Amit a cionizmusról tudni érdemes

Balavány György – a www.hvg.hu-n – megjelenő, és egyébként higgadt hangvételű, a Magyar Nemzet cionizmussal és Izraellel kapcsolatos egyoldalúságát bíráló cikkemre reagálva ismét nekifutott annak, hogy kifejtse véleményét Morvai Krisztináról, az ENSZ-ről és Izrael államról (Ráchel és gyermekei/Definíciók a cionizmusvitához, Magyar Nemzet, szept. 15.). Nézőpontja torzít, Gadó Jánossal, Szegő Péterrel és a többi felsorolt szervezettel, csoporttal nem alkotunk „cionista neokon mozgalmár” kört, már csak azért sem, mert amellett, hogy ez az egész nem más, mint a szerző összeesküvéses konstrukciója, nem árt rámutatni arra, hogy politikai nézetkülönbségek is kialakultak a szerzők között, amit jól láthat bárki, aki csak a Szombat internetes oldalára téved, és ez a különbség legitim és nyilvános módon ki is fejeződik a lap írásaiban. Tehát sem „kör”, sem egységes gondolkodás nem létezik.
De Balavány György sokra nem jut a másodszori nekifutással, mert a múltkori írásához hasonlóan ugyanúgy tényként kezel olyan felvetéseket és sejtéseket, amelyek kizárólag Morvai Krisztina véleményén alapulnak. Morvai tényként kezeli azt a sejtését, hogy Pető Andreát az izraeliek nyomására helyezte (volna) az ő székébe Göncz Kinga külügyminiszter. Morvai gondolhat ilyet, de Balaványnak újságíróként tudnia kellene azt, hogy az úgynevezett „tényeket” nem lehet egyetlen ember véleményére/feltevésére alapozni. A híradások útján pedig csak az tekinthető tisztázottnak, hogy Morvai az ENSZ CEDAW-bizottságában az izraeli arab nők helyzetével foglalkozott, s hogy Göncz Kinga külügyminiszter négyéves periódusa lejárta után próbálta meg őt felváltatni Petővel. Elfelejti közölni, hogy semmilyen bizonyíték nem került elő arra nézve, hogy valóban izraeli nyomás miatt kellett Morvainak távoznia, és mondjuk nem azért, mert egyszerűen az új kormány új emberrel óhajtotta betölteni e posztot. Kétségtelen, hogy Izrael erősen tiltakozott Morvai Krisztina tevékenysége ellen, és az is kétségtelen, hogy Izrael (mint bármely állam a földön) lobbizhatott valaki mellett vagy ellen, csak éppen a tendencia és a Morvai felváltása közti „láncszem”, azaz bizonyíték nem került elő. Ráadásul Morvai levele éppen Magyarországra vetett nagyon rossz fényt, mert egy belső, ráadásul a vonatkozó gyakorlatot nem sértő konfliktust (Morvait nem a mandátuma lejárta előtt hívták vissza) a nemzetközi nyilvánosság elé tárt, melynek az egész nem tűnik egyébnek, mint egy kis ország követhetetlen és személyeskedő házi perpatvarának.
Ám visszatérve cikkünk témájára, egyéb, komoly bajok is vannak az írással. Balavány György közli, hogy tévedett, nem a cionizmust tekinti „rasszizmusváltozatnak”, hanem csak a cionizmus egyik „arabgyűlölő” és egyben „Amerika-barát” formáját, bár azt nem fejti ki, hogy az arabgyűlölet és az Amerika-barátság hogyan függ öszsze általában és a cionizmus esetében, speciálisan. A distinkció, amit tesz, azért is nevetséges, mert nagyjából úgy hangzik, mintha valaki egy kézenfekvő bírálatra és időben roppant közel vonná vissza azt a korábban hangoztatott súlyos állítását, amely szerint mondjuk a „magyar nacionalizmus” en bloc „rasszizmusváltozat”. Egymásnak ellentmondó és egyben súlyosan dehonesztáló állítást tesz egy ideológiára/mozgalomra anélkül, hogy pontosan megmondaná, mit is kifogásol benne. Egy ennyire kényes és ugyanakkor félreértelmezett fogalomnál ez a hozzáállás megengedhetetlen.
