A kiváló angol baloldali történész, Bill Lomax szerint a baloldali magyar értelmiség egy jelentős része nem demokrata, hanem olyan liberális, aki továbbra is felsőbbrendűnek hiszi magát. Ezt a jelenséget tartja a szerző „a leninisták újraébredésének liberális mezben”. A jogfolytonosságot sugallja az SZDSZ emblémája is, ugyanis a hivatalos szimbólum komoly előélettel rendelkezik. A piros-fehér-zöld madarakat még 1981-ben, április 4-ét ünnepelve Darvas Árpád tervei alapján kezdte röptetni plakátjain az MSZMP KB. Elgondolkodtató, hogy az SZDSZ vezetőit mindez nem zavarja.
A szabad demokraták már 1991-ben felismerték, hogy nincs esélyük a politikai hatalom megszerzésére, ezért azonnal nekiláttak a volt kommunisták erkölcsi-politikai rehabilitációjának. Ezt a célt szolgálta az úgynevezett demokratikus charta. Viszonzásul az utódpárt MSZP 1994-ben kormányzati pozícióba emelte addigi legszélsőségesebb ellenfelét, a baloldali ellenzékből lett úgynevezett demokratikus ellenzék pártját, amely ezzel elárulta a rendszerváltozás ügyét. A szabad demokraták szembefordultak egykori önmagukkal, addig hirdetett elveikkel. Az SZDSZ 1991-től lényegében a kádári struktúrák továbbélését segítette, ideértve a szükséges személycserék akadályozását is. Hiába állítja ma néhány alaposan elhasználódott SZDSZ-es politikus, hogy ők a rendszerváltozás igazi örökösei, ezt tényekkel képtelenség igazolni. Erkölcsi tőkéjüket régen felélték. Ki hisz ma már a tehetségtelen Demszky Gábornak? Vagy annak a Pető Ivánnak, aki még apja ávós múltját sem ismerte? Fodor Gábor és Magyar Bálint sokat tett a magyar közoktatási rendszer szétveréséért, lezüllesztéséért. Nem a Fidesz került távol „a rendszerváltás örökségétől”, hanem az SZDSZ az egykori antikommunista identitásától.
A mai parlament pártok közül az Orbán Viktor vezette Fidesz a rendszerváltozás egyedüli örököse. Ez a párt ma a nemzeti érdekek védelmezője, a parlamentáris polgári demokrácia, a jogállam és a szociális piacgazdaság elkötelezett híve. Ugyanez nem mondható el az SZDSZ rendszerváltozásért aggódó politikusairól. Az SZDSZ legnagyobb problémája, hogy soha nem tudtak mit kezdeni a magyar történelem alapvető kérdéseivel. Sohasem tudtak mit kezdeni a határainkon túl élő magyarság megoldatlan problémáival. Hallani sem akartak Trianonról. Nem vállalták a folytonosságot a történelmi Magyarországgal. Idegenkedtek a magyar nemzet ezeréves szimbólumaitól, kultúrájától, szokásaitól. Nem tudtak hogyan viszonyulni a történelmi egyházakhoz. Politikai eszközként használták a magyarországi zsidóság ügyét.
Pierre Bourdieu francia tudós szerint az SZDSZ által is képviselt neoliberalizmus olyan, mint az AIDS: a védekező rendszert támadja meg. Az SZDSZ legfontosabb törekvései közé tartozott az elmúlt másfél évtizedben az állami vagyon mindenáron való teljes privatizációja, a reprivatizáció megakadályozása. A szabad demokraták a tulajdonnal rendelkező nemzeti középosztály létrehozása helyett a multinacionális cégek beáramlását favorizálták. Féltek a keresztény középosztály megerősödésétől. Biztosították a késő kádári struktúrák továbbélését és a médiaelit hatalmának átmentését. Valószínűleg néhányuk családi érintettsége miatt lényegében ellenezték a történelmi igazságtételi törvény elfogadását, a múlt teljes körű feltárását, különös tekintettel az 1945 és 1956 között történtekre. Asszisztáltak a kommunizmus bűneinek relativizálásához, szélsőséges liberalizmusukkal pedig akadályozták a nemzeti közösségek újjászületését.
