Kaliforniai naplemente

Megrendítő a kép: a tengerparton, a víz közelében, a homok parányi szemcséi közt ezervalahány fehér kereszt ágaskodik felfelé. Mindegyiken egy katona neve: azoké, akik Irakban fejezték be fiatal életüket. Egyik-másik kereszt tövében virág, mellettük sirályok tipegnek-topognak. Az előtérben két hatalmas tábla a katonák fényképeivel. Az első ezer az egyik táblán, a többi a másodikon. Valahogy nem illik a Los Angeles-i tengerparthoz, Santa Monica homokjához a látvány. Felzaklat. Nyugtalanít.
Vasárnapi sétára indultam a huszonnégy fokos melegben a februári napsütésben, és váratlanul ez a kép fogadott. A fából ácsolt, magas oszlopokon nyugvó mólón – a kaliforniai tengerparton van belőlük néhány – fekete énekes erőltette hangszálait, odébb különös ütőhangszerből csalt ki dallamot egy koldus-muzsikus. A párok pedig – idősek, fiatalok – merengve nézték a tenger hullámait. Minden békés volt és álomszerű. Én, a közép-európai, mélyet szippantottam a kaliforniai levegőből, hogy maradjon belőle otthonra is. Irigyeltem a bátor fürdőzőket, akik a vízzel incselkedtek. De mikor a móló végéről visszanéztem a partra, újra ezen a sok kereszten akadt meg a szemem.
B. mondta, aki kivitt a partra: az egyik helyi katona temetésén olyan erősen zokogott, hogy azt hitték, köze volt a fiúhoz. De tagadhatatlan: minden emberfiának köze van hozzájuk. Közvetve valamennyien felelősek vagyunk a halálukért. A feleslegesen kioltott élet fáj az életben maradóknak.
Hessegetem a képet, ahogy a kertemben a varjúkat, amikor kopogtatják a földre került diót, de ahogy a varjak visszajárnak, úgy húz vissza a homokba egy láthatatlan kéz, és döbbent rá a valóságra. A ragyogás, a gyönyör, a napsütés, az élet fényei mellett jelen van a tengerparton a naplemente, a szomorúság is. Az örök társak a világmindenségben. Napfelkeltekor jöhettek ide a láthatatlan emberek a tengerpartra, hogy arányosan, szinte egymásba kapaszkodva, a homokba erősítsék a keresztfákat, s beárnyékolják velük a hangulatot.
„Egy ember élete, életünk, kívülről nézve is vízszintes vonalnak hat – írja Pilinszky János –, mely a születés pillanatától a sírig ér. Életünk valószínű realitása azonban magasság és mélység függőleges síkján zajlik le, pontosabban: egyszerre a két síkon, vagyis a kereszt realitásában.” Hozzátehetjük: a legirreálisabb kereszt azoké, akik fiatalon, életük virágjában, „magasabb érdekekért” hagyták itt a földi világot. (Bush évértékelő beszédét hallgattam az amerikai televízióban, s mikor az Irakban hősi halált halt fiatalokra emlékezett, a kamera az egyik családot mutatta, az édesapát és az édesanyát, akik gyereküket vesztették el a háborúban. Összeszorult a gyomrom, látva, hogyan uralkodnak az érzelmeiken.)
A tények labirintusa volt ezen a vasárnapon a Santa Monica-i tengerpart. És a tények labirintusában nemcsak hogy eltévedünk, de az ember valami olyasmit érez, ami rosszabb a börtönnél, roszszabb mindenféle akadálynál és rabságnál: megfut előle a világ. Úgy indultam a tengerpartra, mint aki felerősödve hallja a szívének a dobbanását, hiszen a szépséggel és az életörömmel találkozik, s aztán kijózanodtam a kereszt egyensúlyában. Elhagyatottnak éreztem magam, pedig körülöttem minden azt sugallta: itt szárnyaid nőhetnének, itt keblére ölelhet a világ összes teremtménye, itt egy vagy a sok közül, akikre angyal felügyel, és akkor, ebben a földöntúli boldogságban arra gondoltam: „belehalhatunk” egy fölismerés, egy igazság, egy öröm vagy akár egy bánat átélésébe is, mikor visszatalálunk a realitás tengerébe.
Átölelt a szél, és nem hagyta, hogy lehajtsam a fejem.