Nincs bűnös nemzet

Az RTL Klub nevű televíziós csatornán (nyilván Szabó István ügynökmúltja szolgáltatta az apropót) elvégeztek egy telefonos közvélemény-kutatást. A kérdés így szólt: Elítélné-e közeli ismerősét, ha kiderülne róla, hogy ügynökmúltja van?
A válaszadók 75 százaléka nemmel felelt. Eddig néztem a műsort. Utána hosszan néztem magam elé. A kamaszkorom járt a fejemben. Talán öregszem, hiszen egyre gyakrabban gondolok vissza azokra az időkre… Barnabás, Karcsi és Erika. A két legjobb barátom, és persze az első szerelmem. Utas és holdvilágot játszottunk – de hát meséltem már erről is éppen eleget. A budai Várról, ahol átvészeltük a gimnáziumi éveket. Gyönyörűségesen felesleges, naiv, ostobácska, ám mégis halálosan komoly beszélgetéseink minden pillanatára emlékszem, s ha most fiaimmal végig sétálok a Tóth Árpád sétányon, mindig ugyanazok a beszélgetések jutnak eszembe. Istenem, hányszor esküdtünk meg a Halászbástyán, hogy bizony disszidálni fogunk!
És mennyi kedves és kevésbé kedves disznóságot csináltunk végig együtt vagy külön-külön, de ha külön-külön is, végül mindig mindenről beszámoltunk egymásnak. És a csajok. Jaj, a csajok! A vitorlástáborok Füreden, a BKV Előre SC telepén. Én 420-as hajóosztályban versenyeztem, Gömbi volt a kormányosom. Edzések vagy versenyek után pedig elszabadult a pokol.
Az endékás csajok voltak a pokol. Mikor egzotikus betegséget kaptam az egyiktől, Barnabás azt hazudta Erikának, hogy tőle kaptam. Nehogy félreértsék! Úgy szólt a mese, hogy neki van valami csúnya gombája, én pedig használtam a törülközőjét. Emlékszel, Barna? Persze, hogy emlékszel. Az ilyesféle dolgok örökkévalóak. S a sokkal komolyabbak is.
Ahogy Karcsi felfedezi és megéli saját zsidóságát.
Nagy beszélgetések kísérték ezt a felfedezést. Meg két kérdés – a két alapkérdés, nyitókérdés, ráeszmélés gyanánt… Te sváb vagy? Te zsidó vagy? A Duna partján kérdeztük ezt meg egymástól. Alig tizenöt évesen. Én azért kérdeztem, mert soha sem láttam még zsidót. Mert ez a szó soha, egyetlenegyszer sem hangzott el odahaza. Semmilyen összefüggésben. Egy kitelepített sváb család túlkompenzálása lehetett ez a félős, szemlesütött szemérem, azt hiszem.
Ő pedig azért kérdezte, mert ördögséget gyanított a sváb mögött. Szinte felfoghatatlanul hosszú volt az út, ameddig betehettem a lábamat Karcsiék lakásába. Mert sokáig, nagyon sokáig nem akart tűrni engem Karcsi édesanyja. Mert Karcsi édesanyjának családja megjárta Auschwitzot. Én pedig sváb voltam. Egy tizenöt éves, 1963-ban született sváb. De sváb. S az lett a vége, hogy mire harmadikosok lettünk, Karcsi mamája, Éva már külön főzött nekem is. És ha éjjelente, kissé kapatosan beestünk a kicsi, Lövőház utcai lakásba, együtt zabáltuk ki állva, lábosból, elfojtott röhögések közepette a külön nekünk félretett vacsorát…
Tudják, Karcsi a hetvenes években Dávid-csillagot hordott a nyakláncán. Csak a miheztartás végett mondom, akkoriban ez még nem volt divat. Akkoriban az Avar János-félék még az arab népek hős harcáról írtak brosúrákat az izraeli imperializmus ellen… Most szinte kívánkozik, hogy leírjam: mindegy már. Pedig nem mindegy. Nagyon nem mindegy. Tudják, miért nem? Mert ilyesféle dolgokból áll össze az élet. A saját élet és az egész világhoz való viszony.
Aztán jöttek még ennél is komolyabb dolgok. Fidesz-alapítás, és naiv és ostoba hit, és „közéleti tevékenység”, mindig kívül a kádári hivatalosságon – és a mi hármunk barátsága ugyanúgy megmaradt. És mindig mindent tudtunk egymásról, s ez bizony kapaszkodó volt, bizonyosság, sokszor az egyetlen bizonyosság. És ezt a sok butaságot csak azért írom most ide, hogy feltehessem magamnak a kérdést: vajon elítélném-e Karcsit vagy Barnabást, ha most kiderülne, hogy ügynök volt valamelyikük.
Igen. Elítélném. S persze meghallgatnám indokaikat, minden magyarázatukat, bocsánatkérésüket, kínosan, feszengve ülnék velük szemben, míg dadogva, halkan, szavakat keresgélve bevallanák a bevallhatatlant. S persze megbocsátanék – s persze nem bocsátanék meg soha. Hiszen életem leggyönyörűbb, legtisztább éveire kerülne soha le nem vakarható mocsok, undokság – és attól fogva már viszszafelé sem lenne igaz semmi sem.
