A kormánypropaganda színe és fonákja

A kormányzati oldal előszeretettel használja népszerűsítő programjaiban a reálbérek növekedésére, a GDP bővülésére és az infláció csökkenésére vonatkozó adatokat, alátámasztva fő tételét, miszerint sokkal jobban élünk, mint négy évvel ezelőtt. Az ellenzék – szerepének megfelelően – ennek épp az ellenkezőjét állítja, nevezetesen, hogy rosszabbul élünk, mint korábban. Nézzük, mi is a valós helyzet.
Négy év alatt a bérek reálértéke egyharmaddal, a nyugdíjaké pedig egynegyeddel emelkedett, közölte a miniszterelnök. Mindezzel azt kívánta alátámasztani, hogy milyen általános és erőteljes jövedelemnövekedés valósult meg. Azt ugyan megengedte, hogy nem mindenkinek javult ilyen mértékben a helyzete, de fenntartotta, hogy sokkal igazságosabb és egyenletesebb lett a jövedelmek elosztása, mint volt korábban.
Nos, az egyes társadalmi rétegek helyzetére vonatkozó statisztikai adatok ezt nem erősítik meg. A hivatalos statisztikák szerint a jövedelemegyenlőtlenségek nem mérséklődtek az eltelt négy évben, úgy látszik, tartósan rögzültek a (nyugati összehasonlításban is) nagy jövedelemkülönbségek. Ebből következően viszont, ha az átlagos bér- és nyugdíjnövekedést lebontjuk az egyes jövedelmi csoportokra, akkor igen érdekes képet kapunk. Figyelembe véve a különböző jövedelmi csoportok relatív súlyát és a jövedelmek közötti különbséget, az valószínűsíthető, hogy a lakosság leggazdagabb első tizede 50 százalékos vagy ennél magasabb, a 2. és 3. tizede 30-35 százalék körüli, a 4–7. tized már csak 15 százalékos, a 8–9. tized pedig csak 10 százalékos, az utolsó tized jó esetben is csak ötszázalékos jövedelemnövekedést realizált. Tehát a lakosság 70 százaléka (több mint kétharmada) az általános jövedelememelkedésnek a felét sem kapta meg. Miközben a magyar órabérek az EU-s átlag ötödét érik csak el. Az Eurostat 2006. januári adata szerint az EU 25 országára vonatkozóan a feldolgozóiparban az átlagórabér 12,5 euró, míg Magyarországon ugyanez az érték 2,5 euró.
Az előző és a folyó év növekedési üteme igen figyelemreméltó, négy százalék fölött alakul. Ez kétszerese az EU-átlagnak, tehát van okunk optimizmusra – harsogja a kormányzati propaganda. Igen ám, de ez az önmagában jelentősnek tekinthető növekedési ütem alacsonyabb, mint az újonnan csatlakozó országok értéke. S tekintetbe véve az elmaradottságunkat és az ebből következő utolérési céljainkat, mindenképpen kívánatos lenne legalább a velünk egy csoportba tartozó országok szintjén teljesíteni. A valóságos helyzet azonban még ennél is rosszabb, mert nem lehet figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy a GDP-növekményünknek majd kétharmadát a külföldi tőke produkálja. Természetesen nem jelentene ez önmagában semmilyen problémát, ha a külföldi tőke ugyanolyan arányban alkalmazna munkát, fizetne adót és realizálna profitot, mint a hazai vállalkozók. Sajnos azonban nem ez a helyzet, és így annak a többletjövedelemnek, amelyet a külföldi vállalkozások hoznak létre, a nagy részét mi nem tudjuk felhasználni sem a lakossági jövedelmek bővítésére, sem a költségvetési kiadások fedezésére. Mindennél beszédesebb a következő két adat, amely a GDP-növekedés és a hazai jövedelmek alakulása közötti különbségre utal. Magyarország egy főre jutó GDP-je mára már elérte az EU-s átlag 61 százalékát, az egy főre jutó bérek viszont csak a 35 százalékát teszik ki. Mi van a kettő között?
