Gyűlnek a neokonzervatív bírálatok

Ne is ismételgessük, hiszen klisészerű: ha Magyarországon olyan demokratikus média lenne, amely nem az egypártrendszer talajából nő ki, nyilván nem Orbánnal, az ellenzékkel és a nem kormánypárti sajtóval, hanem azzal foglalkozna, hogy miért korrupt velejéig az ország, miért került reménytelen csődbe, miért lett uniós úttörőből az uniós szégyentábla szereplője. Továbbá azzal, hogy miért is alkalmatlan a feladatára a miniszterelnök és azon miniszterei, akik dilettantizmusukat már eddig is bizonyították főtisztviselőként.
De hagyjuk e lappáliákat (csekélységeket), és nézzük – polaroidszerűen –, milyennek láttak bennünket a másik oldalon június 8-án!
Az Index nevű balliberális internetes hírportál médiamegmondó blogján tegnapelőtt vezető helyen – Véresszáj Amerikából címmel – így kezdte cikkét: „Képzeljük el, hogy összegyúrjuk Lovast, Bencsiket, Mikolát és Bayert, az eredményre teszünk egy szőke parókát és egy pár nem túl mutatós csöcsöt, majd szabadon engedjük, hogy írjon, beszéljen bele a vakvilágba. Az ötlet meglehetősen elrettentő, de higgyék el, van ilyen lény, Ann Coulternek hívják, és az amerikai radikális konzervativizmus élharcosaként ismert.” Aki egyébként legújabb sikerkönyvében (Az istentelen liberalizmus egyháza) azt ajánlotta az araboknak – tudhatja meg a magyarul olvasó az Indexből –, hogy repülőgépek helyett utazzanak repülő szőnyegen. A vuduújságírás tehát ebből az irányból döfte belénk pszeudohalálos tűjét.
Ugyanezen a napon a jobboldalra egy ideig átpendliző Pelle János Miért fáj Pokorni néhány jobboldalinak? címmel a HVG-ben azon kesereg, hogy miért nem követi hűségesebben a Magyar Nemzet a Fidesz vonalát: „Ha a jobb kéz nem tudja, mit csinál a bal, miért van megsértődve, ha a közvélemény félreérti a mozdulatait?” Ehhez tudni kell, hogy a balliberális sajtó naponta kárhoztatja a jobboldali médiát, amiért túlzottan Fidesz közeli.
Pelle egyébként – szokásához híven – a jobboldali médiát szélsőjobboldalinak és antiszemitának is bélyegzi, a választási vereségért is őt okolva. Példaként még az e lapban megjelenő lapszemléket is kárhoztatja, holott – tudvalévőleg – a lapszemle mások véleményét visszhangozza.
Szintén 8-án jelent meg az amerikai neokonzervatívok (a „neokonzervatívok” vagy „neokonok” az amerikai politikában elsősorban a Közel-Kelet nekik tetsző átalakítását kierőszakoló tisztségviselők és közvélemény-formálók) eszméiből klónozott vonalat követő, Hírszerző című internetes portálon annak a Papp László Tamásnak Castro si, multik no! Populisták a hátsó udvarban főcímmel és Hugo Chaveznek (sic!) a perui fejlemények alakulása miatti kesergésénél csak a Magyar Nemzet és a Demokrata jegyzetíróinak bánata nagyobb alcím alatt cikke, akivel korábban a balliberális Élet és Irodalomban és a Népszabadságban találkozhattunk.
A Seres László-féle Hírszerzőről tudni kell, hogy az egy és ugyanazon tulajdonosi érdekeltséghez tartozik az azt üzemelő, Somogyi Zoltán-féle Political Capitallel – az MDF tanácsadójával – és a Bolgár-féle Klubrádióval.
Lapunk és a Demokrata, miután egy napon megtudta, hogy reménytelenül konzervatív és szélsőjobboldali, és nem eléggé szolgaian követi a Fidesz-vonalat, a neokonzervatívoktól azért kap ki, mert túlzottan baloldali, sőt kommunista.
