A magyar gazdákhoz

Volt egy nagyon kemény, hideg tél, valamikor a hetvenes évek közepén. Óriási hó esett. Tizen-egynéhány éves lehettem akkoriban, és igazából nem is emlékszem arra a télre. Egyetlen estére emlékszem csupán. Arra, hogy együtt nézzük otthon a tévét. A híradót. S a híradóban bemondták, hogy ennyi és ennyi falut zárt el a külvilágtól a hó, de nincsen semmi baj, mert a néphadsereg lánctalpas járművei folyamatosan szállítják a tejet és a kenyeret az elzárt településekre. Mondom, fiatal voltam én még akkor nagyon. Mégsem tudtam szabadulni a gondolattól: miféle falu lehet az, ahová tejet és kenyeret kell szállítani, ha nagyobb hó esik? Persze, tudom én jól, nyilván bennem volt a hiba. Már akkor is bennem. Már akkor sem értettem a magasabb népgazdasági szempontokat. Vagy talán csak túl sok Móra Ferencet olvastam, s ezért élt bennem olyasféle kép a faluról, hogy ott mindig van tej és kenyér, mert hát hol a jó fenében legyen mindig tej és kenyér, ha nem falun?
Ültem – valamikor a hetvenes évek közepén Buda tetején – a jó házgyári lakásunkban, szigorú zegernye időben, és egészen a Magyar Néphadsereg áldozatos munkáját dicsérő riportig úgy képzeltem, hogy a falu az falu. Furfangos Cintulával, vak Csihával, aki a furulyáját adja Damjanichnak, hogy adjon valamit ő is a magyar szabadságért. A falu az falu, a kis Bicebócával, no és persze Kuckó Királlyal; a tekintélyes tanítóval, és az örök bizonyossággal: az iskolával. És madárlátta kenyérkével, frissen fejt tejjel, és Csirigánnal, és Fütyűvel, az öreg cigánnyal. Több és teljesebb életet képzeltem én falura ott, Buda tetején, a házgyári lakásban.
Később, sokkal később szereztem aztán tapasztalatot a magyar faluról. Ilyet is, olyat is. Valamiért szerettem mindig a kicsike falusi vasútállomásokat. Szerettem a jellegzetes formájú, fehérre meszelt vasúti kerítéseket. A bakterház melletti kicsike veteményt. A fehérre meszelt vasúti kerítések tövében növő hatalmas mályvákat. A gyöngykavicsot. A vasútállomás békebeli állomásépületét. A hársfákat. A sínek felett remegő forró nyári levegőt. A tücsökciripelés érdes szárazságát. A vasúti várók büdösét is szerettem. Meg azt az utasellátós csokit, azt a henger alakú, csokimázas töltöttet, amit átlátszó celofánba csomagolva lehetett kapni. Nyaranként üldögéltem sokat ilyesféle állomásokon, s egy kicsit mindig Regős Bendegúznak képzeltem magam. S csak most, felnőtt fejjel döbbentem rá, hogy mennyi falu él az emlékeimben úgy, hogy semmi mást nem láttam belőlük, csak a vasútállomást… Polgárdi? Csajág; Balatonfőkajár; a túlfélről meg Fenékpuszta leginkább. No és persze Kál-Kápolna – Eger felé menet. És odalent a Dráva mentén pedig ez a sor: Bélavár, Heresznye, Bolhó, Középrigóc. Bizony… Most – talán két hete sincs –, amikor keresztülautóztam Csajágon, akkor hasított belém a felismerés, hogy Csajág nem csak egy vasútállomás…
„Büdös paraszt”
Még annál is régebben, mint ahogy eltöprengtem ezen a tej meg kenyér dolgon abban a nagy télben, szóval még gyerekfejjel, nézegettem Derkovits Gyula sorozatát Dózsa parasztháborújáról. Tágra meredt szemmel, riadtan nézegettem. A legrémségesebb metszeten Dózsa már a tüzes trónon ül, és csak dacos harag van az arcán. Ám a mellén van egy felirat. Azt a feliratot sem tudtam soha megfejteni. Ez van a lófő székely mellére írva azon a metszeten: BÜDÖS PARASZT. Nagy kezek, nagy lábak, nagy bajuszok vannak Derkovits metszetein. Durva, félelmetes ott minden. S akkor még tetejébe ez a felirat: Büdös paraszt…
Ezek a nagy lábak, nagy kezek, nagy bajuszok, s ez a felirat elkísért engem sokáig. Onnan, Buda tetejéről egészen Buda egyik előkelő, jó hírű gimnáziumáig. Ahol nagyon fennhéjázva, nagyon gőgösen, nagyon pökhendien vetettük oda egymásnak mindig, ha lenézésünket, megvetésünket, felsőbbrendűségünket akartuk jelezni: „Te büdös paraszt!” Vagy: „Te hülye paraszt!” Vagy egyszerűen csak: „Paraszt!” Kis vakarcsok voltunk, a semmit-nem-tudás bűzös pocsolyáinak partján. S bár nem szégyelltem akkor még magam emiatt, azért Derkovits metszeteit gyakorta nézegettem. S később rátaláltam Szervátiusz Tibor Dózsa-szobrára odafönt a Nemzeti Galériában. Aztán megismertem Ady Endrét is. A harmadik vers, amit megtanultam tőle, ez volt:

