Nincsen új a nap alatt. A régi bölcsesség annyiban alkalmazható a lassan teljes gőzre kapcsoló kampányra, hogy az induló pártok a tankönyvekből ismert kampányeszközök közül válogathatnak. Különbség csupán az eszközök alkalmazásának sorrendjében, az üzenetek megfogalmazásának és célba juttatásának ötletességében mutatkozik. No és persze a kampánycélokra rendelkezésre álló összeg nagyságában. A mindenkori kormánypártok pénztárcája ugyanis vastagabb, azok négy éve a kormányzati kommunikáció költségére hirdethették óriásplakátok százain a Széchenyi-tervet, napjainkban pedig a babakötvényt.
Az áprilisi időpont közeledtével körvonalazódnak a pártok kampánystratégiái. Esélyes kihívóként a Fidesz tavaly ősszel magához ragadta a kezdeményezést, és olyan, az emberek hétköznapi életét érintő témákat vetett fel, amelyeket a kormányoldal sem kerülhetett meg. Az áram vagy a távfűtés díjának csökkentésére, a vállalkozások körbetartozásának felszámolására tett javaslatait a kormányoldal azonnal átvette, és azt kicsit módosítva sajátjaként valósítja meg. Ugyanakkor az MSZP mellett a Fidesz is él a negatív kampány eszközével. Ennek célja a baloldali és bizonytalan szavazókban a kétely magjainak elhullatása, amelyek a kampány végére talán már szárba is szökkenhetnek. Miután a megkérdezettek többségének a baloldalról a szociális érzékenység jut az eszébe, gondolhatták, elég bemutatni, hogy hazánkban kik vindikálják maguknak a szociális érzékenység és a rászorulók támogatásának előjogát. Ebben a megvilágításban a csuklóján milliós órát viselő politikusról nehezen hihetjük el, hogy átérzi egy hó végén pénzéből kifutó kisnyugdíjas gondjait. Annak ellenére, hogy a Magyar Vizslát és a Pesti Riportot nem pártszervezetek adják ki, azok a Fidesz érvrendszerét használva az ő céljait segítik. Ez a fajta kampány az Orbán Viktor házépítését és szőlőügyét firtató baloldali támadássorozatra adott válaszként is értelmezhető. Ameddig tehát a tavalyi évben a két nagy rivális egymást figyelve szinte ugyanazt csinálta, a kampányév elején változást láthatunk.
A baloldal látszólag kiszállt ebből a játékból, és taktikát változtatott. Az MSZP azonban nem hagyhatta válasz nélkül az Orbán Viktor évértékelő beszélgetésein a kormánypárti ígéretekben csalódottakat (a nyugdíjasokat, az 50 felettieket és a gazdákat) megszólító ígéreteit (14. havi nyugdíj, járulékcsökkentés stb.), ezért a tavaly őszről ismert szélkakaskampányt ismétli meg. Kiragadott számokkal próbálja ellenpontozó fizetett hirdetéseiben a Fidesz programpontjainak várható hatását tompítani.
Amint kiderült, hogy a Magyar Vizsla kiadása összefüggésbe hozható a Fidesz kampányfőnökének faxgépével, az MSZP visszavonta a volt miniszterelnök elleni vagyoneljárást, majd Gyurcsány Ferenc látványosan elhatárolódott a lejárató újságoktól és könyvektől(!). Ugyanakkor a baloldali értelmiség és kormány ismert arcai szimpátiatüntetésként megjelentek Kende Péter újabb könyvbemutatóján.
Amikor a Fidesz a nemzeti, majd a gazdasági konzultáció után Orbán Viktor évértékelő beszédét előkészítő párbeszédsorozat keretében újabb országjárásba kezdett, a szocialisták nem követték példáját. Legkésőbb innentől érezhető a két nagy párt kampánya közötti fáziskülönbség kialakulása. Az azonnali másolástól várt kioltást a másik hibájára várás váltotta fel.
Mint a mikádó játékban: az veszít, aki előbb rontja el. A mikádóhatás természetesen csak a kampány felszínére vonatkozik, arra, amelyet napirendet alakító kommunikációnak szoktak nevezni. A pártoknak ennél persze sokkal több eszköz van a tarsolyában, ám ezek tárgyalása előtt még maradjunk a kampány látható eseményeinél!
A Fidesz elnöke országjárása során ígéretözönt indított el. A korábbi logika alapján azt várhattuk volna, hogy a szocialisták beszállnak az ígéretlicitbe, és elindítják az ígéretspirált. Ezzel szemben az „Elszámolás 2006” kampánnyal más utat választottak. Hagyják, hogy Orbán Viktor ígéretcunamija kifusson, és az ellenzéki párt vezetőjét eltemessék az ígéretek százmilliárdokra rúgó számlái. A rossz emlékű 2005. decemberi kettős népszavazás kampánya sejlik fel előttünk. Ígéretek állnak szemben számokkal, melyeket az egyik oldal alátámasztani, a másik pedig cáfolni igyekszik. Az eredmény ismert: a közönség egy idő után nem tudja követni a GDP, bruttó és nettó Bermuda-háromszögében elvesző érveket, és elfordul. Az MSZP hagyja tehát, hogy Orbán „nagyot” ígérjen, míg ők korábbi ígéreteikből vélhetően azokat emelik ki, amelyeket beváltottak. A be nem váltottakról (pl. az egészségügyben dolgozók egyévi hűségpénzéről) a politika logikájának megfelelően hallgatnak, mint ahogyan arról sem hallunk sokat, hogy a valóban teljesült 50 százalékos közalkalmazotti fizetésemelés terhét az állam – minimális forrásátadás mellett – áthelyezte az intézményfenntartók (pl. önkormányzatok) vállára.