Ami Balavány – ha jóindulatúak akarunk maradni – alapvető tévedését okozza, az megdöbbentő tárgyi tudatlansága és előítéletei. Nem tudja ugyanis, hogy mi az a cionizmus, mik a forrásai, hogyan viszonyul a mai Izrael államához és magához a világhoz. Súlyos logikai tévedést is tartalmaz az írás, hiszen a cionizmus szellemi forrását kizárólag a Bibliában véli felfedezni, ráadásul megrója a zsidókat, hogy ugyan ne hivatkozzanak erre, hiszen „megmondta” a Biblia, hogy nemcsak a hazáról, hanem a „népek közé való szétszóratásáról“ is szó esik. Ez azért súlyos logikai vétség, mert a vonatkozó tradíció alanya, a zsidóság, nem tekinti hagyománya kizárólagos sarokkövének azokat a szöveghelyeket, amelyek a kereszténység szerinti zsidó szétszóratásról szólnak (Ezékiel 36, 16–28). A keresztény és a zsidó szétszóratásértelmezés itt élesen elválik egymástól, mert amíg a keresztény teológia örök büntetésnek tartja, a zsidóság (éppen a Tóra alapján) mindig is hitt abban, hogy majdan a Mindenható összegyűjti az ő Népét a Szentföldön. (pl. Mózes 5. k. 30, 3–5). Balavány György engedje meg a zsidóságnak azt, hogy történelem- és eszkatológiaértelmezését ne a katolikus teológia, hanem a saját tradíciója alapján alakítsa ki. A kereszténységtől sem várja senki azt, hogy magát a judaizmus vagy az iszlám forrásai alapján ítélje meg.
De ha nem ez a cionizmus, és nem is a „farizeusok, papok és írástudók” (szól sokatmondóan, összhangban a keresztény antijudaizmus kánonja szerint Balavány) az akkori világ „cionistái” (?), akkor kik is ezek a cionisták, és mit is akartak. A cionizmus modern zsidó politikai ideológia és mozgalom, amely az 1880-as évek orosz pogromaira, az utána következő romániai zsidóüldözésekre és a Dreyfus-perre való reakcióként jelentkezett, s célja egy zsidó nemzeti állam létrehozása volt. Asylum az üldözött zsidók számára. Még a jövendő államalakulat földrajzi helye sem volt teljesen tisztázott, hiszen a korai zsidó nemzetgyűléseken, a cionista kongresszusokon nagy harcot vívtak egymással a Palesztina-barát és a Dél-Amerika bizonyos részein letelepedést óhajtó mozgalmárok. A cionizmus tehát zsidó nemzeti államot akart, önálló területtel, zsidó többséggel. Ennek oka nem a „rasszizmus” vagy a „rasszizmusváltozat” volt, hanem a politikai önrendelkezésre való igény, amely csak annyit jelentett, hogy egy adott és történelmileg is legitim területen a zsidóságnak legyen önkormányzata, ne más népek uralkodjanak rajta. Ez a nemzeti mozgalom párhuzamba állítható más népekével, ez volt a törekvése minden népnek a XIX. században, emellett kardoskodtak, ezért küzdöttek – többek között – a magyar nemzeti progresszió nagyjai is. Nem cionizmusspecifikus hát.