Az inflációs probléma
A kormánypropaganda mostanában előszeretettel hivatkozik az infláció csökkenésére, elfeledkezve arról, hogy egy-két évvel ezelőtt a Magyar Nemzeti Bank elnökét folyamatosan támadták a túl szigorú, a reálgazdaságra káros antiinflációs politikájáért. A múlt évi 3,6 százalékos infláció mindenesetre lényeges javulás a megelőző évi 6,8 százalékos értékhez képest. Az értékelés során azonban nem szabad elfeledkezni arról, hogy a 2004-es magas inflációs érték kialakulásához a kormány is hathatósan hozzájárult, ugyanis az áremelkedés több mint egyharmadát, 2,5 százalékot a központi áremelések és adminisztratív intézkedések okozták. Enélkül lényegesen kisebb, 4,3 százalék körüli lett volna a 2004. évi áremelkedés, volt tehát honnan javulni. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy az infláció mérséklődésében egy olyan momentum is szerepet játszott, amely egyáltalán nem tekinthető pozitív jelenségnek. S ez pedig az általános minőségromlás. Az EU-s csatlakozás után olyan árudömping árasztotta el az országot, amelynek fő jellemzője az alacsony árfekvés és ezzel együtt a silány, rossz minőség volt. Igaz tehát, hogy a vásárlók olcsóbban tudtak vásárolni bizonyos cikkeket a bevásárlóközpontokban, de a megszokotthoz képest sokkal gyengébb minőséget kaptak. Ha változatlan minőségű termékösszetétel alapján kalkulálnánk a 2005. évi áremelkedést, akkor 0,8-1 százalékponttal nagyobb (4,5-4,6 százalék körüli, tehát a megelőző évivel azonos szintű) inflációt kapnánk.
Ha a részletek iránt is érdeklődünk, akkor az is könnyen kiderülhet, hogy a 3,6 százalékos infláción belül nagy különbségek vannak az egyes árucsoportok vonatkozásában. A tartós fogyasztási javak és a ruházati cikkek árai alig, egy százalék körül mértékben emelkedtek, az üzemanyagok és a háztartási energia árszínvonala viszont hat-nyolc százalékos mértékben nőtt, és még ezt is jócskán meghaladó mértékű volt a drágulás a közüzemi díjaknál és az utazási költségeknél, ahol a 10 százalék feletti emelés volt a tipikus. Az idei áremelkedések mértéke egyfelől attól függ, hogy vajon az áfacsökkentést mennyire érvényesítik az eladók. Az eddigi tapasztalatok vegyesek, jó esetben is csak az adómérséklés fele fog átmenni az árakba, amiből következően a két százalék alatti áremelkedés irreális várakozás volt. Másfelől pedig az befolyásolja majd az árak alakulását, hogy az év közepén szükségessé váló költségvetési kiigazítás milyen mértékű adminisztratív áremelkedést kényszerít ki. Tehát távolról sem tekinthetjük megoldottnak az inflációs problémát.
Egészségügyi reform
A kisebbik koalíciós kormánypárt vezetője arról panaszkodik, hogy a nagy pártok üres ígéretekkel és egymás lejáratásával vannak elfoglalva, miközben fontos reformokat kellene megvalósítani, például az egészségügyi reformot. Az öntudatos honatya sietve biztosít minket arról, hogy szerencsére az SZDSZ-nek van elképzelése az egészségügy átfogó reformjáról, amelynek alapját az OEP helyébe kerülő magánbiztosító pénztárak képezik.