Azt pedig nemhogy megbocsátani, de ép ésszel túlélni sem nagyon lehet.
Egyetlen esetben tudnék talán megbocsátani valóban. Ha az életüket mentették volna. A többi, minden más: undokság és mocsok. Annak a kristálytiszta, szent hitnek a szétzúzása, hogy igenis volt élet Kádár rendszerén kívül is. És ezért az igazi, emberi életért nem kellett feltétlenül elmenekülni ebből az országból.
Akinek volt ilyen hite, nem bocsáthat meg sohasem igazán. Vagy talán még pontosabb így: akinek volt ilyen hite, nem nyugodhat bele soha. És nem tehet úgy, mintha nem történt volna semmi sem. Ezzel a bizonyossággal menetel szembe az RTL Klub 75 százaléka. Meg az a száznegyvenvalahány aláírás, amely megértéséről, feltétlen bizalmáról biztosítja Szabó Istvánt. Ez a névsor, ez a gesztus megint csak engem tesz szégyenkezővé. Ugyanis – azt hiszem, azt remélem – Szabó István múltjának sötét titkai kapcsán egyetlen nyilatkozatot lehet aláírni jó szívvel. Egy rövid, lakonikus nyilatkozatot:
„Szeretlek, Szabó István.”
Ezt. Ezt és ennyit. Minden más, ha csak egyetlen szóval is több: önfelmentés.
Önfelmentés, magyarázkodás, önmagunk mentegetése. A saját szégyenünk.
Nagyon-nagyon bizonytalan vagyok, hogyan is lehet beszélni erről. Ezért inkább odamenekülök Illyés Gyulához. Mert most nem csak a Mephistót kell még egyszer megnéznie mindenkinek, aki egy kicsit ad magára. Hanem most el kell olvasni az Egy mondat a zsarnokságról című Illyés-verset. És egyszer végre úgy is el kell olvasni, mint gyónást.
Egészen másképpen fog hangozni gyónásként.
És ezerszer nagyobb vádirat lesz belőle mindjárt.
Értik? Megértik végre?
Hogy különben hazugság minden, és az is fog maradni. Megértik végre, hogy nem lehetséges kiállni az áldozatok mellett, hogy nincsen szolidaritás igazi, érvényes, hiteles és őszinte – csak akkor, ha feltétel nélkül elítélik végre azt a rendszert, amelyikben mindez megtörténhetett Szabó Istvánnal… Szabó Istvánnal és mindenki mással. Bárkivel – uramisten, bárkivel, bármelyikünkkel, bármikor. De az a rendszer még soha nem ítéltetett el.
Helyette meg lett értve, el lett fogadva, fel lett mentve.
Aki pedig mentegeti és megérti és megmagyarázza a megmagyarázhatatlant, az leköpi Szabó Istvánt, amikor feltétlen bizalmáról meg mit tudom én, mijéről biztosítja. Annyira egyszerű ez, hogy már borzongató. És ettől lesz olyan nagy a szégyen és annyira méltatlan mihozzánk ez az egész.
75 százalék nem ítéli el a volt ügynököket.
Mécs Imre MSZP-színekben indul. Az ’56-os Szövetség kitünteti Zoltai Gusztávot, a Mazsihisz elnökét, aki munkásőr volt. (Azért munkásőrnek lenni, hát, barátaim, az tényleg a legalja volt mindennek…) Miután kiderül, hogy Medgyessy Péter Kádár kémje volt, soha nem látott mértékben megugrik a népszerűsége. Látják? Érzik? Felfogják? Hol zsarnokság van, ott mindenütt zsarnokság van, Ott mindenki szem a láncban… Majd egyszer, csak egyetlenegyszer lesz ebből gyónás?
Egyszer majd elítélik azokat, feltétel nélkül, akik a láncokat kovácsolták?
Elszámolunk majd egyszer végre őszintén, a tönkretett évtizedekkel… Vagy inkább összeborultok nap mint nap AZOKKAL? ŐVELÜK… Lehet azt is. Persze hogy lehet. Ez a gyáva, a sunyi megoldás. Ez az önfelmentés. Ez az, amikor Európa nem hajlandó, nem képes elítélni a kommunizmust. Nincsen baj ezzel – de akkor ne bocsássanak meg Szabó Istvánnak. Mert a bocsánatuk beszennyezi, még inkább kiszolgáltatottá, végérvényesen sebezhetővé teszi őt. És persze mindnyájunkat, akik azt hittük… naivul és ostobán, de hittük, hogy van élet Kádár rendszerén kívül is.
Azt hittük, hogy mégsem mindenki szem a láncban. De az elítélés nélküli megbocsátás odakovácsol engem is a láncba. Szabó István mellé.
Nem akarom. Nem akarom, hogy túléljen a szégyenem.
Mert az én szégyenem nem is az enyém. Hanem a maguké…