Kommunisták, gazsik és amőbák

Az 1990-es esztendő nyarán, amikor az Antall-kormány hivatalba lépett, akkor a hoppon maradt, ellenzékbe szorult SZDSZ három kampányt indított a sajtóban és az úgynevezett kultúrában dolgozó gondolatzsandárai bevetésével. Nevezzük őket röviden gazsiknak.
Az egyik a „keresztény kurzus restaurációja”, a másik az Antall-kormány „antiszemitizmusa és fasizmusa”, a harmadik „a kommunisták pedig nincsenek”. Ez utóbbinak a perverz bája abból eredt, hogy az SZDSZ pár héttel előbb még a legantikommunistább párt jelmezében kampányolt.
Lehet, hogy a kommunistáknak és ezeknek az antikommunistáknak a léte és nemléte egy?
Az első két hadművelet a kormány erőinek lekötését célozta, hogy ne tudjanak az ország tényleges gondjával-bajával foglalkozni, például azzal, hogy a nem létező kommunisták befejezzék a Németh-kormány idejében megkezdett és spontán privatizációnak nevezett szabadrablásukat. A „kommunisták pedig nincsenek” hadjárat odáig ment, hogy kijelentették, ilyenek nem is léteztek soha. Egy Faragó nevű főgazsi, lehetett, mondjuk, vezérőrnagy, az ÉS-ben arról cikkezett, hogy még ha lettek is volna, áldozataik legalább annyira vétkesek voltak bűneikben, mint ők.
Mi az, ami úgy létezik, hogy közben mégsem? Az Írástól Eckharton, Hamvason, Florenszkijen át Böjte Csabáig minden komoly forrás egybehangzóan állítja, hogy a gonosz és a tisztátalan eleve híján van a realitásnak, s csak úgy képes cselekedni, hogy mi adjuk át neki nyelvünket, kezünket-lábunkat, általunk akar fájdalmat, szomorúságot, szenvedést szülni a világra. Ezért nevezi az Úr a „hazugság atyjának”, mert a legfőbb eszköze a valótlan, a hamis beszéd.
Sztálin így kezdte beszédét a szovjet kommunista párt második kongresszusán, röviddel Lenin halála után: „Mi, kommunisták, különös emberek vagyunk. Különös anyagból vagyunk mi gyúrva. Mi vagyunk azok, akik a nagy stratéga, Lenin seregét alkotják. Semmi nincs, ami megtisztelőbb volna, mint ehhez a sereghez tartozni. (…) Nem mindenkinek adatott meg a viharokat és borzalmakat elviselni, amelyek ehhez a párthoz való tartozással együtt jártak. A munkásosztály fiai, a szükség és a harc fiai, a hihetetlen nélkülözések és heroikus erőfeszítések fiai – nekik mind a pártban a helyük.”
Roppant érdekes, hogy ebből az eszmefuttatásból teljesen hiányzik a tartalom. Nem mondhatjuk, hogy a lényeg, mert lehet, hogy a dolog lényege éppen e tartalomhiány. Vegyük sorra a Nagy Tanító lelkesült állításait: az elvtársak különös anyagból gyúrattak. Hanem a receptet a Generalisszimusz üzemi titokként őrzi, csak az eredményről számol be. S valóban, a kommunisták iszonyatos viharokat és borzalmakat állottak ki: irtották őket, egyedül üdvözítő igaz hitüket számtalanszor megváltoztatták, ilyenkor egymást irtották: az óhitűek a revizionista elhajlókat, vagy a haladóvá változott revizionisták a maradi kerékkötőket. Ők minden körülmények között maradtak a pártban, lett légyen bárki a Vezér, bármi a hit és bármi a parancs. Ha jelszóban akarjuk meghatározni a kommunistát, akkor így kiálthatunk: „Háromszoros bármi a parancs tökéletes szabadságának!” De nini, a fasisztának pontosan ugyanez a jelmondata! Nem csoda, hisz e páros Gazdaságkor istentelenségének ikergyermeke, aki – engedjük meg: jó szándékú kétségbeesettségében – képtelen a szabadságra. Ez a típus korábban sem az Úr csöndes, benső üzenetére figyelt, hanem a pópa hadonászására. A szabadság ugyanis a legszemélyesebb kincseink közé tartozik. Nem kapjuk, és nem is adhatjuk; csak felelős döntésekkel, becsületes élettel, gerincességgel és tiszta lelkiismerettel érhető el. Aki retteg a döntés felelősségétől – miként azt Dosztojevszkij oly pontosan leírja a Nagy Inkvizítorban –, az eldobja a szabadságot, és az Úr helyett Vezért keres magának; mindenhatót, mindentudót, aki megmondja neki, hogy mi a szép, mi a jó, kit kell ütni. Ezért tudtak a kommunisták az egyik évben antifasiszták, a másikban, a Molotov–Ribbentrop-egyezmény után Hitler-barátok, majd ismét antifasiszták lenni. Moszkvában és Párizsban egyaránt. És ezért tudtak minden lelki válság nélkül átmenni párttitkárból kapitalistába szovjetszektor-szerte. József Attilával szólva a fasiszta kommunizmus és a mifelénk dúló brutális szociáldemokrata kapitalizmus. örökké újsütetű kiszolgálóinak sosem kellett hitet váltaniok, mert ilyesmijük véletlenül sem volt. Alapvonásuk éppen e hiány: ők a viharok, a borzalmak és a harc fiai, nem az eszméké. Tökéletesen foglalta össze ideológiájukat Horn Gyula vezér a parlamentben ’90 nyarán: Na és? Ezért nevezte el zseniálisan a mostani miniszterelnök, pártelnök és frakcióvezető az ifjúságnak szánt mozgalmát Amőbának. Ennél a lábatlan, fejetlen, gerinctelen, alaktalan, egysejtű állatkánál pontosabban a teremtés semmilyen más lénye nem fejezi ki azt a valakit, aki az ő tőkepárti-szocialista, hazafias országáruló, magyargyűlölő-nemzetellenes, igazságos-kizsákmányoló politikájuk szekerét tolni képes.