Ha ehhez hozzávesszük egy balliberális politológus a Népszavában néhány nappal korábban megjelent azon vádját, hogy a jobboldali média hangadói már átállóban vannak a kereszténydemokrata–néppárti vonalra – „s kérdés, hogyan áll Bayer Zsolt, Pilhár (sic!) György vagy Lovas István KDNP-s identitása” –, akkor már végképp nem tudjuk, hogy mit tegyünk a másik oldal kívánalmainak kielégítése céljából.
Vagyis a dolgok június 8-i állása szerint: tolódjunk balra, tolódjunk jobbra, távolodjunk a Fidesztől vagy közelítsünk hozzá, vagy pedig irány Semjén Zsolt? Ameddig a kérdést eldöntjük, kukkantsunk bele Papp László Tamás „történész” cikkébe, amely Latin-Amerika ügyében veri el rajtunk a port neokonzervatív szemszögből.
Az ürügy: a perui elnökválasztást nem Chávez támogatottja, Ollanta Humala, hanem az országot korábban még a gyurcsányinál is nagyobb csődbe kergető, „szociáldemokrata” Alan García (Pappnál „Garcia”) nyerte meg. Ami a jobboldali sajtónak mérhetetlen fájdalmat okozott – írja Papp –, hiszen Venezuela és Bolívia után megállt a „tőkefóbiás populista messiások kontinentális ámokfutása”.
Papp természetes örömmel emeli ki: a „kisebb rossz elve alapján… (az) USA Garcíát támogatta a puccsista tábornokból elnökaspiránssá vált Ollanta Humalával szemben”. Amihez annyit nyilván hozzá lehetett volna fűzni: ha Washington a világon mindenütt olyannyira központi kérdésnek tekinti állítólag a népakarat megnyilvánulásának érvényesülését, vagyis a demokráciát, akkor miért avatkozik be Peruban (is) a választásokba? Csak nem azért, mert nem hisz benne?
De hát Pappot ez nem zavarja, aki azért is ünnepli az amerikaiakkal együtt az egyébként a politikai színpadon pusztán egy éve mozgó Humala szoros, második helyét – azaz García győzelmét –, mert a volt csődgondnok nyilván megállítja az „olyan tőkefóbiás, populista messiások kontinentális ámokfutását, akik a gazdasági bajokat orvosló egyetlen csodareceptnek az államosítást (vagy a befektetők atrocitásokkal való kiüldözését) és a nagybirtokok – földosztásnak nevezett – piacképtelenné aprózását látják”.
Amihez tegyük hozzá: a „főördögnek” kikiáltott Cháveznél éppen most hajlott háttal, kezükbe vett kalappal hajlonganak a „kiüldözött” befektetők, akik Venezuela Orinoco tartományában kívánják a felszínre hozni az ott rejlő hatalmas olajkészletet. Vagyis az a neoliberális jóslat, amely szerint a törvénytelen privatizációt visszacsináló caracasi államosítási hadjárat után a multitőke menekül – akár Oroszországból a Jukosz állami bekebelezése és az oligarcha, adócsaló, sikkasztó Mihail Hodorkovszkij börtönbe zárása után –, szintén „nem jött be”.
Papp, a göcsörtös botból csinált történész ezután úgy igyekszik dezavuálni a jobboldalt, hogy kijelenti: Chávez és szintén államosító bolíviai barátja, Evo Morales elnök Fidel Castróval, „a visszataszító karibi diktátorral cimborál”. A cimborálás egyébként éppoly tény és való, mint ahogyan Roosevelt és Churchill elnök annak idején szövetséget kötött a tízmilliós nagyságrendben tömegeket gyilkoló szovjet diktátorral, Sztálinnal Németország ellen a második világháborúban. Ugyanakkor talán érthető – noha a jobboldali sajtó minden eddigi morális undorát fenntartja Fidel Castro kubai kommunista pokla ellen –, hogy ha annak idején még Amerika és Anglia sem érezte magát elég erősnek Berlinnel szemben, akkor La Paz és Caracas sem érzi magát annak Washingtonnal szemben most.
