Szecesszió

„Az ember lelke ugyanis nem okokból és következményekből áll, mint egy újságcikk. Hanem halkan növő, több csapon hajtó, ide-oda indázó sarjakból, mint egy szőlőtő. Az ilyen növés maga indokolja önmagát. Az egész embert kell ismerni, hogy megértsd.” (Németh László)

Még május volt. A nővel, akit szeretek és legkisebb fiammal Erdélybe mentünk. Van az én Erdélybe menéseimben valami megmagyarázhatatlan, csak az én számomra megérezhető, de még nekem sem megérthető kivonulás. Szecesszió. Ha egy lakatlan szigetre száműznének, Erdélyt úgysem vihetném magammal. Vinnék hát sok német romantikust, Hauffot mindenképpen, és egy Gustav Klimt-albumot.
Ha már szecesszió, legyen az. Visszavonhatatlan.
Erdélyi írót talán nem vinnék, egyetlenegyet sem.
Hacsak nem Árva Bethlen Katát. A nyelve miatt – a sok „nehéz, kálvinista mondatért”. És persze még Egon Friedellt, hogy úgy érezhessem néha, a világ, s benne az emberi történelem csupa-csupa szellemesség csupán, legfeljebb bele kell őrülni, vagy éppen belehalni.
Amúgy Németh László ezt is írja egy helyütt: „A magyar szellem nem ismer szavalókórusokat. Amikor gondolkozunk, magányunk királyai vagyunk.” És igen, vinnék Németh Lászlót, csak tudnám, mi a csudának… Ilyesmiket vinnék, hogy a szigetemen legyen Erdélyem. De talán Erdélybe is azért járok, hogy szigeten legyek. Mert kellenek a szigetek.
„Bizonyos, hogy ezek a magyar szigetek nem mind egyértékűek, s a legszebbek is valami lényegesben különböznek a külföldi példáktól. A Platónok, Horatiusok, Goethék és Georgék maguk önként váltak el környezetüktől; szigetük fala a megvetés volt. Elégedetlen kivonulók, akik egy szűz emberi gyarmaton a kultúrát akarják elölről kezdeni, új alapra rakni, mint Platón szicíliai próbaállamában a társadalmat. A magyar szigetet inkább a végzet csinálta. Nem támadó: önmentő szigetek. A védekező emberérték igyekezett bennük a nemzet sorsa elől vagy annak ellenére valamit megőrizni és kifejezni. (…) Minden magyar sziget valaminek a feltartóztatására, megőrzésére, egymás közti kimondására volt szánva. (…) Mint ahogy a német: vándor, az angol: telepes, kultúránk egyik úttörő elemzője bujdosónak mondta a magyart. Nos, a magyar sziget: a magyar szellemi bujdosóknak volt menedékhelyük.”
Ez is Németh László.
Ezért vinnék Németh Lászlót.
Jó, ha az ember egy lakatlan szigeten még fel tud zokogni, azután meg ökölbe tud szorulni a keze.
Igaz, akkor májusban nem ezért mentem Erdélybe.
Csak az asszonyért, akit szeretek, és a legkisebb fiamért.
Ők voltak az ok, Erdély pedig csak amolyan úti cél. S bár hetedik éve járom Erdélyt – s mert gyáva vagyok és önző, hát leginkább a Székelyföldet –, turista még sohasem voltam ott. És rá is csodálkoztam magamra, hogy mennyivel fontosabb nekem az aszszony, akit szeretek, és az összes gyerekem, mint Erdély. Ami persze banalitás, az ember mégiscsak előbb halna meg a családjáért, mint a hazájáért, csakhogy én rossz sorrendet állítottam föl, azután telehazudtam az életem. Az volt a legnagyobb hazugságom, hogy a nemzettel van dolgom. A nemzetemmel. S ez olyan kiválasztottság tudat, ami segít megmagyarázni a magánéleti bűnöket és hanyagságokat. Hogy is írja Németh László? „A diplomácia – szellemi téren – azoknak az erénye, akiknek nincsen igazuk.” Zseniális mondat. 1940-ben egy magyar lángész leírta, mi is lesz majd hatvan esztendő elmúltával a „politikailag korrekt” beszéd lényege. Veleje. De ebben a zseniális mondatban nem ez a legrémisztőbb. Hanem ahogy beleveri az orromat saját önző és semmi kis életem piszkába. Bizony: a túl nagy, túl lelkes közéleti elkötelezettség és érdeklődés, a szenvedély, amely a „köz” irányába terel mindent, mindig is gyanús.
