Tompa puffanásoktól szelíden meglibbennek a sötét sarkok pókhálói. Két gyertya világít csupán. Egyik az ajtó feletti polcon, másik a tuskó szélén, amelyen kettéhasadnak a hasábok. Nagyapa fát vág. Odalent vagyunk a pincében. Sötét van. Magához ölel, simogat a félelem. De nincs az a kincs, amiért fönt maradnék a lakásban, ha nagyapa fát vágni indul a pincébe. Kettőnk nagy misztériuma ez. Azt hiszem – ma hiszem, felnőtt fejjel –, hogy nagyapa büszke. Büszke rá, hogy pontosan, hiba nélkül sújt le a fejsze minden egyes fahasáb kellős közepére; büszke, hogy tanúja is van ennek a tudománynak, méghozzá az unokája. Én pedig egy nagy, szelíd óriásnak látom a nagyapámat, aki elbánik minden rosszal, s még fát is vág.
Nézd csak, és tényleg… Nagyapa elbánt minden rosszal. Egy budai utcácska bérkaszárnyájának labirintusos pincéjében vágta a fát, valamikor a hetvenes évek legelején, s annyi rosszon át vezetett az út Mosonszolnokról odáig, hogy bizony, azokat muszáj volt legyőznie. De nem ám a kinti rosszakat, a világ rosszait – hanem az összeset, ami odabent lakik, az emberben…
Talán, mire az ember végez a benne lévő összes rosszal, készen is áll a halálra. És meghal.
Tomori sarkantyúja
Tudnotok kell, hiszen, konzervatívok vagytok. Meg aztán mondtam is már. A mohácsi síkon, a csata előtt Tomori Pál magához intette apródját, és ráparancsolt, hogy csatolja le róla a sarkantyúját. „Miért, uram?” – kérdezte inkább rémülten, mint csodálkozva az apród. „Azért, hogyha eszembe jutna, akkor se tudjak menekülni” – válaszolta a főpap, aztán nekiment az ágyútűznek. „Jézus, segíts!” – ordították a magyar vitézek, és ők is nekimentek az ágyútűznek.
S ez így, most, ennyi idő elteltével elég egyszerűnek tűnik. Igen ám, de a meghalás előtti pillanat az igazán fontos és érdekes pillanat. Az a pillanat, amikor az ember úgy dönt, hogy meg is hal, ha kell. Az a pillanat, amikor Tomori Pál eldönti: le fogja csatoltatni sarkantyúit. Mert látja, hiszen látja, hogy körben, a magaslatokon már fölálltak a török ágyúk, s alig van remény, nemhogy a győzelemre, de az életben maradásra sem. Az első csoda akkor következik be, amikor Tomori eldönti: meghal, ha kell. S az első csoda nyomában ott jár szorosan a másik: amikor a rettegő apród szívében is meghal a félelem, a lemondás, a menekülés vágya – és boldogan követi urát az ismeretlenbe. Így járnak mindig, egymás sarkában szorosan a csodák…
Hiénák kora
A hiénák stratégiája egyszerű, és megdöbbentően hatásos. A hiéna szívós, kitartó és türelmes. A hiénák falkába verődnek, és kiszemelik az áldozatot. És ott vannak attól fogva a nyomában. Mindig ott vannak. Kerülgetik, üldözik, egyre szűkebb köröket fonnak köré. Rettenetes, hátborzongató, lidérces hangjukon vonyítanak, iszonyatos harapásra termett állkapcsuk csattog, pofájukon csorog a nyál. A hiénák feje mélyen lelóg, orruk majd a földet éri, de szemük ott függ az áldozaton. S amikor az áldozat fáradni kezd, elő-előugranak; egy a falkából, s ha eléri, belemar a kiszemeltbe. Nem ejt halálos sebet, csak vérzőt, s a bugyogó vérrel lassan elfogy aztán az életerő. Az áldozat akkor összerogy, s amint a földre kerül, ellepik testét a vinnyogó, tülekedő, nyálcsorgató, förtelmes hiénák. Elnyeli és fölzabálja a förtelmes tömeg. A massza.