Egy SZDSZ-es rendezvény szórólapján felsorolták hívószavaikat: „egyén, szabadság, siker, nyitottság, verseny, sokféleség, döntés, felelősség, függetlenség, tolerancia”. Szó sincs nemzetről, hazáról, családról, szolidaritásról, szubszidiaritásról, méltóságról, munkáról, kultúráról. Az ideális SZDSZ-es egy önző, korlátokat alig ismerő, magának élő karrierista, aki rajong a másságért. Előrehaladott állapotban van a magyar közoktatási rendszer szétverése, évszázados prioritások megváltoztatása. Az SZDSZ úgy készül a piac kiszolgálására, hogy közben száműzi a piacképes tudás megszerzését biztosító követelményrendszert az oktatási intézményekből. Az SZDSZ az amerikai neokonzervatívok által favorizált globalista erők és eszmék gátlástalan kiszolgálója és képviselője. Jelentőségük és befolyásolási képességük sokkal nagyobb annál, mint amennyit társadalmi támogatottságuk indokolttá tenne. Ennek egyik legfőbb oka, hogy az írott és elektronikus médiumokban az SZDSZ-es, balliberális orientációjú szellemiség a meghatározó.
Koalíciós történetek
Amikor Medgyessy Péter miniszterelnökről 2002 júniusában kiderült, hogy szt-tisztként a kémelhárításnak dolgozott, ismét lelepleződött az SZDSZ minden erkölcsi alapot nélkülöző pragmatikus politizálása. Kis János, az SZDSZ korábbi elnöke egyértelműen fogalmazott: „Medgyessynek mennie kell!” Azon a keddről szerdára virradó éjszakán az SZDSZ parlamenti frakciója először 17:3 arányban megvonta bizalmát az ügynök miniszterelnöktől, majd egy újabb szavazáson már 12:4 arányban támogatásáról biztosította Medgyessy Pétert, mert „azt nem tartották járható útnak, hogy átadják a hatalmat a jobboldalnak”. A hatalom megtartása mindennél fontosabbnak bizonyult. Ezzel a kommunistákra jellemző attitűddel az SZDSZ ismét bizonyította: már régen megszűnt önálló politikai-erkölcsi entitás lenni. Ekkor hagyta el pártját az SZDSZ első elnöke, Kis János filozófus. Őt követte Hack Péter, aki ma így fogalmaz: „Ahhoz, hogy az SZDSZ harmadik pólussá váljon, a pártnak vissza kell szereznie a demokráciába, a piacba és a versenybe vetett hitét. (…) A radikális megújulás pedig lehetőséget teremtene a harmadik erővé válásra. Ehhez a pártot jelenleg vezető politikusoknak túl kellene lépni saját személyes érdekeiken. Valóban rajtuk múlik!”
A válság tünetei
2004 augusztusában a szocialista párton belüli zűrzavart kihasználva az SZDSZ gyorsan csatlakozott az MSZP-n belüli elégedetlenkedőkhöz, így viszonylag gyorsan sikerült lemondatni az alkalmatlan Medgyessy Pétert. Utódja a puccsista Gyurcsány Ferenc milliárdos, a KISZ KB egykori titkára, Medgyessy főtanácsadója, majd bukott sportminisztere lett. Gyurcsány a köztársaság első olyan miniszterelnöke, akire soha senki nem szavazott semmilyen választáson, egyetlen széles körű demokratikus megméretésen sem vett részt. Hatalmát kizárólag a két baloldali párt választott tisztségviselőinek, illetve küldötteinek köszönheti. Legitimitása azóta is kétséges. Az SZDSZ-ben zajló folyamatokat, a hatalomhoz való elvtelen ragaszkodást, az erkölcsi alapú politizálás feladását Eörsi István „magyarbálintosodásnak” nevezte. Kuncze Gábor ennek az „elmagyarbálintosodott” pártnak a kirakatembere.
2003-ban a tisztújító küldöttgyűlésen a háttérbe szorított Bauer Tamás és Fodor Gábor ellentámadásba ment át, és követelték az SZDSZ megújítását, önálló identitásának erősítését. Bőhm András szerint az SZDSZ sorsa megpecsételődött az MSZP társaként: a Medgyessy melletti kiállással a saját halálos ítéletüket írták alá. A vége természetesen az lett, hogy a megélhetési politikusok Kuncze vezetésével megtörték a fanyalgók ellenállását, s maradt minden a régiben: Bauer ismét megbukott.