Nos, ettől tartottunk! Sokkal jobb lenne, ha a Kuncze-szabadcsapat inkább személyeskedne, és nem reformkoncepciókat gyártana. Akik ugyanis emlékeznek a nyugdíjrendszer 1997-es liberális reformjára, a magánnyugdíjpénztárak csodafegyverként való bevezetésére, azok sejthetik, hogy mi fog következni. Ma, nyolc év távlatából már világosan lehet látni a felhalmozott tapasztalatok alapján, mennyire elhibázott volt ez a nyugdíjreform. Legutóbb éppen egy jegybanki tanulmány fogalmazta meg, hogy a magyar nyugdíjrendszer fenntarthatatlan, krónikus hiányok halmozódtak fel benne. A magánnyugdíjpénztárak beiktatása nem javított a helyzeten, sőt inkább rontott, mert egyrészt hiányzik az a forrás a felosztó-kirovó rendszerből, amit a magánrendszerbe átmentek nem fizetnek be a közös kasszába, másfelől pedig olyan alacsony jövedelmezőséget érnek el az új pénztárak, amely nem ad elég biztosítékot arra, hogy ha folyósításra kerül a sor, akkor tudnak-e legalább annyit fizetni a tagjaiknak, mint a hagyományos rendszerben.
Az egészségbiztosítás reformja a régi receptet követve abból indul ki, hogy fel kell számolni az állam monopóliumát, és az OEP helyett magán-biztosítótársaságokat kell létrehozni. Ezért aztán létre is fognak hozni öt-nyolc ilyen társaságot a tőkeerős nagybefektetők, majd elkezdik toborozni a klienseket. Senkinek ne legyenek kétségei, ezek az új társaságok csak fiatal, jól kereső, tehát kis költségű ellátásra szoruló és magas díjat fizető emberekkel fognak szerződéseket kötni. Az ellátás persze magas színvonalú lesz, mert a frissen privatizált legjobb kórházakkal kötnek majd ellátási megállapodásokat. Az idősek és az alacsony jövedelműek pedig maradnak a régi állami ellátási rendszerben, ahol a források most még szűkösebbek lesznek, hiszen hiányozni fog a fiatalok befizetése, cserébe viszont az ellátás színvonala is csökkenni fog, mert csak a lepusztult intézmények maradnak állami tulajdonban.
Azt gondolhatnánk, hogy az új rendszerben legalább a tehetős fiatalok ellátása jobb lesz, ha már az időseké és a szegényeké nem javul is (sőt még rosszabb lesz). Ez azonban éppúgy csak illúzió, mint a nyugdíjrendszernél a magánpénztárak magasabb járadékfizetési ígérete. Az oligopolhelyzetben lévő, tőkeerős nagy biztosítók ugyanis a beetetés szakasza után az erőfölényes helyzetükből következően könnyen tudják majd rontani az ellátás minőségét, miközben a díjakat folyamatosan emelik. A biztosítási piacon ugyanis éppen az erőfölény okán konkurenciára nem kell számítani, ahogy a nyugdíjpénztáraknál sincs ilyen kényszerítő erő.
Az ilyen típusú egészségügyi reform bevezetése természetesen attól függ, hogy vajon győz-e a választásokon a jelenlegi koalíció. A sors fintora, hogy a nagyobbik kormánypárt szavazóbázisa azokból a nyugdíjasokból áll, akik a legtöbbet veszthetik ezzel a reformmal. Vajon rájönnek-e, hogy mire megy ki a játék, vagy ismét átverik őket?
Kampány és szakmai minimum
Úgy látom, már a Népszabadságot is elérte a választási kampány őrülete, szerkesztőségére leült a vörös köd, a szakmaiság alapkövetelményeit sem tartják tiszteletben. A január 25-i lapszám tudósított Orbán Viktor szentesi előadásáról, amelyben többek között arról is szót ejtett, hogy ma Magyarországon 700 ezer munkanélküli van. A lap tudósítója ezt a megállapítást teljesen megalapozatlannak, légből kapottnak találta. S hogy az orbáni kijelentés abszurditását bizonyítsa, a következő közgazdasági okfejtést adta. A hivatalos statisztikai adatok szerint a munkanélküliségi ráta 2005-ben 7,1 százalék volt, ezért 700 ezer munkanélküli csak úgy lehetne, ha az egész 10 milliós magyar népességet gazdaságilag aktívnak tekintenénk, ami természetesen képtelenség. Egész ügyes érvelés, de azért a Nobel-díj-bizottságot nem kellene még tárcsázni.