Fölzabálnak mindent. A „narancsos buktát” is. Vudu szertartás. Fölzabálják az ellenséget, beletömködik pofájukba a szívét, agyát, máját – mert attól lesznek erősebbek. A fölzabált lélek a lélektelenségüket hizlalja… Ez a kor a hiénáké.
Csakhogy, ha nagyapám élne, akkor most fát vágna. Odalent a pincében. Én pedig állnék mellette, meglett férfiként, és nem tudnék mit mondani. Pedig nagyapa kérdezne. Azt kérdezné: És akkor most hogyan tovább, fiam? S ha Tomori élne, most, ebben a szempillantásban születne meg benne az elhatározás. És magához intené rémült apródját. A parancs után pedig az apród szívéből is elszállna a rémület…
Hogyan tovább?
Hogy hogyan tovább? Előbb arra feleljünk, miért kezdtük el… Miért is? Ugye-ugye, szinte már nem emlékezünk… Pedig annyira egyszerű! Azért kezdtük el, hogy más legyen. Minden más legyen, minden megváltozzon. Hogy eltakarítsuk a szemetet. Hogy visszaadjuk a szavak értelmét. A hiteteket. Előbb csak önmagunknak, azután mindenkinek, akinek még lehet. Hogy kimondjuk végre: hazugság minden, ami bennünket körülvesz. Hogy kimondjuk végre: a forradalom Forradalom volt, nem pedig ellenforradalom; hogy azok a hősök, akiket hallgatással, feledéssel gyaláznak a gyilkosok; hogy kimondjuk végre: csődbe ment minden; hogy visszaadjuk nagyszüleink, szüleink életének, áldozatának értelmét; hogy fölmutassunk a magasba, és kimondjuk jó hangosan, érthetően: a király meztelen. A király egy gazember.
Hát nem emlékeztek? Akkor is mi voltunk a „radikálisok”. Azt mondták: nem szabad; vagy azt: nem így. Nem ennyire nyíltan, nem ilyen kíméletlenül, talán még megharagszik valaki, nem szabad húzogatni az alvó oroszlán bajszát. És csak mi láttuk, Istenem, csak mi, hogy nem oroszlán, ami alszik, hanem egy gyáva, sunyi, undorító hiéna…
Aztán azt mondták: ne legyetek már annyira önállóak. Gyertek inkább közénk. Lépjetek be hozzánk. Hiszen úgyis egyet akarunk, minek azt az egyet annyiféleképpen akarni… Most, éppen most látszik élesen, kristálytisztán, mi lenne, ha akkor igent mondunk nekik. Mi lenne? Ó, barátaim, béke lenne. A hiénák jóllakottan, telezabálva hevernének, és a farizeus mosolyok elborítanának mindent. Akkor most lenne egy MSZP, amely koalícióban kormányozna az SZDSZ-szel. Az idők végezetéig. S lenne még egy ötszázalékos MDF, a „hiteles, európai, konzervatív” erő. Hiteles európai konzervativizmus – Schmuck Andorral. Mert Dávid Ibolya farizeus mosolya mögött Schmuck Andor vicsorog. S egyszer majd azt is kimondjuk talán végre, hogy kinek a pénze. Kinek az aranya…
Mikor Xerxész perzsa király megtámadta a görögöket, Leonidász spártai király védte a hazát a thermopülai szorosban. Ötszázan voltak a görögök, tengernyien a perzsák. De amikor a görög katona jelentette urának, hogy „a perzsák annyian vannak, uram, hogyha kilövik nyilaikat, a nyílvesszők elhomályosítják a napot”, Leónidasz csak ennyit felelt: „Nem baj. Legalább árnyékban fogunk harcolni.” Akkor lehetett tudni: ezt a maroknyi görög csapatot nem győzheti le Xerxész sohasem. De mégis… Mert úgy szokott lenni, hogy mindig akad egy áruló. Akadt a görögök között is. Nevét is megőrizte a história; úgy hívták: Ephialtész. Ephialtész pedig felkereste a perzsa királyt, és felajánlotta neki, hogy egy titkos átjárón keresztül a görögök hátába vezeti a perzsa sereget. „Mit kérsz ezért, görög?” – kérdezte Xerxész. „Annyi aranyat, uram, amennyit elbírok” – felelte Ephialtész. „Megkapod.” És Ephialtész a görögök hátába vezette a perzsákat, akik meghaltak mind egy szálig. Emléküket így őrzi a felirat ma is: „Itt nyugszunk. Vándor, vidd hírül a spártaiaknak: / megcselekedtük, mit megkövetelt a haza.” Ephialtész meg Xerxész elé állt, s kérte a jussot. Xerxész pedig aranyat olvasztatott, és a forró aranyat belétöltette Ephialtészba – hogy lássa mindenki, így járnak az árulók.