„Sebő pajtás, mit szól a gyomrod?
Pajtás, ebeké a vérünk:
Fejünk fölött varjak kárognak.
Pajtás, meghalt a vezérünk.

Különb volt, mint nyolcvan apátúr,
Szentebb úr nem vala itten,
Úgy trónolt ott, a tüzes trónon,
Mint az egekben az Isten.

Tréfás gyilkosok csiklandozták
S meghalt komoly, büszke fővel.
Háta mögött egy püspök állott
Szentelt vízzel és füstölővel.

Sebő pajtás, jóllaktunk egyszer,
Holt ember varjaknak étkük.
Pajtás, mi voltunk a rossz varjak.
Mi éhesen széjjeltéptük.

Gyomrunkban az élet s az átok,
Hajh gyomor, haj, kutya bendő,
Ti vagytok Magyarország sírja,
S ti lesztek majd a jövendő.

Lesz bőjtje a nagy lakomának,
Lesz új vezér és új Dózsa,
Sebő pajtás, ne köpködj: megvált
Bennünket a Dózsa trónja.”

És lassan, nagyon lassan leszoktam a parasztozásról. Sokáig tartott. És sok szégyen kellett hozzá. Kellett hozzá sok-sok bejárt falu, sok csöndes, nyári délután. Felnőttség kellett hozzá, s hogy Dálnokon, Dózsa szülőfalujában elakadjon a csodálatos japán terepjárónk… Fekete István kellett hozzá, s a Ballagó idő. Egyszer azért mindenkinek el kellene olvasnia a Ballagó időt; falun, késő nyárban, mályvák alatt, hűvös tornácon. S csak fröccsöt inni közben, fanyar, egyszerű parasztborból. Ami úgy tudja kívánni a kolbászt meg a jó kövéres kövesztett szalonnát, a harsogó retket s a hagymát…
Két világ
És tényleg: két világ… Most, így hirtelen rápillantva mindkettőre, annyira biztosnak tűnik, hogy melyiket ítélték halálra. Ám ahogy pálcát törtek a falu s a vidék fölött, a pillanatnyi üres reccsenésben ott az örök vád: nincsen érvényben minálunk a társadalmi szerződés. A neoliberalizmus szent nevében érvénytelenítették ezt a szerződést. S ítélték halálra a falut, és benne a falu népét. Ceausescu ugyanezt tette, a kommunizmus szent nevében, s látszólag sokkal durvábban. Hiszen az ő falurombolása nem volt becsomagolva, s nem állták körül farizeusok. Azóta sok minden megváltozott. Azóta a „szociálisan érzékeny” s egyszersmind éppen „jóléti rendszerváltást” végrehajtó állam és kormány bejelentette: nem tartja fenn a kis települések postahivatalait, mert nincsen rá pénz. Így a kistelepülések postahivatalait bezárják. Aztán egy héten egyszer jön a postabusz, s ha a büdös paraszt éppen nincsen odahaza, hát pechje volt. Legfeljebb vár egy hetet…
Bejelentették, hogy nem tartják fenn a kis települések óvodáit és iskoláit. Hiszen arra sincsen az államnak pénze. Meg aztán, kevés a gyerek. Természetes tehát, hogy akkor egyetlen járható út marad: a falusi iskolák és óvodák bezárása. Ami logikus is, ugye: ha már „a büdös parasztnak” nincsen postája, iskola tényleg minek neki?
A tömegközlekedést sem tartják fenn. Mert arra sincs pénz. Lássuk: a MÁV csődben. Árulják. Szétszedik. A kis településekre kijáró szárnyvonalak? Ugyan… Már régen nem járnak. De ez persze logikus, onnan, a neoliberalizmus felől szemlélve: hiszen ha „a büdös parasztnak” már nincsen postája, és nincsen iskolája sem, hát tényleg hová akar utazgatni, nem igaz? A Volán is csődben. Árulják. Megmondták, hogy el kell adni, hiszen óriási veszteséget termel, az államnak pedig nincsen pénze a finanszírozásra. S vajon hol termeli a Volán a legnagyobb veszteséget? Hát a kis településekre kijáró, rendszeres buszjáratok termelik a legnagyobb veszteséget. Ha majd eladják, vajon a magántulajdonos mit fog először megszüntetni? A kis településekre kijáró