Bokros Lajos és a miniszterelnökség

A hajam szála az égnek állt, amikor meghallottam, hogy Stumpf István Bokros Lajost látná szívesen a kormányfői székben. Stumpf szerint Bokros már bizonyított. Nos, egyetértek. Bokros már egyszer bizonyította teljes alkalmatlanságát, közgazdasági dilettantizmusát. Egy nemzet rokkant majdnem bele ebbe.
Az 1995. március 12-én meghirdetett Bokros-csomag éppen arra volt jó, hogy a következő időszakban megint elodázzuk a szükséges valódi reformokat, az államgépezet karcsúsítását, az elavult gazdasági makroszerkezet átalakítását. Már akkor látható volt, hogy hamarosan ismétlődik az egész, és jöhet az újabb (értelmetlen) csomag, hiszen nem a (túl-) fogyasztás a problémák oka, tehát fiskális restrikcióval nem lehet kezelni a magyar gazdaság krónikus bajait. A Bokros-csomag kétes eredményeként tehát a magyar gazdaságpolitika megint kapott tíz évet a valódi reformok elodázására.
Most, jó tíz év múltán az államháztartás hiányának kezelésére máris kínálják a régi, jól bevált receptet a közgazda guruk, ideértve a Világbank és az IMF szakértőit is: nadrágszíjmeghúzás! Ugyan eddig sem volt értelme, most sem lesz.
A magyar munkavállaló (a humán tényező) a teljesítményhez képest is messze alulfizetett, alulértékelt. Nem a lakossági túlfogyasztás, nem a megalapozatlan bér- és nyugdíjemelések tehát az egyensúlyi zavarok felerősödésének valós okai. Aki ebben az irányban próbálja keresni a kitörési pontokat, vakvágányon halad. Bármilyen fiskális restrikció, nadrágszíjmeghúzás óriási károkat fog okozni (mint ahogy eddig is okozott), lefékezi a gazdaság modernizációját és alkalmazkodását a világgazdasághoz. Csak arra lesz jó, hogy megint tíz évre elszabotáljuk a valós reformokat.
A magyar gazdaság alapproblémája az évtizedekkel korábban kialakult rossz makroszerkezet tovább cipelése, amin sajnos a beáramló külföldi tőke sem változtatott. A külföldi tőke jelentős része a privatizáció révén áramlott be, vagyis a meglévő, elavult makroszerkezetet konzerválta azzal, hogy valamelyest modernizálta a meglévő termelő kapacitásokat. Másrészt az adókedvezményre és az olcsó munkaerőre alapozott ágazatokat, tevékenységeket honosította meg, mint amilyen a szimpla alkatrész-összeszerelés, ezzel tovább biztosította, hogy egy félgyarmati jellegű munkamegosztással kapcsolódjunk be továbbra is a nemzetközi munkamegosztásba.
Ha megnézzük Skandináviát, ott a magas adó- és bérszínvonal nem jelent versenyhátrányt. A tőkét éppen ez ösztönzi-kényszeríti fokozott technikai megújulásra. Az alacsony bér- és adószínvonal viszont mindenütt konzerválja a félgyarmati jellegű gazdaságszerkezetet. Erre hívja fel a figyelmet például Csath Magdolna. Orbán Viktornak és a Fidesz vezérkarának is jó lenne végre ezen elgondolkodni. Most nincs itt az adócsökkentések ideje. Veszélyes illúzió az adócsökkentéstől bármiféle fellendülést remélni. Egy eladósodott állam ugyanakkor nem csökkentheti meggondolatlanul a bevételeit.
Az infláció elhanyagolásának
katasztrofális következményei
Az évtizedeken át megszokott magas infláció elfedte a beteg gócokat, elrejtette a bajok okait, mert az elavult szféra életben maradhatott inflációs árnyereség révén, vagyis rossz költséggazdálkodásának, alacsony technikai színvonalának következményeit tovább tudta hárítani a fogyasztóra. Ezen a helyzeten a ciklikusan fellépő fiskális-restrikciós, nadrágszíj-összehúzó hullámok alapvetően nem változtattak, tehát pirruszi győzelem volt mindenfajta csomag csalóka egyensúlyt javító, rövid távú hatása. E csomagok legfőbb eredménye csupán az lett, hogy mindig sikerült elodázni a valós reformokat, például a túlköltekező, felduzzadt állami adminisztráció és a versenyképtelen szféra állami támogatásának leépítését. Hasonlóan katasztrofálisnak bizonyult a forint leértékelgetése, amely csak az elavult exportszerkezet konzerválására volt alkalmas, a külkereskedelmi mérleg javítására nem. Azok, akik 2003. június 10-én kierőszakolták a forint leértékelését, óriási károkat okoztak a magyar gazdaságnak. A leértékelés valójában nem más, mint az adófizetők pénzéből történő támogatása az alacsony hatékonyságú exportőröknek.