Az SZDSZ-es politikusoknak lassan szembe kell nézniük azzal a ténnyel, hogy a külön hatalmi centrumot működtető Demszky Gábor tehertétellé válik. Vezetése alatt Budapest nagy része lepusztult, zajos, koszos, rossz levegőjű, lakhatatlan várossá vált. Aki teheti, az agglomerációba menekül. Ilyen gyatra teljesítmény mellett sokat ártott a párt imázsának a főpolgármester horvátországi nyaralóügye. Ennek kapcsán sokan felidézték Demszky korábbi komoly erkölcsi hiányosságait. Ezek közül is az egyik legkínosabb a Bajcsy-Zsilinszky utcai garzonlakás ügye, amelynek lényege, hogy 1987-ben a disszidáló Cs. L. lakásbérleményét Demszky használatára bocsátotta, azzal a kikötéssel, hogy ha valamikor mégis hazajönne, akkor visszakéri a lakást. Cs. L. 1992-ben hazatért, ám hiába kereste Demszkyt, az elzárkózott a probléma megoldása elől. A lakásban Hodosán Róza öccse lakott. Hodosán akkor még Demszky Gábor hitvese volt; ma Magyar Bálinté. Demszky és az SZDSZ tevékenységének megítélésekor a fővárosiak nem feledkezhetnek meg arról sem, hogy a főpolgármester az egyik oka annak, hogy még mindig nem készült el az új négyes metró, amit az oroszok a fennálló államadósságuk ellentételezéseként megépítettek volna. Ehelyett a Horn–Kuncze-kormány 1996-ban úgy döntött, hogy a szocialistákhoz közel álló Nádor Rt.-nek biztosít lehetőséget az államadósság hasznosítására.
Nem növelte az SZDSZ népszerűségét Wekler Ferenc sem, aki 2003-ban 128 millió forint vissza nem térítendő állami támogatást vett fel a földjeire. 2004-ben az ügyvivői testület lényegében ismét kizárta az erkölcsi szempontok figyelembe vételét, amikor kimondta: Wekler Ferenc törvényesen vett fel összesen 240 millió forint vissza nem térítendő támogatást.
Időközben kiderült, hogy Szalay Gábor, az SZDSZ egyik vezető politikusa tíz éven át ügynökként segítette a kommunista belügyi szervek munkáját. Kuncze Gábor és Pető Iván próbálták menteni a menthetetlent, és kiálltak Szalay mellett. E kérdéskörben érdekes nyilatkozatot tett Végvári József, aki korábban őrnagyi rangban szolgált a kommunista titkosszolgálatoknál: „Az SZDSZ soraiban is voltak hálózati személyek, ők azonban átcsúsztak az átvilágításon. Úgy eshetett meg a dolog, hogy az MDF annyira dilettáns volt, hogy kormányzása alatt elmulasztotta lajstromba venni a megmaradt iratokat. Ez Kuncze Gábor belügyminisztersége alatt történt meg, éppen Kenedi János segítségével.”
Az SZDSZ-en belüli változások közül az egyik legjelentősebb, hogy az országos tanács már nem választott testület, ráadásul tagjainak fele egzisztenciálisan is a pártvezetéstől függ. Ők ugyanis a párt tisztségviselői, akik hivatalból kapnak szavazati jogot. Így az SZDSZ-ben merő formalitás a demokrácia: a pártvezetés hatalma ellenőrizetlen és korlátlan. Az SZDSZ története egyre nehezebben írható le és érthető meg az MSZP belső mozgásainak ismerete nélkül. A két pártban, illetve holdudvarukban egyre több olyan személy található, aki számára lényegében mind a két kormányzó párt egyaránt elfogadható. Ez a helyzet ugyancsak a szabad demokratáknak kedvez, mert így az esetek nagy részében konfliktusok nélkül képesek szándékaikat az MSZP vezetőivel elfogadtatni. A kettős identitással rendelkezők száma szinte végtelen. Önkényesen kiragadva néhány nevet: Lendvai Ildikó, Szekeres Imre, Szabó Zoltán, Bársony András, Gurmai Zita, Lévai Katalin, Suchman Tamás, Gellért Kis Gábor, Ripp Zoltán, Bolgár György, Baló György, Mester Ákos, Farkasházy Tivadar, Kéri László, Szabó István, Jancsó Miklós, Magyar Bálint, Pető Iván, Eörsi Mátyás, Horn Gábor stb. Ez a társaság különböző ügyekben erkölcsileg már többször megbukott, de politikai túlélése mindaddig biztosítottnak látszik, amíg a közvélemény jelentős részével sikerül elhitetni, hogy az általuk létrehozott baloldali antifasiszta népfront a garancia a demokráciát veszélyeztető, egyébként nem létező magyarországi szélsőjobboldal visszaszorítására. Ezzel legitimálják hatalmukat, illetve befolyásolási képességüket. Éppen ezért az SZDSZ és az MSZP számára létkérdés a nem létező szélsőjobboldali veszéllyel való riogatás.