rendszeres buszjáratokat. De onnan, az MSZP– SZDSZ felől nézve ez is logikus: ha „a büdös parasztnak” nincsen postája, nincsen iskolája, és már a vonat sem jár, akkor buszra végképp nincs szüksége, ugye? S ha „a büdös paraszt” olyan makacs, hogy ezek után még mindig ott akar élni, ahol az ősei nyugosznak a temetőben, és még gyereket is vállal – hát legfeljebb megszokja… És az apa majd felülteti reggel négykor a gyereket a biciklivázra, és bebicikliznek a legközelebbi városba, ahol van egy Magyar Bálint-féle jó kis liberális iskola. S menet közben apuci el is mesélheti a kisfiának, hogy „Látod-e, szentem! Minekünk már be is fejeződött a jóléti rendszerváltás…” Hát így… És ez pedig nem társadalmi szerződés. Még akkor sem, ha Rousseau amúgy rajongó volt és álmodozó.
Még mindig a két világról
Azt mondja az MSZP Szanyi Tibor által: nyolcszázezer gazdára, családi gazdaságra nincsen szükség. Azt mondja az SZDSZ Horn Gábor által: az SZDSZ-nek markáns agrárpolitikája van, csak nem szívesen mondanák el a gazdáknak. (Idézi a Népszabadság, egy bő hónapja.) És azt is mondják, hogy nincsen életképes birtok ötszáz hektár alatt. Milyen érdekes…
Milyen érdekes, hogy ha elhagyjuk a magyar határt nyugat felé, már Burgenlandban sem találunk mást, csak életképes birtokot, pedig ott az átlagos birtoknagyság úgy negyven hektár. Milyen érdekes, hogy a burgenlandi parasztnak megéri megszerezni a magyar földet, a fél Dunántúl már az övék; igaz, egyelőre még csak zsebszerződésekben. Milyen érdekes, hogy kicsit továbbhaladva nyugat felé, odafönt az Alpokban, néhány hektáron gazdálkodnak, néhány tehénnel, s ezek a családi gazdaságok olyan életszínvonalat biztosítanak, amilyenről a halálra ítélt magyar paraszt még csak nem is álmodhat. Igaz, hogy az osztrák állam azért fizet ezeknek az embereknek hatalmas támogatást, hogy eszük ágában se legyen abbahagyni hagyományos életformájukat, föladni többgenerációs gazdaságukat, és leköltözni a városba nincstelen, kiszolgáltatott városlakónak, vagy krumplit sütni a McDonald’s-ba…
S az is igaz, hogy ha elmegy valaki egy osztrák kisvárosba vagy egy faluba, ott a boltban azt az élelmiszert árulják, amit helyben az osztrák parasztok megtermeltek. És inkább levágatnák a kezüket, minthogy mást, mástól vegyenek. Miképpen igaz az is, hogy mitőlünk nyugatra, mindenütt, ahol még jelent valamit az a fogalom, hogy nemzet, nos, ott ismerik a piacvédelmet, a protekcionizmust. Tessék csak megpróbálni bevinni egy kamionnyi libamájat Franciaországba, aztán megnézni, mit is csinál a francia paraszt, ha saját érdekeit, piacát veszélyben érzi vagy látja… Miképpen azt is érdemes megnézni egyszer, vajon rajtunk kívül létezik-e még egyetlen ország az unióban, ahol bármit is jelent az, hogy HACCP… Tudják? Mifelénk néhány éve kitalálták – és persze az unióra hivatkoztak közben! –, hogy a legutolsó falusi restiben is át kell alakítani a konyhát HACCP-rendszer szerint. Rozsdamentes acélmosogatók, külön a tojásnak, külön a zöldségnek, külön a halnak meg a húsnak, s külön egy, a kiskutya farkának… Aztán hatféle hűtő, előkészítő pult, kézmosó – ma egy ilyen konyha különbül néz ki, mint némelyik vidéki kórház steril műtője. Egy ilyen kis átalakítás alig kerül többe – mérettől függően –, mint 8-30 millió forint. Mi, ostoba, mindig átverhető, mindig mindenre rávehető magyarok neki is láttunk mindenütt HACCP-rendszerűvé varázsolni