Utószó a sárospataki könyvkincs odisszeájához

Mint a sárospataki Tudományos Gyűjtemények frissen kinevezett levéltári munkatársa, 1979 májusában a többi fiatal kollégával együtt – felkészülvén a kötelező idegenvezetés munkájára – elmélyülten hallgattuk Újszászy Kálmán akkori gyűjteményi igazgató előadását a nagykönyvtár múltjáról. Külön fejezetet szentelt a világháborúban eltűnt könyveknek. 1918-ban a kollégium sokkal szerencsésebb volt, mert akkor az értékesebb könyveket a diákok hazavitték, és a veszély elmúltával hiánytalanul visszahozták. 1938-ban sajnos nem ezt tették, hanem a biztosnak vélt pesti bankok trezorjában helyezték el. Ekkor kezdődött a könyvek hányatott sorsa, aminek talán két emberöltő múltán, 2006-ban vége szakad.
Később Czegle Imre könyvtárigazgató a kezembe adta azt a katalógust, ahol vastag, piros ceruzával voltak megjelölve a hiányzó művek. Sőt a könyveket tartalmazó listát is elővette egy hatalmas páncélszekrényből. Ekkor még úgy tudtuk, hogy a németek vitték magukkal a pesti bankok trezorjából, és valahol a nyugati fronton veszett nyomuk, de „egy pataki diák mindig reménykedik…” – mondta Újszászy Kálmán.
Aztán a nyolcvanas évek végén – már a kollégium visszavételének lázas munkájában – jött a „titkos” hír: egy kutató rátalált egy olyan könyvre, amiben benne volt a nagykönyvtár tulajdonpecsétje. De nem Nyugaton, hanem éppen ellenkezőleg: Keleten, a Szovjetunióban. Ekkor villant fel az első reménysugár, hátha megvan a többi is.
De hol és hogyan kezdjünk a felkutatáshoz és a visszaszerzéshez? Hiszen akkor Magyarországon már a peresztrojka szelei fújdogáltak, de továbbra is tabutémának számított erről beszélni, és elképzelhetetlen volt bármifajta állami beavatkozás. Maradt a külföldi segítség.
Így kezdődtek meg az első, nem hivatalos tapogatózások. A hír hamar eljutott az USA-ban élő egykori pataki diákokhoz és a Friends of Sárospatak csoportjához is, akik már javában fáradoztak a kollégium visszavételének anyagi finanszírozásán. Közöttük vetődött fel az a képtelennek tűnő ötlet, hogy a peresztrojka kedvező széljárását kihasználva, az USA külügyi apparátusa – köszönhetően a javuló szovjet kapcsolatainak – kísérletet tehetne a könyvek visszaszerzésére. Hiszen Magyarország túl kis pont volt ahhoz, hogy bármit is tehetett volna. Bertalan Imre, Szathmáry Lajos öregdiákoknak és Osterhaven professzornak megvoltak a kapcsolatai a Fehér Házhoz.
Közben itthon is elkezdődött a rendszerváltozás, ami újabb reményt adott. Mint frissen választott országgyűlési képviselő, ekkor kapcsolódtam be ebbe az akcióba. A washingtoni nagykövetségünkre új emberek kerültek, köztük az egykori pataki diák, Szabó Csaba mint kulturális tanácsos foglalkozott az üggyel. 1991-ben egy delegációval az USA-ban tartózkodván, találkoztam Tony Lynchcsel, a kongresszus külügyi bizottságának elnökével és a külügyminisztérium néhány munkatársával, akiknek felvetettem a pataki könyvek ügyét, és közbenjárásukat kértem.
A változások nyomán itthon is 1991-ben gyorsultak fel az események. Először a Mai Nap április 22-i számában adtak hírt a felfedezésről. Ennek nyomán Bodó Sándor főosztályvezető felkérésére Mayer Rita referens, későbbi moszkvai kulturális tanácsos kezdte el kibogozni a pataki könyvek sorsát. Az ő munkája adta az alapját annak, hogy Jelcin elnök budapesti látogatása után a sárospataki könyvek váltak az Oroszországba elhurcolt valamennyi műkincs visszaadásának jelképévé, mivel egyházi tulajdont képeztek, és „kevésbé voltak értékesek”, mint a festmények.
1992-ben Mádl Ferenc aláírta a két ország közötti egyezményt a háború során „elszármazott” kulturális javak visszaszolgáltatásáról. Ennek nyomán jött létre az orosz–magyar restitúciós bizottság, amelynek feladatai közé tartozott a könyvek felkutatása. Ekkor felkerestem Mádl miniszter urat, aki a könyvek ügyében mérsékelten volt optimista. Úgy látszott, hogy hamarosan pont kerülhet a történet végére. De nem így történt, mert majdnem hat év kellett ahhoz, hogy beazonosítsák a kötetek nagy részét. Ekkor döbbentünk rá, hogy egy hatalmas hangyabolyba nyúltunk, s a pataki könyvek csak a jéghegy csúcsát jelentik. Az orosz félnek – nem véletlenül – mindig volt valami kifogása. Kalandos történeteket tudnának mesélni a munkában részt vevő pataki könyvtárosok…
Ezek után emelkedett magasabb diplomáciai szintre a könyvek ügye. Egyrészt 1997-ben az állami duma elfogadott egy törvényt, majd 2000-ben megújította, hogy azok az egyházi tulajdonú értékek – mint a pataki is –, amelyek nem szolgálták a nácizmus érdekeit, visszaadhatók. Másrészt az Orbán-kormány 1999-ben diplomáciai jegyzékben nyújtotta át az igényét a pataki könyvek visszaszármaztatására. A duma által hozott restitúciós törvény tehát egyedül az egyházi tulajdonú értékeknek adott szabad utat. Ezen felbátorodva beindult az egyházi diplomácia is. Bölcskei Gusztáv, a Magyarországi Református Egyház zsinatának elnöke a jó ökumenikus kapcsolatokra hivatkozva az Oroszországi Ortodox Egyház vezetőjét, Alekszij pátriárkát kérte a közbenjárásra.