Az SZDSZ története során mindvégig különös kapcsolatokat ápolt a gazdasági élet vitatható szereplőivel. Az SZDSZ, illetve holdudvara lényegében rokonszenvéről biztosította a jogerősen elítélt Kovács Mihály és Kunos Péter bankárokat, a Tocsik-ügyben szereplők közül Budai György vállalkozó mellett pedig még rokonszenvező aláírásokat is gyűjtöttek. Ugyanezt megtették az előzetesben lévő Tasnádi Péterrel is. Fenyő János, a Vico sajtóbirodalom 1998-ban meggyilkolt tulajdonosa állítólag mindig számíthatott vezető szabad demokrata személyiségek tanácsaira és kapcsolataira.
2002 óta az SZDSZ politikáját Pető Iván, Magyar Bálint, Horn Gábor, illetve a mögöttük álló politikai és gazdasági érdekcsoportok határozzák meg. Kuncze Gábor pártelnök mozgástere mellettük minimálisnak tekinthető, hiszen ő sosem volt belső tagja az SZDSZ-t ma is meghatározó értelmiségi és pénzügyi-gazdasági szubkultúrának. A szabad demokraták gátlástalanságára jellemző, hogy éppen az a párt kampányol egy kisgyerekkel, amelynek tagjai a gyermekek jogai helyett rendszerint inkább az elkövetőket és a deviánsokat védik, hívei a drogliberalizációnak és az értékek relativizálásának. A legkisebb természetes emberi közösségről pedig mindig a családon belüli erőszak jut az eszükbe. Miután az SZDSZ vidéken alig van jelen, a parlamenti küszöb eléréséhez Budapestre van a legnagyobb szükségük: a főváros elvesztése az SZDSZ végleges marginalizálódásához vezetne. Ennek tudatában a párton belüli pozícióharcok gyorsan véget értek. Valószínű, hogy a Kunczét támogatók szívesen megszabadulnának az önjáróvá vált, sikertelen, nem kis kockázatot jelentő Demszky Gábor főpolgármestertől, aki viszont ebben a helyzetben Gyurcsány Ferenctől vár támogatást. De Kóka János is Gyurcsány embere, aki ugyancsak kacsingat a főpolgármesteri posztra. A nyilvánvaló érdekellentétektől függetlenül az MSZP számára is létkérdésnek tűnik, hogy a főváros élén balliberális politikus maradjon, ezért a megfelelő időben bizonyára megtalálják majd a két párt számára legelőnyösebb megoldást.
Aligha véletlen, hogy a párt általános állapotáról és jelenlegi politikájáról még a baloldalon is megoszlanak a vélemények. 2006 januárjában fordult elő először, hogy az SZDSZ megalapításában aktívan részt vevő Hit Gyülekezete határozottan szembefordult egykori szövetségesével. Németh Sándor, a gyülekezet vezetője blaszfémiának minősítette az SZDSZ „Jöjjön el az én országom!” kampányszlogenjét. Kijelentette: elég volt a „diktatúrákból, perverz embereknek az országából…”
Az SZDSZ teljes szellemi-intellektuális leépülését bizonyítja a párt új emblematikus figurája, a technokrata-pragmatista Kóka János felbukkanása. Az állami megrendelésekből meggazdagodott milliárdos, a jelenlegi kormány gazdasági minisztere a budapesti 1. számú választókörzetben indul SZDSZ-es országgyűlési képviselőjelöltként. Az MSZP meg visszaléptette ottani jelöltjét, mert ők is Kóka Jánost támogatják.
Döntés előtt
Napokkal a választások előtt az SZDSZ sorsa még mindig bizonytalan: nem tudni, hogy társadalmi támogatottságuk eléri-e a parlamentbe kerüléshez szükséges öt százalékot. Az MSZP álláspontja nem egységes: vannak, akik úgy gondolják, hogy az SZDSZ betöltötte történelmi küldetését, és az MSZP mellett nincsen helye és szerepe a létező baloldalon, míg mások szerint a szocialistáknak szüksége van egy agonizáló kis pártra. A nem baloldali szavazók nagy része viszont úgy gondolja, hogy a Magyar Köztársaság Országgyűlésében nincs helye egy keresztény- és nemzetellenes pártnak.
A szerző politológus
origo.hu
Orbán Viktor: Baja is megcsinálja - fotók