a csehóinkat. No, véreim, menjetek el egyszer Olaszországba! Leginkább a varázslatos Toszkánába. Ahol mindenki a vendéglátásból él. Menjetek be egy toszkán kisváros vendéglőjébe, aztán kukkantsatok már be a konyhába! A konyhákba. Aki talál HACCP-konyhát, szóljon! Mert ott addig lennének utcai zavargások, ameddig viszsza nem vonnák az egész eszement őrültséget – ezért aztán inkább el sem kezdik. Továbbá arrafelé az állam nem azért van, hogy megkeserítse és lehetetlenné tegye az állampolgárok életét. Ott van érvényes társadalmi szerződés…
Amúgy pedig, drága véreim, el tudtok képzelni ezen a világon még egy országot, ahol megtörténhetett volna az, ami Magyarországon megtörtént – kárpótlás címén? Emlékeztek-e még a rendszerváltás első aktusára? Amikor a volt téeszek bagószagú, lepusztult dísztermeiben kárpótlási licitre gyűlt a nép… Hátul ültek a parasztok. Akiket az ötvenes években és a hatvanas évek elején kancsukával, gumibottal, puskatussal vertek be a téeszbe. Ha nem akart „a büdös paraszt” belépni végképp, hát legfeljebb agyonverték. Vagy kitelepítették. Földönfutóvá tették. Ott ültek a hátsó sorokban ők, és szorongatták kárpótlási jegyeiket. Az első sorban pedig a volt téeszelnök, az állami gazdaság elnöke meg a párttitkár ült. Azok vásárolták össze bagóért a kárpótlási jegyeket, és azok licitáltak a legjobb földekre. És egy szempillantás alatt azoké lett a föld, akik akkor bevertek benneteket a téeszekbe, akik összeállították a kuláklistákat. Magyarország ma ismét a latifundiumok országa. Vannak falvak, ahol a falu összes földje egy kézben van ma már. Hát ezért nincs szerintük ötszáz hektár alatt életképes birtok! Ezért volt lehetséges, hogy a paraszt egy színes tévét vett a kárpótlási jegyeiből. Ezért kapják ma a párttitkárból és téeszelnökből lett zöld bárók a legtöbb földalapú támogatást. És ezért készülnek arra, hogy minden földet, ami nekik már nem kell, eladjanak a nyugati parasztnak. Ti pedig mehettek megint zsellérnek. Vagy eltartottnak a városba. Kiszolgáltatva e kurzus kényének-kedvének. Nézhetitek a Győzike-show-t, és vehettek akciós szlovák tejet a multinacionális áruházláncokban.
Ismét rajtatok múlik
„Fölmagasodni / nem bírhatsz. De lobogsz még, / szél-kaszabolta magyar nyelv, lángjaidat / kígyóként a talaj szintjén iramítva – sziszegvén / néha a kíntól, többször a béna dühtől, megalázott. / Elhagytak szellemeid. / Újra a fű közt, a / gazban, az aljban. / Mint évszázadokon át a behúzott / vállú parasztok közt. A ne szólj szám, nem fáj fejem aggjai közt. / A nádkúpban remegő lányok közt, mialatt / átrobogott a tatár. / A szíjra fűzött gyerekek közt, amidőn csak / néma ajak-mozgás mímelte a szót, / mert hangot sem tűr a török, mert arcba csap ostor: / most mutatod meg, / most igazán – nekem is, mire vagy jó, / most a pedigréd: a címered, hajszálgyökerednek / kőharapó erejét.” Illyés írja ezt a Koszorúban. Az örök hála, örök hűség, örök remény himnuszában.
Mert Illyés is tudta: ezt a hazát, ezt a nemzetet 1100 esztendőn keresztül mindig ti mentettétek meg, mindig ti tartottátok fenn. Ti, drága magyar parasztok. Parasztpolgárok. Kisvárosi polgárok, iparosok, tisztességes, hűséges értelmiség. Ti, cívisek, nyakas kálvinisták, Babba Mária színe elé járuló hűséges katolikusok; falusi tanító urak… És most ismét csak rajtatok múlik. Nektek kell elmenni szavazni április 9-én. Tudjátok-e miért?

