Igenis van következmény: a félelem

Szegényszagú küzdelem ez. Nem is küzdelem, inkább küszködés. Nincsen benne semmi heroikus, annál több a lefegyverző, lebilincselő aljasság.
Tragikus ez, mégis. Azok számára mindenképpen, akik elszenvedik. S azoknak is, akik voltak annyira naivak, annyira ostobák, olyan kötöznivaló bolondok, hogy egykor másképpen gondolták.
Berkecz Mária.
Egy többgyermekes, tisztességben élete delére ért asszony, akit „testüregi motozásnak” vetnek alá. Egy óra leforgása alatt kétszer, a fogdában. El tudnak képzelni megalázóbbat? S egyszersmind átlátszóbb megfélemlítési kísérletet? Nincsen gyilkos, erőszaktevő, rabló, akit kétszer alávetnének ilyen procedúrának. Egyszer is alig. Egyszer is csak akkor, ha bosszú, gyűlölet, kicsikarni akart vallomás az ok.
Berkecz Máriával megtették. Mindjárt a kormányváltás után. Az orbáni „demokráciadeficit” ellensúlyozásaképpen. Nagy örömmel, kéjjel tették meg. Annak biztos tudatában, hogy megtehetik. Leszólt az illetékes elvtárs az illetékes elvtársnak a rendőrségre, hogy „gyerekek, itt az ideje megmutatni ezeknek, hol lakik az Úristen” – és az illetékes elvtárs értette. Örömére szolgált, hogy tehet valamit az ügyért. Végre. Hiszen ez az egész elmúlt tizenöt-tizenhat év csak valami baleset. És különben is: a lényeget tekintve nem változott semmi, alig változott valami. Kicsit adni kell a látszatra. Ennyi az egész. S ha „a törvény szövedéke fölfeslik valahol”, akkor sincsen nagyobb baj. Hiszen nagyobb baj csak abból lehet, amiből őfelsége a sajtó nagyobb bajt akar fabrikálni.
Berkecz Máriából nem fog akarni. Tudták. (Nem is akart.)
Berkecz Máriával végig lehetett csinálni a procedúrát. A procedúra vége: ártatlanság. Berkecz Mária megnyerte munkaügyi perét, az ellene folyó nyomozást megszüntették – mert nem volt mit és miért nyomozni. És? Érdekel ez valakit Berkecz Márián kívül? Még bennünket sem igazán, együvé tartozókat. És nem marad így más az ügyből, mint egy sötét, fekete heg egy ember lelkén. Nem marad más, mint a bizonytalan, undorító, nyálkás félelem.
Ez a haszon odaát. Elkönyvelik, nyilvántartják, iktatják: „Egy újabb egyed fél…”
Csépányi Nóra.
Emlékeznek még rá? Ő volt a Happy End Kft. ügyvezetője. A kormányváltás után a rendőrség megszállta a kft.-t. Nem csak úgy, tessék-lássék, de nem ám! Rendesen. Vitték a papírokat, a számítógépeket, a cetliket, a flopikat. Belenéztek a fiókokba, a zsebekbe, mindenhova. Csépányi Nóra veszélyeztetett terhes volt akkor. A kórházba jártak hozzá kihallgatni.
És Csépányi Nóra hat hónapra megszülte gyermekét. Szerencsére nem történt nagyobb tragédia. Megmaradt a kicsi, majd az asszony – saját felelősségére – hazavitte a gyermeket, amint ezt az orvosok megengedték. Előtte elmondták, hogy gyakorlatilag steril körülményeket kell biztosítani az újszülöttnek, hiszen az ilyen korán világra jött gyermekek immunrendszere nincs kifejlődve. Ők védtelenek.
Két napja volt otthon Csépányi Nóra, amikor kiszállt hozzájuk a rendőrség házkutatást tartani. És a kivonuló szerv – igazi szervek voltak, valóban –, ahogy volt, a mocskos ruhájukkal, mocskos cipőikkel betódultak a gyerek szobájába. Körülnéztek kicsit a pelenkák között. Hátha Csépányi Nóra nem bírja tovább, és idegösszeomlást kap. Az már tiszta haszon. De a legnagyobb haszon itt is a félelem.
