Riogatás képzelt veszedelmekkel

Mindenki számára természetes, hogy egy demokráciában különböző pártok és nézetek vitatkoznak, versengenek egymással. Azt a tobzódó gyűlöletet viszont, ami a mai magyar pártküzdelmeket jellemzi, a társadalom döntő többsége tűrhetetlennek tarja, miközben egy részük kiábrándulttá, más részük elvakulttá válása már-már a demokráciát veszélyezteti. E lehetetlen és kártékony helyzet felszámolása mindenkinek érdeke, ezért arra kell választ keresni, hogy napjaink politikai irányzatainak, pártjainak vezetői, de mindenekelőtt a különböző pártokhoz kötődő értelmiségiek miért nem képesek egymással gyűlöletmentes tisztázó vitákat folytatni?
Abból kellene kiindulni, hogy a jobb- és baloldal közti politikai ellentétek nem a közelmúltban váltak engesztelhetetlen gyűlöletté, hanem 1919-ben, a vörös-, illetve az erre visszacsapó fehérterror következtében. Felesleges tehát ezzel a mai politikai ellenfeleknek egymást vádolniuk. Az ő bűnük, mármint akikre tartozik, ezen ellentétek további szítása. Ennek az ellentéteket szító politikának egyik leghatékonyabb eszköze a „képzelt veszedelmekkel” való riogatás, „amelyek épp azáltal válnak valódi veszedelmekké, hogy félünk tőlük”, amint erre Bibó István figyelmeztetett a „demokratának lenni mindenekelőtt anynyit tesz, hogy nem félni” kezdetű, de tovább soha nem idézett megállapításában. E képzelt veszedelmek valóságossá válására az egyik legszemléletesebb példa Böhm Vilmos esete, aki nagyon nem szerette a kommunistákat, viszont annyira rettegett a nem létező ellenforradalmi veszélytől, hogy inkább összefogott a kommunistákkal. S mivel a szociáldemokrata vezetők közül többen is így gondolkodtak, Magyarországon hatalomra kerülhetett a mind kül-, mind belpolitikai csődöt jelentő 1919-es proletárdiktatúra. Hozzá kell tenni azonban, hogy Garami Ernő, a szociáldemokraták legkiválóbb vezetője és néhány társa 1918–19 fordulóján nem látott ellenforradalmi veszélyt, s emlékiratában is bírálóan említi egyes szociáldemokraták és Károlyi Mihály „ellenforradalmár-szaglását”.
A szociáldemokraták többségének és Károlyinak szerencsétlen szélsőbalra tolódása pedig nemcsak a demokrácia védelmében szervezkedőket aktivizálta a bolsevizmus ellen, hanem a köztársaság addigi támogatói vagy elfogadói közül egyre többet tolt át az ellenforradalom oldalára. A proletárdiktatúra hatalomra jutása és a vörösterror viszont az ellenforradalom mellett a fehérterrort is felgerjesztette, amit a későbbiekben a kommunista politikusok és történészek a „Na ugye, megmondtuk!” utólagos igazolásaként állítottak be.
A képzelt veszedelmekkel való riogatás sikerét növeli az egyes fogalmak tisztázatlansága, s ezek nyakló nélküli használata. S ahogy régebben a szélsőséges baloldaliak minden ellenfelüket ellenforradalmárnak tartották, úgy napjainkban szélsőjobboldalinak nevezik. Ezzel szemben le kell szögezni, hogy a szélsőjobb: a nácik és a fasiszták. S bár egyes szélsőséges politikusok és újságírók némely megnyilatkozásai súrolják ennek a határát, mégis azt kell mondani, hogy napjainkban nincs szélsőjobboldali, tehát a parlamentarizmust felszámolni akaró, diktatúrára törekvő párt. Ezért a szélsőjobboldali jelző parttalan használata sértés és provokáció, aminek következménye csak a gyűlölködés elmélyülése lehet.