A „nem szolgálok nyomorító hatalmakat” parancsa nem menti a magánélet bűneit és hazugságait. Tényleg nincs kétféle erkölcs – ha másért nem, hát azért tudhatjuk biztosan, mert az újra zsákutcás magyar történelem legnagyobb jelenkori gazembere szerint van.
Mondjuk hát inkább azt: „Nincs alku: én hadd legyek boldog, másként akárki meggyaláz…”
S ne csak mondjuk, de értsük is. Ez nem az önzés apoteózisa, hanem a kelet-közép-európai értelmiségi legnagyszerűbb, legkeserűbb felismerése. Ezen a tájon a „köz” felé fordulással nem lehetsz boldog, csak ha romlott ember vagy, és percről percre kész a tudatos hazugságra.
Nagyon beteg társadalmak ezek ugyanis. S ki tudja már, mióta.
Magamat menteni mentem Erdélybe turistának.
Székelyudvarhelyen volt a bázisunk, a Küküllő szállodában. (Amúgy a számítógépem automatikus helyesírást ellenőrző programja pirossal aláhúzza a Székelyudvarhely és a Küküllő szavakat. Nem ismeri fel őket. A számítógép „magyar” programra van beállítva… Németh László még így sóhajt fel 1940-ben: „Bizonyos emberek azért harcolnak, hogy Magyarország magyar – azaz az övék – maradjon. Mi azért harcolunk, hogy magyarrá legyen. A Habsburg-monarchia ránk zuhant építménye alól a magyarság még mindig nem tudott kivergődni. Mi nem akarjuk, hogy megfúljon alatta. El kell takarítani, ami túlélő rom, s ki kell szabadítani, ami fulladozó élet. Társadalomban: népi középosztály; gazdaságban: kertgazdaság; belpolitikában: kelet-európai kis népek összefogása; művelődésben: mélymagyarság; vallásban: a keresztény vallásos érzés magyar formái.” Nincsen ennek a sóhajnak semmi értelme ma már. Ma már az is elég lenne, ha számítógépem automatikus helyesírást ellenőrző programja felismerné a Székelyudvarhely és Küküllő szavakat.
Mentem, vittem turistaként Erdélybe életem csődjét és az újrakezdés vágyát. S bárhová mentünk is, a szoborparkba, a Békás-szoroshoz, a Gyilkos-tóhoz, mindenütt belebotlottunk a magyar turistabuszokba, magyar turistákba. A magyar turisták megismertek engem, s mert Erdélybe jöttek turistának, hát szerettek is. Szóltak hozzám, rám mosolyogtak, megszorították a kezem, volt egy-két jó szavuk is, vagy éppen kétségbeesetten kérdezgették, hogy akkor most mi lesz. Soha még nem zavart az ilyesféle közeledés, sőt. Azt hiszem, még legyezgette is hiúságom. Adott értelmet az értelmetlenségnek. De akkor zavart. És nem azért, mert nem volt öt nyugodt percem sehol. Valami mélyebb zavar, zavarodottság lapult bennem, és nem tudtam rájönni, mi az. Csak hetekkel később jöttem rá. Amikor újra arra jártunk, és megismétlődtek a szokásos jelenetek. Akkor hirtelen megfogalmazódott bennem a kérdés mint zavarodottságom igazi, tömör összefoglalása. Hol voltak ezek az emberek 2004. december 5-én? Igen. Ha minden „jobboldali” szavazó méltóztatott volna elmenni a népszavazásra, akkor nagyjából 2,5 millió igen szavazat lett volna, és akkor most a határon túli magyaroknak lenne magyar állampolgárságuk. Bizony. És sajnos ez a kérdés jobban fáj, mint a legutolsó választással kapcsolatos minden kérdés együttvéve. Mert minden választással kapcsolatos kérdésnek is ott az eredője, abban a december 5-ben. Egy súlyosan beteg társadalom súlyosan beteg, pitiáner és önző magaféltésében, sajátjait kirekesztő, megbocsáthatatlan ridegségében. Ott az ok – minden más csak következmény. Agyonveretésünk mintha befejezetté vált volna.
„Az agyonverésből program nő: történelmünket visszaszerző monográfiák, régi magyar kiadványok, népkönyvtárak, népi, gazdasági építkezések terve. Az eszköztelen magyarság egy kis csoportban megint hozzálát, hogy örökségét visszaperelje” – írja Németh László 1940-ben, annak kapcsán, hogy bizony, szellemi-lelki-kulturális agyonveretésünkből is lám, származik haszon.