Szász Károly.
A PSZÁF vezetőjét, aki kirobbantotta a K&H-botrányt, hajnalban összeverik az utcán. Betegágyánál megjelenik a miniszterelnök, kicsit sajnálkozik, de a háttérben már készülődnek sokan.
Készülődik Keller László. És készülődik a magyarországi média színe-virága.
A mögöttünk hagyott tizenhat esztendő egyik legnagyobb szégyene: Keller László. Keller László nyomorult, szerencsétlen életének egyetlen öröme: feljelenteni. Keller László megdöbbentően ellenszenves, cinikus mosolyát tönkretett életek kísérik. Ha nincs rendszerváltás, Keller László megtalálta volna helyét az életben. Viceházmester lett volna belőle, aki figyel. Aki éber. Aki súg. Aki tudja. Így viszont… Így Keller Lászlót egészen a feljelentésügyi államtitkár rangjáig röpítette a 2002-es kormányváltás, és tragikomikus sorsának csúcspontján ott találjuk őt a mikrofonok előtt, amint bejelenti, hogy az „Orbán-bányák” dolomitja kénsavat termel, ha esik az eső, s ezért tönkremennek az autópályák.
Sohasem fogom elfelejteni a Budapesti Műszaki Egyetem kémiai tanszékének vezetőjét, amint így reagál Keller bejelentésére: „A tudomány mai állása szerint a kénsav képződéséhez feltétlenül szükség van kénre. Viszont a dolomit nem tartalmaz ként.”
Keller itt abba is hagyhatta volna. De Kellert nem olyan fából faragták. Hiszen úgy jó ő, ahogy van – és Magyarország kiváló terep az ilyeneknek.
Keller ezután még sokáig, nagyon sokáig feljelentget. Mindenkit. Majd miután egyetlen feljelentéséből sem lesz semmi, így fakad ki: „Elnézést kell kérnünk a társadalomtól, hogy ezt a munkát nem tudjuk bolsevista módszerekkel elintézni, csak jogállami keretek között.” Erre a mondatra, ha megengedik, még visszatérünk…
Szóval Szász Károlyt összeverik. És a média színe-virága alig egy hét alatt jut el odáig, hogy Szász Károly szándékosan megverette magát. A magyarországi média színe-virága röhög, viccelődik, kioktat, lesajnál, megfellebbezhetetlen ítéleteket alkot Szász Károly rovására. A magyarországi média legemberibb pillanatában úgy élcelődik, hogy Szász Károlyt egy dühös biciklista verte öszsze, az egész ügy nem más, mint egy kis közlekedési csetepaté.
Keller pedig feljelent. Mit is csinálna? Feljelenti Szászt. Török Zsolt pedig, az „orbáni demokráciadeficitet” legyőző és az „európai normákat végre helyreállító” Magyar Szocialista Párt országgyűlési képviselője ezt a kijelentést teszi: „Szász Károllyal és a vele hasonlókkal szemben úgy kell eljárni, hogy vagyonelkobzás, és onnantól kezdve tárgyalunk, hogy meddig fog börtönben ülni.” Erre a mondatra, ha megengedik, szintúgy visszatérünk.
Mellár Tamás.
A nemzetközi hírű tudóst, a Központi Statisztikai Hivatal elnökét jogellenesen menesztik. Megbízható elvtárs kell oda, Pukli elvtárs. S ezért semmi sem drága. A munkaügyi bíróságon Mellár Tamás pert nyer, miképpen megnyerik perüket munkatársai is, akiket szintúgy jogtalanul rúgnak ki. Mindenki jogerős pert nyer a bíróságokon, akiket ezek feljelentettek vagy kirúgtak, vegzáltak, mindenki, akinek volt elég ereje végigcsinálni.
Papcsák Ferenc is pert nyer.
Papcsák Ferencet – úgysem fogják kitalálni – szintén Keller László jelenti fel, ha jól emlékszem, közokirat-hamisításért. Papcsák Ferenc a Fidesz országgyűlési képviselője. Maga kéri, hogy füg-
gesszék fel mentelmi jogát, mert bíróság elé akar állni. Papcsákot kiadják, pere megkezdődik. Ahány szocialista arra jár, s ahánynak mikrofont dugnak a képébe, belerúg egyet Papcsákba. Aztán a bíróság jogerősen felmenti őt bűncselekmény hiányában.
