral futót kell megugatnia. Ha a középkor nagyja a szent volt, a reneszánszé a zavarosban szörnyeteg örömmel lubickoló individualista; a tizenkilencedik századé (a hígítókkal együtt hígító propagátor mellett) a különc.”
Hát a mi korunknak aztán ki a nagyja?
Például Ante Gotovina tábornok.
Korunk nagyja a horvát nemzet és Gotovina. És mielőtt elfelejtem, hajoljanak kicsit közelebb, nehogy valaki meghallja, nehogy Carla del Ponte meghallja, a nemzet: kultúra. Kultúra, történelem, hagyomány, összetartozás, vérség. Minden más csak liberális hazugság. Minden más atomjaira hullottság, EU, tolongás a konc fölött, önfeladás, hamburger, kereszténység nélküli alkotmány – minden más Carla del Ponte. Ez van. De ez majdnem mindegy… Egyetlen baj van: hogy a horvátok gerincét is szilánkosra kell törni, mert csak úgy válnak „méltóvá” az uniós tagságra.
Most törik a gerinceteket szilánkosra, drága horvát testvéreim, most, hogy Gotovina tábornok odaáll Hágában a hazugság bírái elé. De nem azért, hogy méltók legyetek hozzánk, ugyan. Tudjátok miért? Azért, hogy alkalmasak legyetek. Hozzánk kell töpörödnötök. Sajnos. Ha már nem kaptatok pult alól szabadságot, hát majd adnak nektek pult alól egy kis uniós tagságot. Magatok feladása lesz az ára.
Ante Gotovina tábornok az ára. S tudom, még csak nem is rajtatok múlt. Ezért fogok ezután is hozzátok menekülni. Ha még befogadtok. Őrizzétek azért egészséges, ünneplő kultúrátokat. Önmagatokat. És tanítsátok meg minden felnövekvő generációnak, ki volt Ante Gotovina tábornok. Én úgy fogom őt ezután tisztelni, mint a magam hősét. Magam „heroj”-át. Hiszen Zrínyi bánt is együtt tiszteljük, ugyebár, drága horvát barátaim…

Az idézetek Németh László Kisebbségben című tanulmányából valók.