A cionizmusnak mint modern politikai mozgalomnak megvan a maga vallási visszacsatolása, de ezt nem lehet az Újszövetségből (ám kizárólag a zsidó Bibliából) sem kikövetkeztetni, hanem a zsidó hagyomány egészéből következik, amelynek csak része a zsidó Biblia (Tnach). Rámutattak arra, hogy a Tóra egy nép törvénykönyve is, nemcsak etikai és rituális előírások tárháza. Bizonyos parancsolatokat csak Erec Jiszraelben lehet megtartani, és már a talmudi bölcsek is fontosnak tartották a „micvat jisuv Erec Jiszrael”-t, az Izrael Földjén való letelepedés fontosságát. Ráadásul amellett, hogy a régi Palesztina a zsidóság hazája volt, a zsidó irodalomban (ókori, középkori vagy akár új) vannak olyan források, amelyekre később mint „cionistákra” vagy éppen ellenkezőleg, „anticionistákra” lehetett hivatkozni. A tengernyi példából csak párat emelnénk ki. „Nacionalista” szöveghelyek két midrásban (azaz olyan – részben – a talmudi korban keletkezett bibliamagyarázat, amelyet a kor zsidó törvényhozói-kommentátorai külön gyűjteményben szerepeltettek) találhatók: az egyik arról szól, hogy a zsidók miért érdemelték meg a megváltást (mert kötelezettséget vállaltak Egyiptomban arra nézve, hogy megőrzik a nyelvüket), a másik pedig arról, hogy Mózest miért nem a Szentföldön temették el (mert nem ismerte el, hogy héber volt). Természetesen a hagyomány tartalmaz ún. „antinacionalista”, azaz a modern zsidó nacionalizmussal össze nem egyeztethető helyeket is, erre hivatkoznak a vallásos anticionisták. Dehát a hagyomány sokkal régebbi, mint a XIX. század végén keletkezett modern zsidó nemzeti mozgalom.
Ismét visszatérve az eredeti cikkre, Balavány György érvelés nélkül, szinte megszállottan ismételgeti azt, hogy Izrael szekuláris katonaállam. Nos, Izraelben nincs elválasztva egymástól az állam és a zsinagóga (egyház), merthogy az izraeli zsidók jó része a közügyekre is alkalmazhatónak tartja a judaizmust, ami a zsidóságnál – mivel a népi és a vallási dimenzió egybeesik – természetes jelenség. Az élet legnagyobb eseményeit (születés, házasság, halál) megszentelő aktusoknak nemhogy nincsenek kizárólagos állami monopóliumuk Izraelben, hanem például nincs is állami esküvő. Az ilyen országot nem lehet szekularizáltnak, de még szekulárisnak sem nevezni.
Ami pedig a „katonaállam” vádat illeti, ha majd megvalósulnak a profetikus szavak a majdani együttélésre („Akkor majd a farkas a báránnyal lakik, a párduc a gödölyével hever”; Izajás 11:6), akkor biztosan nem lesz szükség a hadseregre. Ma még azonban kell, mert a még mindig fiatal zsidó állam egy vele ellenséges régióban próbál megkapaszkodni és gyökeret verni.
Ám a mindennapi élet nehézségeiről nem a „cionisták” tehetnek. Ők csak helyet kértek a zsidóság számára a térképen. Nem kértek és nem akartak többet, mint más nép e Földön. És ennek a „rasszizmushoz” semmi, de semmi köze.

A szerző történész, egyetemi oktató, a Szombat szerkesztője

Kelletlenül, rosszkedvűen és utoljára. Eleve gerinctelenségnek érzem, hogy Novák Attila „Tisztelt szerkesztőség!” megszólítással kérést juttatott el a Magyar Nemzetnek, hiszen korábban gátlástalanul rasszistázta és antiszemitázta lapunkat. Jól kivehető a Novák mögött álló cionista–neokon eszmei áramlat karaktere. Viszonylag kis létszámú arrogáns rétegről van szó, amelynek hangadói (pl. Gadó János, Szegő Péter, Seres László stb.) meghatározott orgánumok köré szerveződnek. Hogy milyen részkérdésekben tér el egymástól a véleményük, s hogy összejárnak-e sörözni, engem nem érdekel. Éppúgy nem tartom szalon- és vitaképesnek őket, mint a hungarista– szélsőjobboldali elemeket. Azonban – kelletlenül és rosszkedvűen ugyan – utoljára még válaszolok Novák Attilának.
Morvay Krisztina nevét y-nal kell írni. Az ENSZ-bizottsági tagok mandátumát automatikusan meg szokták újítani, ők ugyanis nem politikusok. Mást akkor jelölnek helyükre, ha meghalnak, lemondanak vagy disznóságot művelnek. A kormány azzal indokolta döntését, hogy Morvay nem működött vele együtt – holott az ENSZ-szakértők saját kormányuktól is függetlenek. Morvay félretétele – ugyanúgy, mint az ellenjelölt személye – Izraelnek tett gesztus, annak érdekében, hogy a zsidó állam háborítatlanul folytathassa az arab nők megalázását. Többek közt ezt nevezem rasszizmusnak. Ezt senki nem cáfolta, mert nem lehet cáfolni.