Nem állíthatjuk, hogy velük egy új embertípus jelent meg, mert ugyanazzal a lélekkel, aggyal élünk már százezer éve. Ők is nyilván léteztek közöttünk, de szervesebb társadalmakból kiszorítva. Véletlenszerűen kapaszkodhattak följebb gyöpmesternek, poroszlónak, hóhérnak, szofistának. Ugyanis eddig az emberi kultúrák mindegyike valamilyen értékrend szerint létezett és működött, és ennek megfelelően osztogatta erkölcsi és anyagi elismeréseit. Az emberek ennek a valaminek a vonzásában éltek. A semmilyenség ezért csak a gazdaságkori fordulat után válhatott tömegessé, amikor – először az európai ember – megtagadta az isteni, vagy ha úgy tetszik, az emberi rendet és a Dolgok selymes igájába hajtotta fejét. Márpedig a Dolgok, tudjuk, semmiféle magasabb értéket nem ismernek. Ettől kezdve éppen az értékdús életmód vált rendellenessé és üldözendővé. Az idáig kommunistának nevezett semmilyen pedig akár fasiszta, akár liberális, akár szocdem zászló alatt egyazon készséggel sanyargatja felebarátait azok családi, népi, vallási, kulturális bárhová tartozása miatt. Bármikor, bármiért.
A kommunista–fasiszta–liberális–szocdem egység közös gőze az ideológia. Az ideológia: eszme kényszerzubbonyban. Szellemi jelenségnek adja ki magát, de annak éppen az ellenkezője. A liberális, a marxi vagy bármilyen ideológia pontosan úgy aránylik a szellemhez, ahogy Sztálin Istenhez. Az ideológia Endlösung, végső megoldás, bölcsek köve, pontosan ugyanúgy, mint Sztálin mindentudása. Mivel az ember, a semmilyen is, léte természeténél fogva homo religiosus, nem lehet meg sem Isten, sem hit nélkül, ezért megesik, hogy az ideológia hívei bizonyos helyzetekben görcsösen ragaszkodnak hozzá, vérpadra mennek érte. Ennek titka az ideológiává sorvadt eszme teológiájának sajátos alacsonyságában rejlik. Nézzünk körül: embermilliárdok áldozzák életük pótolhatatlan óráit és éveit különféle, számukra is fölösleges Dolgokra. Világos pillanataikban ezt pontosan fölismerik, majd folytatják haláltáncukat.
A kilencvenes évek elején sokan csodálkoztunk: hogyan képesek tehetséges, iskolázott, jó családból való írók, újságírók és egyéb úgynevezett értelmiségiek gazsik lenni? Következetesen és tévedhetetlenül kiállni a hazugság, az elnyomás, a kizsákmányolás, a Steiner Józsi bácsit, Hanyec Teri nénit meg Szabó Gyuszikát sanyargatók oldalán? Miért vesznek részt a „kommunisták pedig nincsenek” kampányban meg a számtalan gyalázatos ember és haza elleni hadműveletben, azóta is, lankadatlan? Vajon sosem szégyellik magukat? Létezik annyi pénz és sikersziporka, amennyiért megéri?
Azért teszik tán, mert ők maguk is azok, tehát kommunisták, azaz szellemi értelemben nem létezők, ezért lényük különös anyaga az amőbaság, a semmilyenség, és örök ideológiájuk a bármilyen értékes életrend gyűlölete?

A szerző író