Romlott azóta a világ, sokat. Schmuck Andor nem olvasztja most az aranyat, hanem leszámolja. A becstelenség hátsó udvarában. Az árulók most már sokat érnek, bizony…
És akkor hogyan tovább?
Hát még mindig nem értitek? Nem értitek, hogy nélkülünk nem lenne már semmi sem? Hogy a mi bőrünk kell nekik? Mert ha azt kiterítik, akkor tényleg befejeződött a rendszerváltás – akkor végképp visszatérünk oda, ahonnét elindultunk, s ezt az egész tizennyolc esztendőt zárójelbe tehetjük, mindannyian. És akkor mit mondok majd a nagyapámnak? Hát a fiaimnak? Akkor hogyan számolunk el a paranccsal: a konzervativizmus „ösztönös és tudatos szolidaritás az előttünk haladottak életakaratával. Megérzése, tudata és igenlése az emberi akarat, az emberi erőfeszítés folytonosságának.”
Hogy hogyan tovább? Micsoda kérdés… Nincsen már politikai marketing, nincsenek kreatívok és reklámszakemberek, nincsen felmérés – nincsen semmi, barátaim. Csak mi vagyunk. Mi, és a megértés végre, hogy most nem Tomori Pál és Leónidasz áldozatára van szükség, hanem valami sokkal nagyobbra: nekünk életben kell maradni. Történjék bármi, de életben, és együtt. Hogy is mondja Maximus a Gladiátor című filmben, amikor ott áll csapatával a római nagy aréna porondján? „Bármi is jöjjön ki azon a kapun, mi csak akkor maradhatunk életben, ha együtt maradunk!”
Hát kijött a kapun minden, barátaim. Kijöttek a hiénák, kijött Ephialtész és Schmuck Andor, és azt várják, hogy szétszaladjunk. Hogy aztán egyenként levadásszanak majd bennünket. Igen ám, barátaim, de nézi ezt a csatát több mint kétmillió ember. Akiknek már csak mi vagyunk a reménység. Hát odahagyjuk őket? Megfutamodunk? Szétszéledünk? Elbitangolunk? Odahagyjuk nagyapáinkat, oda a mostot, s oda a jövőt? Fáradtságból, kényelemből, kétségbeesésből? Egymás torkának ugrunk, csak mert a hiénák állnak éppen előrébb?
„Dőltömre Tökmag Jankók lesnek: / Úgy szeretnék gyáván kihúnyni / S meg kell maradnom Herkulesnek.” Ady üzent, barátaim. Tanuljuk meg. És kapaszkodjunk össze. Mint 1988. március 30-án, a Bibóban. Amikor harmincheten voltunk, és egyikünk sem hitte, hogy győzhetünk. Most kétmillió-háromszázezren vagyunk. Hát győzzünk! S ha nem sikerül, legyünk mi a tüske a körmük alatt! Mert az igazság így vagy úgy, de mindig győzedelmeskedik. S mert most kristálytiszta, egyszerű és világos a helyzet: nélkülünk nem lesz itt már soha semmi sem. Kapaszkodjunk össze. Viktor, János, Laci, s ti mind, a többiek – maradjunk együtt! Történjék bármi, de együtt. Rám számíthattok!
origo.hu
Újabb helyszínről dobatta ki Magyar Péter a testőreivel a HírTV stábját