A szocialisták azóta hallgatnak Papcsák-ügyben. Keller is hallgat. Hát hogyne hallgatna! Hiszen ő szíve szerint névtelen leveleket írogatna, névtelen levelekben jelentgetne föl, az fekszik neki, csak az „orbáni demokráciadeficit” végeztével azt hitte egy pillanatra, eljött az ő ideje megint, kiléphet a névtelenségből végre, nem kell többé tartania semmitől.
Berkecz Mária, Csépányi Nóra, Szász Károly, Mellár Tamás, Papcsák Ferenc. A jéghegy csúcsának csúcsa.
S alant még ki tudja, hányan. Százak, ezrek. És a nyúlós, undorító félelem.
Bárhová megyek az országban, ha kormánypárti vezetésű a település, a rendezvény végén mindig odajön hozzám egy-két ember, és azt mondja: „Bayer úr, a feleségem (férjem) is velünk volt, de csak lélekben, tudja, tanárnő (tanár), és ha a polgármester megtudja, hogy itt volt, azonnal kirúgják.” Vállalkozók mesélik, ha kiálltak az ellenzék jelöltje mellett, ha nyíltan szerepet vállaltak a mi oldalunkon, azonnal megjelent náluk az APEH, a vám- és pénzügyőrség, a rendőrség, valaki vagy valami.
Kirúgják állásából a közalkalmazottat, ha elmegy egy politikai párt, a parlament legnagyobb ellenzéki pártjának rendezvényére. Vállalkozókat vegzálnak ugyanezért. Hát tényleg teljesen feleslegesen bohóckodtunk mi itt tizennyolc, tizenhat esztendővel ezelőtt? Ha ennyit sikerül felmutatnunk, akkor bizony feleslegesen. Pedig… Pedig ennyit. Az elmúlt közel négy évben jogtalanul tiltott be tüntetéseket, utcai demonstrációkat a rendőrség. Nem egyet, nem kettőt, sokat. Megállapítja a törvénysértés tényét a bíróság – és? Történik valami? Elmozdítanak akár egyetlen rendőri vezetőt? Dehogy mozdítanak! Kéz kezet mos. S ha jól megmosta, mindjárt újra bűzlik – fejétől a hal.
S most itt van két újabb eset. Zalaegerszegen a Nemzeti Nyomozó Iroda civil ruhás rendőrei kimennek egy ellenzéki fiatalember lakására, és megfenyegetik a fiút, úgy is mint „legyen esze”, „viselkedjen okosan”, eszébe ne jusson a városba látogató Gyurcsány Ferenc nyilvános fórumára elmenni, és ott esetleg kényes vagy kellemetlen kérdéseket feltenni a miniszterelnöknek. Pákh Tibort vajon beviszitek-e március 15. előestéjén, fiúk? Gumibotozás is lesz? Lánchídi csata? Jólesne végre ütni egy kicsit ezt a sok szemetet, ugye? Jézusom…
S a másik: a BKV leszedeti a metró peronjáról s egyéb területén lévő helyekről a Demszky Gábor főpolgármestert kifigurázó plakátokat.
Kotulyák Tamás – ő korunk hőse. Ő az a főosztályvezető, akire most majd mutogatni fognak. Demszky majd rámutat Aba Botondra, Aba Botond pedig Kotulyák Tamásra. A jó Kotulyák pedig majd hazamegy, csapkodni fog, illetlen szavakat fog mondani a gyerek előtt, és nem fogja érteni az egészet. Hiszen ő meg volt róla győződve, helyesen cselekszik. És tényleg. Kotulyák nem tett egyebet, mint ráhelyezte hüvelykjét a kor ütőerére, és megérezte a kor parancsát. Azt üvöltötte minden őneki, azt harsogták a fák, a szürke téli égbolt, a csilingelő sárga villamosok, hogy „vetesd le a demszkys plakátokat, Kotulyák!” „Ne légy ostoba, Kotulyák, tudod, hogy a puliszka nem robban!”