Ez abban az időben volt, amikor a magyar nemzet még nemzet volt, és működtek önvédelmi reflexei.
Sok-sok dinnyehéj úszott már le azóta a Dunán, és semmi sincs úgy, mint ahogy Németh László hitte, gondolta, remélte. Jó volna azt hinni, gondolni, remélni, hogy jelenkori agyonveretésünkből is lesz majd egy program, egy szellemi honvédelem legalább. De hát, hol ez a program? Hacsak a szigetre vonulást nem tekintjük programnak…
Én annak tekintem.
Több szigetem is van. A családom. A fiaim. Szerencsére még nem kérdeznek „nagyokat”. S ha kicsit kérdeznek, elég öröm a válasz arra is. Legszebb szigetem az asszony, akit szeretek, s aki szólt időben, haszontalanul küszködök, s közben elveszítek sok mindent. Egy kicsike falu, egy kis ház: az is sziget. És Ő, Németh László is. „Nincsenek többé nagy nevelői illúzióim. Most jutottam el oda, ahol az ember érzi, hogy életének csak nézői a maiak. A fülek, amelyekhez szólok, a lelkesek is, éppen csak meghallanak. Az egész értelmét idő kell fölfogni, s tán mások is lesznek, akik fölfogják majd.” Ilyenkor sóhajt az ember: mintha magam írtam volna. S még lepötyögök egy sort: sziget a passzív rezisztencia is.
Igen ám, de Németh László mindjárt az orromra koppint:
„Nemrég nagy vita folyt: a magyar passzív rezisztenciáról. Mi volt az? Keleti lomhaság, a változó dolgok közt álmodozva is megálló inercia? Nem hiszem, hogy ez volt; de akármi volt, ezután nem lehet ez. A magyarságnak megint nagy szüksége lesz valami szervezetlen védelemre: láthatatlan visszanyomásra a látható nyomás ellen. De mi lehet ez más: mint a szétszórtságában megfoghatatlan nemzeti energia makacs magaőrzése és magakifejtése. Sok kis sziget kell, nemcsak az írófélék közt, de lefelé, minden tájon és minden osztályban, amely mint egy-egy kis, magára hagyott Magyarország, akkor is az egészet védi, s az egészet igyekszik kiteljesíteni, ha fölötte nincs, ami összekösse.”
Hát, talán most mégis össze kéne kötni.
Valahol fölül.
„Mi, magyarok tehát nem azért akarjuk Magyarországot magyarrá tenni, mert így fajibb lesz – hanem mert igazságosabb, szabadabb, emberibb, európaibb és istenesebb.”
Valahogy így. De én már nem akarom. Elfáradtam. Beleöregedtem. Elég nekem a magam baja. Elég a három fiú – s talán majd még egy kislány… Majd a fiatalok. Akik az EU szétesése (nagyjából húsz év) és a fellángoló európai nacionalizmusok idején értetlenül állnak majd, és felteszik a kérdést: miért nem szeret bennünket senki, amikor mi a végsőkig elmentünk az önfeladásban és a talpnyalásban? Mert Európában mindenki a maga nemzeti ügyeinek a kovácsa és szószólója. Különösképpen azok a velünk együtt szovjet muzsiksorba kényszerített kelet-közép-európai népek. Már régen elhagytak bennünket. (A románok meg úgy fognak belépni az unióba, hogy még az unió lesz nekik hálás, amiért méltóztattak…) Mi pedig? Eh… Fárasztó. Nálunk a szervilisek hada azért szidja hetek óta megint az Orbán-kormányt, mert az visszavette a kanadaiaktól a repteret, és ezzel – úgymond – százmilliárdos kárt okozott az államnak, vagyis a magyar adófizetőknek. Na most, tudják melyik ez a reptér? Az, amelyiket Gyurcsányék 2005-ben eladtak 464,5 milliárd forintért. Képzeljék el, ha Orbánék nem veszik vissza, ezek mit adtak volna el? De inkább ne képzeljék el. Akik elképzelik, úgyis tudják, micsoda aljas, ocsmány, undorító hazugság ez az egész. Akik pedig nem, azok majd gyűlölik Orbánt. Amikor télen megfagynak majd, akkor is. A birkák…
P. S.: Szeptember 23-án azért ott leszek. S ha kell, hát október 23-án még inkább… Csak csináljunk valami komolyat végre.