„Ez a hőkölő harcok népe
S mosti lapulása is rávall,
Hogy az úri kíméletlenség
Rásuhintott szíjostorával.

Mindig ilyen volt: apró khánok
Révén minden igának barma,
Sohse harcolt még harcot végig,
Csak léhán és gyáván kavarta.

Erőt mutattak, erőt látott,
Vertnek született, nem verőnek.
Önerejét feledte mindig,
Sohse szegzett erőt erőnek.

Betyár urai így nevelték,
Nem rúg vissza, csak búsan átkoz
S ki egyszer rugott a magyarba,
Szinte kedvet kap a rugáshoz.

Ma is itt ül lomhán, petyhüdten,
Fejét, jussát, szívét kobozzák
S ha néhányan nem kiáltoznánk,
Azt se tudná, hogy őt pofozzák.

Csak a Csodák-Ura meglátná
Végre ezt a szánalmas népet,
Adna neki csak egy dárdányi,
Úri, kis kíméletlenséget.

Hogy néhány maradt sereghajtó
Törötten, fogyva azt ne vallja:
Ezért a népért ugyis mindegy,
Ebsorsot akar, hát – akarja.”

Hát ezért. Hogy ne így legyen. És ne Adyra haragudjatok! Hanem erre a kurzusra. De haragudjatok! És haragotokban legyetek ott! Ne féljetek! Mentsétek meg ezt az országot, ezt a népet, ezt a Hazát!