Nem Kotulyákon kell elverni a port. Hanem az elmúlt tizennyolc, tizenhat esztendőnkön. A gyávaságunkon, a szolgalelkűségünkön, a csinovnyikmentalitáson, az Akakíj Akakijevics-világon s egyenként önmagunkon, hogy ezt hagytuk, hagyjuk.
No és persze a magyarországi sajtó színe-virágán. Játsszuk el fejben megint a legjobb játékunkat. Cseréljük ki a neveket. Képzeljük el, hogy az Orbán-kormány elviteti valamelyik múzeum igazgatónőjét, és „testüregi motozásnak” veti alá, egy óra alatt kétszer. Képzeljük el, hogy Orbánék valamelyik cég veszélyeztetett terhes vezetőjét addig vegzálják, míg az illető idő előtt megszül, majd a csecsemő szobájában házkutatnak a rendőrök. Képzeljük el, hogy az Orbán-kormány idején egy magas rangú állami vezetőt, aki a kormánynak kényelmetlen, összevernek a nyílt utcán. Képzeljük el, amint Orbán kirúgat állami vezetőket, tökéletesen jogellenesen. Képzeljük el, hogy Orbán tart egy államtitkárt csak arra, hogy az ellenzék tagjait, politikusait, támogatóit, kinevezettjeit feljelentgesse. S hogy el ne felejtsem: képzeljük el, amint Kövér László mint titokminiszter egyszerűen megsemmisíti azokat a lehallgatási jegyzőkönyveket, amelyek puszta léte katasztrofális a kormányra nézve. (Mert, ugye, Tóth András ezt tette Kulcsár Attila lehallgatási jegyzőkönyveivel.)
Képzeljük el, hogy Orbán rendőrsége jogellenesen tilt be tüntetéseket, gondoljunk bele, hogy Orbán titkosrendőrei felkeresik a fiatal baloldal aktivistáit, és megfenyegetik őket, végezetül pedig képzeljük el, hogy a BKV Orbán idején leszedeti az Orbánt cikiző plakátokat a peronokról.
A magyarországi sajtó színe-virága őrjöngene, tajtékozna – és igaza lenne.
De mi ez a csönd, immáron négy esztendeje, kollégák? Hogyan tudtok négy esztendeje csak és kizárólag az ellenzékkel foglalkozni, kollégák?
Miért nem féltek most, egy kicsit sem, kedves kollégák?
Ide írom nektek a végére azt a két mondatot:
„Szász Károllyal és a vele hasonlókkal szemben úgy kell eljárni, hogy vagyonelkobzás, és onnantól kezdve tárgyalunk, hogy meddig fog börtönben ülni.” (Török Zsolt, MSZP.)
„Elnézést kell kérnünk a társadalomtól, hogy ezt a munkát nem tudjuk bolsevista módszerrel elintézni, csak jogállami keretek között.” (Keller László, MSZP.)
Szerintetek ez tényleg rendben van így? Ugráltok a mellünkön, rúgjátok a fejünket, és közben azt üvöltitek, hogy rettenetesen féltek tőlünk? Vagy esetleg nagyon térden vágtunk benneteket a gyomorszájunkkal, és szörnyen megütöttük az öklötöket az orrunkkal? Megértünk mi mindent, csak mondjatok már valamit. Másképpen fel nem foghatjuk, mitől vagytok ennyire gyávák, ennyire sunyik, ennyire aljasok.
És ennyire ostobák.

Utóirat: A Budai Központi Kerületi Bíróság bűncselekmény hiányában felmentette az APEH azóta már megszűnt Bűnügyi Igazgatóságának kilenc munkatársát, illetve az adóhatóság volt általános elnökhelyettesét.
Keller László jelentette fel őket. A vád: hűtlen kezelés, sikkasztás, közokirat-hamisítás. A büntetőügy és a nyomozás szigorúan titkos volt.
Titokban vegzáltak és hurcoltak meg tíz embert. Közel négy éven át. Most kiderült: nincs bűncselekmény. De ezt az ítéletet ketten már nem élték meg. Egyikük öngyilkos lett, egy másik személy időközben elhunyt…