Tekintsünk el egy pillanatra az aktivitási rátától, s fogadjuk el az újságíró szigorú statisztikai alapon álló gondolkodását. A munkaügyi statisztikák szerint 2005-ben csaknem négymillióan (3,98 millióan) dolgoztak, és 400 ezren voltak munkanélküliek, vagyis az aktívak száma 4,4 millió volt. Viszont 1990-ben 5,1 millió embernek volt munkája, 1993-ban pedig 4,1 millió ember dolgozott, és mintegy 700 ezren voltak munka nélkül. Tessék mondani, honnan volt 1990-ben 1,2 millióval több foglalkoztatott, illetve 1993-ban 300 ezerrel több munkanélküli, hiszen az összlakosság akkor sem volt több, mint ma? Talán már ebből is látszik, hogy a részvételi arány vagy az aktivitási ráta nélkül nem szabad a munkanélküliség kérdéséről beszélni.
A foglalkoztatási problémával komolyan foglalkozó szakemberek nem hagyatkozhatnak csak a munkanélküliségi ráta alakulására, mert az gyakran félrevezető lehet. Szükséges azt is figyelembe venni, hogy hogyan alakult a munkaerőforrás és az aktívak száma. Sajnálatos módon a kilencvenes évek elejének magas munkanélküliségi rátáját csak úgy tudtuk mérsékelni, hogy közben jelentősen csökkent a részvételi arány (aktívak/munkaerőforrás). Ha az 1993–94-es részvételi aránnyal számolnánk a 2005-ös munkapiaci mutatókat, akkor azt kapnánk, hogy a 6,5 millió munkaerőforráshoz 4,7 millió aktívra lenne szükség. Figyelembe véve a négymillió foglalkoztatottat, ez éppen 700 ezer munkanélkülit jelent, ami valójában 15 százalékos munkanélküliségi rátát mutat. Hasonló számokat kapnánk, ha az 53-55 százalék körüli aktivitási rátánk helyett 60 százalékos rátával számolnánk, amely még mindig alacsonyabb, mint EU-s átlag, sőt még a szlovák szintet (61 százalék) sem éri el.
Hogyan kell értelmeznünk az így kapott 300 ezer fős munkanélküliségi többletet? A szakirodalomban jól ismert ez a jelenség, úgy nevezik, hogy elbátortalanított munkás, ami azt jelenti, hogy ha a munkapiacra való belépés nagyon nehéz, akkor sokan meg sem próbálkoznak az elhelyezkedéssel, tehát regisztrált munkanélküliek sem lesznek. Ha ilyen állapot sokáig fennmarad, akkor ez konzerválja a viszonyokat (szaknyelven szólva megemeli a munkanélküliség természetes rátáját), mert a tartósan munkanélküli emberek egyre nehezebben tudnak visszatérni az aktív státusba.
A 700 ezer munkanélküli figyelembevétele tehát egyáltalán nem abszurd, légből kapott szám, hanem az adott munkapiaci helyzet reális jellemzése. S a foglalkoztatás 700 ezer fővel való bővítése nem a megvalósíthatatlan kampányígéretek körébe tartozik, hanem egy igen ambiciózus, ámbár igen nehéz gazdaságpolitikai feladat. Éppen ezért igen csodálkozom a Népszabadságon, amely magát baloldali lapnak tartja, hogy nem felkarolja, hanem támadja ezt a programot. Minél később kezdünk ugyanis hozzá, annál nehezebb lesz visszaállítani a magasabb foglalkoztatási szintet. De hogy nem reménytelen vállalkozás, az biztos. A kételkedőknek figyelmükbe ajánlom a csehek példáját, ahol a tízmilliós népességből ötmillióan aktívak.

A szerző közgazdász, egyetemi tanár