A másik tisztázatlan fogalom az antiszemitizmus, aminek használata napjainkban szintén parttalanná, így hiteltelenné vált. A kiindulópontunk csak az lehet, hogy egy demokráciában mindenki és minden bírálható, tehát nem antiszemitizmus az egyes zsidó megnyilatkozások, csoportok bírálata. Az antiszemitizmus a zsidók elleni gyűlöletkeltéssel, uszítással, a zsidók jogegyenlőségének tagadásával kezdődik. Ebben az értelemben Jászi Oszkár vagy Németh László zsidókat bíráló írásai nem tekinthetők antiszemita megnyilatkozásoknak; Szabó Dezső egyes gyűlöletkeltő megállapításai viszont igen. Továbbá még azon is el kellene gondolkodnunk, hogy milyen nagy különbség volt a zsidók részleges jogkorlátozásával egyetértő és annak megvalósításában részt vevő Teleki Pál, illetve az úgynevezett végső megoldást alkalmazó nácik antiszemitizmusa között. Ugyanakkor azt is tudomásul kell venni, hogy a politikai antiszemitizmus nem a numerus claususszal, hanem az 1919-es proletárdiktatúrával kezdődött. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy egyes zsidóknak a proletárdiktatúrában játszott kártékony vezető szerepe miatt jogos a zsidóság jogkorlátozása, de annak tudomásulvételét, hogy emiatt vetődött fel jogkorlátozásuk gondolata. A kérdés higgadt megvitatása azonban lehetetlen, mert napjaink gyakorlata szerint mindenki antiszemita, akire a véleményformálást és a sajtót uralók azt mondják.
S amíg a baloldali véleményformálók ellenfeleik legártatlanabb megjegyzéseibe is belemagyarázzák a rasszizmus, illetve az antiszemitizmus latens jelenlétét, ugyanakkor a jobboldali embereknek, ha ráadásul hívők is, a legdurvább és legválogatottabb sértéseket kell eltűrniük. Ez részint következik abból, hogy az ateisták döntő többsége képtelen lesajnálás nélkül gondolni a hívőkre, képtelen őket magukkal egyenrangúaknak tekinteni. Az úgynevezett tolerancia leghangosabb hirdetői tehát a legtürelmetlenebbek a más véleményűekkel szemben, sőt le is nézik őket. Mindebből az következik, hogy a szociálliberális politika és sajtó sértegető, sőt megalázó tevékenysége miatt az ország másik felének, jobboldalának a legocsmányabb rágalmakkal megalázottan kell élnie a saját hazájában. Ugyanakkor elvárják ettől az állandóan gúnyolt és sértegetett, a társadalomnak legalább a felét kitevő magyarságtól, hogy legyen nagyon türelmes és megértő minden úgynevezett mássággal szemben.
Az eddigiek mellett azt is látni kell, hogy ez a rágalmazásokkal folytatott gyűlöletkeltés már a rendszerváltoztatás kezdetén megindult, s Lakitelek óta nem szűntek meg hangoztatni a jobboldal antiszemita fertőzöttségét. (Itt jegyzem meg, hogy a bal- és szélsőbaloldal a második világháború, a nácizmus, a fasizmus végérvényes bukása óta folytatja hangos, a nem létező fasisztaveszéllyel szembeni küzdelmét, s nyilván ezért nem maradt ideje annak észrevételére, hogy közben a legkegyetlenebb eszközökkel hatalomra jutott az a kommunista diktatúra, amely legalább olyan embertelen volt, mint a korábban megbukottak.)
A felsoroltakból következik, hogy nem lehet reménykedni a tárgyilagos viták gyors megvalósulásában. Először pontosítani kellene a rágalmak fenntartására használt tisztázatlan fogalmakat, majd kinek-kinek elismerni a rágalmazásokban játszott szerepét. Ez viszont azért elképzelhetetlen, mert egyes pártok e rágalmakkal indokolják egyébként nehezen védhető politikai lépéseiket. Az SZDSZ-nek mint a rendszerváltás leghangosabb antikommunista pártjának ugyanis létkérdés a nem létező szélsőjobboldali veszéllyel való riogatás, mert ezzel tudja igazolni a kommunista utódpárttal való összeállását, elhitetve, hogy csak így akadályozhatja meg a szélsőjobb nyílt hatalomra kerülését. S az MSZP szintén az antifasizmus e nem létező időszerűségével lép túl kínos utódpártiságán.
Mindezek után a különböző értelmiségi csoportok feladata lenne ezen elmérgesedett kérdések tisztázása. Tehát az áprilisi választásokat követően a majdani győztes párt holdudvarához tartozókra várna a feladat, hogy ellenfeleiket megszólítsák és tisztázó vitákra invitálják.

A szerző történész