Sajnos a magyar–orosz politikai kapcsolatok csak lassan haladtak előre. Ez rányomta bélyegét a pataki könyvek ügyére is. 2000-ben kérdésemre Martonyi János külügyminiszter arról számolt be, hogy a magyar fél felajánlotta a könyveket őrző Nyizsnyij Novgorod-i könyvtárnak, hogy egyfajta kompenzációként nagyobb értékű könyvtári technikai berendezést adományozna. Moszkvai nagykövetünk folyamatosan egyeztetett az orosz partnerekkel, de az ígéretek továbbra is beváltatlanok maradtak.
A 2002-es kormányváltás után folytatódott a diplomáciai offenzíva. Ennek fontos állomását Medgyessy Péter 2002-es moszkvai látogatása jelentette. Újabb ígéretek hangzottak el, de az itthon beharangozott siker ellenére a könyvek 2003-ban sem kerültek haza. Ekkor a parlamentben feltett kérdésemre, hogy mikor kerülnek haza a második világháborúban elhurcolt sárospataki könyvek, Kocsi László államtitkár válaszában elhangzott egy mondat, amely jól illusztrálta a józan valóságot: „Nem tagadom, a szóban forgó műkincsek ügyében mi is gyorsabb sikereket reméltünk, ezeket a reményeket azonban a rendszerváltozás után egyetlenegy kormány sem tudta valóra váltani.”
Ebbe a hibába esett Gyurcsány Ferenc is, amikor 2005. februári moszkvai látogatása után Putyin ígéretét készpénznek vette, s úgy vélte, hogy a könyveket a háború befejezésének 60. évfordulójával kapcsolatos megemlékezések keretében – tehát 2005 májusában – visszaszolgáltatják. Mert nagy dolog az elnöki ígéret, de ezt meg kell hogy előzze az állami duma többolvasatú, hosszas eljárása, majd a felsőház jóváhagyása, és csak azután válhat valóra az elnöki szó. A könyvek aztán 2005-ben sem jöttek haza.
Közben a kapcsolatok a maguk lassú, de biztos módján haladtak tovább. Ennek voltak meglepő fordulatai is. Kovács László külügyminiszter azzal az ötlettel állt elő, hogy a patakiak állítsanak szobrot a második világháború során a várost megszálló oroszok parancsnokának, Jegorov kapitánynak, aki a nagykönyvtárat megóvta az orosz csapatok kirablásától. Úgy vélte, hogy ez a gesztus megenyhítené az oroszok szívét. Így a 2003 februárjában Patakra látogató Natalja Kuznyecova, a Nyizsnyij Novgorod-i könyvtár igazgatója már az avatási ünnepség felől érdeklődött.
Végül 2005-ben az utolsó akadályok is lassan elhárulni látszottak. Áprilisban az Országgyűlés – a viszonosság alapján – határozatot hozott arról, hogy az orosz félnek visszaszolgáltatunk minden olyan kulturális értéket, amely a háború során került hozzánk. A duma pedig júliusban és decemberben fogadta el, és 2006 januárjában hagyta jóvá a felsőházzal együtt a könyvritkaságok visszaadásáról szóló törvénytervezetet. Már csak Putyin elnök szignója hiányzik. Ezek után várhatóan Putyin február végi budapesti látogatása tesz pontot a sárospataki könyvek hányatott sorsának történetére, s kerülnek vissza a jogos tulajdonoshoz, a Sárospataki Református Kollégiumba.
A most visszakerülő könyvek közül jó néhány még hiányzik, mint a legnagyobb értéket képviselő lengyel Biblia, amiért a hagyomány szerint a XVIII. században a lengyelek három vármegyét ígértek a magyaroknak. Vagy a nagy értékű Vay-aranypénz-gyűjteményről is keveset tudunk, amit a könyvekkel együtt vittek el Budapestről a műkincsek begyűjtésére szakosodott szovjet katonák. Ezeknek és a 100 ezer egyéb magyarországi műkincsnek az elvitele ellentétes volt a nemzetközi egyezményekkel, és nem képezhették hadizsákmány tárgyát. Ezt még a háborút lezáró békeegyezmények is egyértelműen elismerték.
Habent sua fata libelli – a könyveknek is megvan a saját sorsuk, tartja az ókori bölcsesség. A most visszakerülő könyvek viszont az egész magyarságunk elmúlt, XX. századi sorsát és tragédiáját is szimbolizálják. De hordozzák talán a jövendőt is, a reményt, hogy hatvanévnyi fogság után ismét szabadon levehetők lesznek a kollégium nagykönyvtárának polcáról, mint bármelyik hasonló könyv Oxfordban vagy Heidelbergben.

A szerző országgyűlési képviselő (Fidesz)