A korábbi ígéretek teljesítését előtérbe helyező szocialista kampány a kormányzati kompetenciát hivatott hangsúlyozni, és természetesen a kampány későbbi szakaszában előhozandó baloldali ígéretek teljesíthetőségét. Arra a kérdésre ugyanis, hogy miért higgye el valaki az MSZP ígéreteit, vagy mi a biztosíték azok betartására, nagy valószínűséggel az áfacsökkentést vagy a 13. havi nyugdíj bevezetését hallhatjuk majd válaszként. Az MSZP a „kézzelfoghatóbbat” fogja ígérni, míg a Fidesz ígéreteivel szemben a racionális cáfolat és a suttogó propaganda jól bevált keverékét vetheti be. Előbbire példa, pl. hogy a nők nyugdíjkorhatárának csökkentése ellentétben áll az EU a nyugdíjkorhatárt egységesen 65 évre emelő lisszaboni stratégiájával, vagy hogy a remélt új munkahelyek többségénél a tapasztalat alapján minimálbért fizetnek, amelyekből nem lehet kigazdálkodni a 14. havi nyugdíj fedezetét stb. Utóbbira, hogy a korábbi 30 milliós otthonteremtési támogatás újra csak a gazdagoknak kedvez – hiszen ki tud ekkora hitelt felvenni?
A közvélemény-kutatási adatokat látva úgy tűnik, a Fidesz meg tudta őrizni 2002-es szavazótáborát, ám azt nem tudja igazán növelni. Orbán Viktor a bizonytalanok táborán belül azért fordul a nyugdíjasok és 50 feletti nők felé kitüntetett figyelemmel, mert soraikból remél további támogatókat.
A Fidesz növekedési problémájával elérkeztünk a kampány egyik stratégiai kérdéséhez, amely talán az ellenzék hatalomra jutásának legnagyobb kerékkötője lehet. Egy rossz helyzetfelmérés vagy stratégia ugyanis a legjobb kampányötletek hatását és a legőszintébb lelkesedés lángját is kiolthatja. Az „egy a tábor, egy a zászló” gondolat nagyon jól kifejezi a 2002. áprilisi választás két fordulója között született életérzést. Akkor az egyesült jobboldal majdnem felül tudott kerekedni a helyzeti előnyben lévő posztkádári eliteken. Főként a vidéki kistelepüléseken döbbentek rá sokan, hogy ha a fideszes, MDF-es, kereszténydemokrata, MIÉP-es, kisgazda és más jobboldali érzelmű szavazó – akár a legkisebb rosszat választva – a Fidesz–MDF-listára szavaz, folytatódhat a polgári kormányzás. Mint tudjuk, nem sok híja volt, hogy nem így történt. Ebből a tapasztalatból táplálkozik a polgári körök mozgalma, ez adja dinamikáját, lelkesedését.
Idén a Fidesz egyedül szeretne győzni, hogy programját a koalíció nyűge nélkül valósíthassa meg. Ez a maga szemszögéből érthető is, és a 2002-es szavazótábor meglétét és fegyelmezett részvételét feltételezve alacsony választási részvétel mellett akár még sikerülhet is. Az eddigi tapasztalat is azt mondatná velünk, hogy a baloldali ciklusokat követő választásokon alacsony a részvétel. Igen ám, csupán idén már mind a két nagy párt olyan adatbázist épít, amely segítségével a választás napján mozgósíthatja szimpatizánsait, s így értelemszerűen a részvétel is várhatóan magasabb lesz.
Ameddig a jobboldalon tartja magát az „egy a tábor, egy a zászló” elmélet, addig a baloldalon olyan tudatos szavazatmegosztással találkozunk, amely listás szavazatok átadásával biztosítja, hogy az SZDSZ átbukjon a bejutási küszöbön, és – mint 2002-ben – a maga öt százalékával biztosítsa a parlamenti többséget. Ebből még nem következik, hogy a két párt vezetése és tagsága szeretné egymást, elég, ha fővárosi politikusaik acsarkodására gondolunk, ám abban egyetértenek, hogy jobb ezeket az ügyeket a hatalom sáncain belül rendezni, mint az ellenzék kemény padsoraiban.
A jobboldal szemszögéből a kérdés úgy tehető fel, hogy megismétlődhet-e a 2002-es eredmény, amikor a választások után minden erőfeszítés ellenére is a mandátumok „csak” 49 százalékát sikerült elérni.
A fenti néhány példa arra hivatott rávilágítani, hogy nem árt a korábbi hiedelmek és sablonok átgondolása és a megváltozott környezethez igazítása. A jobboldalnak és főként annak győzelméért szorító és tenni akaró törzsszavazóinak azon kell elgondolkodni, hogy helyesnek vélt értékalapú politikájukat miként tudják elmagyarázni az érdekkövető bizonytalanoknak. És akkor még mindig ott vannak a kampánystratégia kérdései, amelyek legalább ugyanekkora súllyal esnek a latba.
A szerző politológus
origo.hu
Mit titkolnak Magyar Péterék?