Papp szerint a „nemzeti fundamentalisták azért rajonganak Chavezért (sic!) és utánzóiért, mert azt teszik, amit ők csak szeretnének”. Ez részben így is van, de azért kutyafuttában annyit tegyünk hozzá, hogy Latin-Amerika több mint egy teljes évtizeden át simult bele a neoliberális, globális világrendbe, amelynek eredményeként a Papp és új, neokonzervatív barátai által annyira megvetett „nép” még nagyobb nyomorba került, mint korábban. És olyan „populista” peronisták húzták ki a bajból, mint például az argentin Nestor Kirchner, aki szembeszegülve a washingtoni konszenzussal és intézményeivel – a Nemzetközi Valutaalappal és a Világbankkal –, majd háromszor olyan gyorsan bővülő gazdaságot produkál, mint Gyurcsány itthon.
„A cél nyilvánvaló: profitelvonásból fedezni a jóléti kiadásokat. És mi tagadás, a dolog igencsak tetszik a jónépnek” – írja ajakbiggyesztve Papp, akivel egyet kell értenünk: ilyen a demokrácia, és amelyik multinak nem tetszik, álljon odébb. Mondjuk a törökbálinti Brico–Kika–Cora-háromszögbe, ahol lesöpörheti a polcról a magyar termékeket.
Egyébként a neokonzervatívok népundora Papp e mondatából napnál világosabban látszik: a demokratikus fejlődéshez – mint írja – „kéne a nép is, amely gyakran jobban szeret falkában csápolni az ügyeletes jobb- vagy baloldali caudillónak”. Vajon mi lenne, ha egy kolumbiai lap írná ugyanezt mondjuk a helyi neokonok lakterületén élő szavazókról?
Hogy ezután a „történész” még mindennek történelmi okot is keres „a Rio Grandétól délre”, és ezt abban találja meg, hogy „Dél-Amerikában máig nem ment végbe a demokratikus polgári berendezkedés egyik alapköve: a szekularizáció, állam és egyház szétválasztása”, az már a marxista fogalomzavarral és a történelmi tények ismeretének teljes hiányával kevert neokonzervatív újblabla – egyrészt a Rio Grandétól délre nem Dél-Amerika, hanem Latin-Amerika kezdődik, másrészt ha valahol az államot és az egyházat – a katolikus egyházat – egymástól nemcsak elválasztották, de az utóbbit másfél évszázada gyötrik és megalázzák, templomaikat felégetik, tulajdonaikat kisajátítják, olyannyira, hogy attól még az SZDSZ-nek is csorogna a nyála, az az Amerika-barát, ex-pepsi-colás vezér, Vicente Fox Mexikója. Azt pedig már ne is említsük, hogy Venezuela bolívari alkotmánya – szemben a skandináv és a brit államegyházakkal, kontinensünk legdemokratikusabb országaival – szigorúan különválasztja az államot és az egyházat.
Pappból – akár a formálódó neokonzervatívokból, akiknek formálódó magyarországi politikai tervei több újságoldalnyi elemzést is megérdemelnének – és társai támadásaiból csupán egyetlen üzenet sugárzik. Akár negyvenöt év kommunista sajtója idején, most is az erő és a pénz oldalán állnak.
Reméljük egyébként, hogy Pappéknak a castroista kifogások a következő alkalommal akkor is eszükbe jutnak majd, amikor a volt KISZ-es Gyurcsány Ferenc és az emberi jogokat semmibe vevő Peking, a volt KGB-s Vlagyimir Putyin elnök, netán az emberi jogi sivatag, Szaúd-Arábia közötti kapcsolatokhoz tapsolnak. A jobboldali sajtó nagy része egyébként Peking és Moszkva esetében valóban a „chávezi” álláspontot osztja: egy multipoláris világ békésebb és biztonságosabb lenne, mint egy hegemón hatalom, az Egyesült Államok korlátlan uralma, amely Perutól Magyarországig szól bele a választásokba.