Hogy a „magyar cionizmus en bloc rasszizmusváltozat”, természetesen soha nem írtam, de Nováknak ez mindegy. Mozgalmának tagjai minden bírálójukat tudatlannak, műveletlennek nevezik. Történetesen ismerem a Novák által preferált álláspontot arról, „mi az a cionizmus, mik a forrásai, hogyan viszonyul a mai Izrael államához és magához a világhoz”. Csak nem fogadom el. Fontos ismeretelméleti tétel, hogy minden önkép szubjektív, bár a kizárólagosság igényét fenntartja. Minden történetírásban jelen van az ideális önkép megfogalmazásának igénye. Ez még nem probléma: általában helyes, ha valakit autentikusnak tekintünk annak eldöntésében, kicsoda is ő. Azonban a destruktív mozgalmaktól kénytelenek vagyunk megvonni az öndefiníció jogát. Egy markáns példa: nem a nácik hivatottak annak eldöntésében, mi a nácizmus. Mondhatják, hogy az szép és nemes dolog, de a nácizmus áldozatai azt felelik erre, hogy nem az – és az ő véleményük hitelesebb. A cionizmust is a fenomenológiája alapján kell meghatározni, nem Novák ideológiai lózungjai alapján. Ne csak Novákot, hanem egy saját szülőföldjén földönfutóvá lett palesztin családot is kérdezzünk meg, hogy mi a cionizmus.
Önmagában persze a cionizmus sem rosszabb nacionalizmus, mint a többi. Minden nemzeti mozgalom tiszteletre méltó, míg nem csap át más népek iránti gyűlöletbe, nem nyúl fegyverhez és nem is uszít erre senkit.
A kereszténység egésze nem tartja örök büntetésnek a zsidóság szétszóratását. A Bush által is képviselt protestáns irányzat – szerintem helytelenül – Krisztus visszajövetelének, az ezeréves békebirodalomnak előjelét látja abban, hogy Izrael visszatér a Szentföldre; ilyen katolikus nézetek is léteznek. S az efféle alkalmazott teológia – a cionizmus vallási szála ezekhez hasonló – rendkívül káros: a kinyilatkoztatásnak olyan értelmet tulajdonít, amivel a politikai elképzeléseinek érvényt szerez, vagy a területi követeléseit igazolja. Izrael vezetőit általában ennyiben érdekli a Biblia. Izrael szellemiségében szekuláris, még ha a vallási tradíciók – külső, üres formaként – megmaradtak is. (Amerika is szekuláris, ha jelen vannak is vallási motívumok az állami szertatásokon, s a Bibliára tett kézzel esküsznek is a perekben.)
A judaizmus igaz és tiszta vallás. Ha az Írás szellemisége hatná át Izraelt, valószínűleg nem lenne ennyi köztörvényes bűnöző a vezetői közt (akik ellen büntetőeljárások folynak nemi erőszak, csalás, sikkasztás és egyebek miatt); akkor békére törekednének, s a közöttük élő más származásúakkal előzékenyek volnának, nem feledve, hogy ők is „jövevények az idegen földön.”
„Palesztina a zsidóság hazája volt”. Valóban, átmenetileg; előtte a kánaáni törzsek laktak ott, utána az arabok. Az ilyen távlatú, történelmi „én voltam itt előbb” – értelmetlen. Ennek ellenére érthető, hogy a zsidóság „csak egy helyet kér térképen”. A probléma az, hogy a palesztin lakosság – amelyet a cionisták nem is tekintenek népnek – ragaszkodik a hazájához, és ez is érthető. Messianisztikus prófétai látomásokkal nem lehet az izraeli agressziót igazolni, ahogy a középkori és modern keresztes hadjáratokat sem. Izrael taktikája és viselkedése nemcsak a Közel-Keletet, hanem az egész világot veszélybe sodorja, és a Novák-féle cionisták ehhez szolgáltatnak ideológiai alapot.
Balavány György