A húzd meg-ereszd meg
rángatózó ciklusai
A magyar gazdaságban az elmúlt három évtizedben jól érzékelhetők a fenti ciklusok rángatózó szakaszai. A fiskális megszorítás átmeneti, csalóka egyensúlyjavulást eredményez, majd miután kimerültek rövid távú tartalékai, illetve a politika dinamizálni igyekszik a gazdaságot, jön a következő egyensúlyborulás. Az egésznek nincs semmi értelme, ördögi kör, amelyből ki kellene végre törni. Az összes fiskális-restrikciós fékberántás, főként az 1995-ös Bokros-csomag valójában azzal ártott a legtöbbet, hogy mindig visszapenderítette a magyar gazdaságot a fenntartható egyensúlytalanság állapotába, a szükséges reformok nélkül. Vagyis a reformok elodázására volt csupán jó minden nadrágszíj-összehúzó intézkedéscsomag (bővebben lásd Nagy Pongrác A rendszerváltás gazdaságpolitikája című könyvét).
Nagy-Britannia: válságból való
kilábalás életszínvonal-javítással
Valójában Nyugaton, a nagy szerkezetváltás idején (1980-as évek) a monetáris szigor, vagyis az infláció megfékezése, a nemzeti valuta külső megerősítése (leértékelésének megakadályozása) fiskális oldalon éppen növelte az állam mozgásterét, vagyis az állam áldozhatott az életszínvonal, az életbiztonság növelésére, erősítésére. Margaret Thatcher kormányzása idején (1979–1990), a válság leküzdése közben jelentősen emelkedett a brit reálbérszínvonal.
A fogyasztói árak és a bérszínvonal változása Nagy-Britanniában:
Év fogyasztói árak % órabér % reálbér %
1973–82 14,7 15,8 1,1
1983 4,6 9,8 4,4
1984 5,0 8,7 3,7
1985 6,1 9,1 3,0
1986 3,4 7,6 4,2
1987 4,2 8,1 3,9
Forrás: Sindney Pollard: The development of the British Economy, 1914–1990. (Fourth edition.) Chapman and Hall. London, 1996.
Íme, a legnagyobb válság idején nem csökkentek, hanem nőttek a brit reálbérek. Nem volt fiskális terror, nadrágszíjmeghúzás. A monetáris szigort életszínvonal-emelkedés kísérhette tehát, és ugyanezt a módszert alkalmazta Ronald Reagan elnökségének két ciklusa (1981–1989) alatt. A „reaganomics” húzta ki a 80-as években a nyugati világot a súlyos strukturális válságból. Ennek lényege a határozott antiinflációs politika volt. Az infláció az Egyesült Államokban az 1980. évi 13,5 százalékról 1,9 százalékra csökkent 1986-ra, miközben 40 millió új munkahely keletkezett, több, mint az USA-n kívüli nyugati világban összesen. Ezzel szemben a magyarországi fiskális terror éppen a monetáris lazaságot eredményezte, annak minden súlyos reálgazdasági következményével.
Mindebből következik, hogy a hiányt nem fiskális restrikcióval, nadrágszíj-összehúzással kell felszámolni, hanem éppenséggel a monetáris szigor erősítésével, az állami apparátus leépítésével, a szerkezetváltás tudatos végigvitelével. Ha letörjük teljesen az inflációt, megteremtjük a pénzstabilitást, akkor akár nulla százalékra is csökkenhet a jegybanki alapkamat. Márpedig egyetlen százalékpontnyi csökkenés 140 milliárd forinttal javítja az államháztartási egyenleget. (Az állam 14 ezer milliárd forint adósságállomány után fizeti a kamatot.) Mi következik ebből? Az, hogy pusztán a pénzstabilitás megteremtésével le lehet faragni a mára valóban elviselhetetlen mértékűvé duzzadt hiányt, a lakosság bármiféle megsarcolása nélkül.
Biztató jelek
Pedig vannak (vagy inkább voltak még 2002– 2003-ban) biztató jelek. Az infláció lement 4 százalék alá, három évtizede a legalacsonyabb szintre. (Sajnos a Kóka–Gyurcsány páros tevékenységének „áldásos” eredményeként az Orbán- és a Medgyessy-kormány együttes erőfeszítéseinek eredménye most semmivé foszlik.) A külkereskedelmi és a fizetési mérleg két éve javul, tehát nem okozója az államháztartási hiány ezzel szemben menő növekedésének. A hiány növekedésének egyedüli oka tehát a hibás monetáris politika, a forintleértékelés és az infláció emelkedése. Az Orbán-kormány minimálbér-emelése és a Medgyessy-kormány közalkalmazotti béremelése jótékony hatással volt a gazdaságra. Csak fel kellett volna erősíteni e biztató folyamatokat, és nem maradt volna el az eredmény!
Sajnos, a Gyurcsány-csomag legkatasztrofálisabb következménye az infláció visszapörgetése lesz, 2007-ben 6 százalék fölé. (Ebben azonos a Bokros-csomag kártékony hatásával.) Ez kamatemelést fog kikényszeríteni, amit a Magyar Nemzeti Bank nem kerülhet el, márpedig egy százalékpontnyi kamatemelés 140 milliárd forinttal rontja az államháztartás egyenlegét. Az a gazdaságpolitika, amely nem az infláció csökkentése, hanem emelkedése irányába hat, katasztrofális. Bármivel is indokolják.
Magyarország az instabilitás irányába tart a dilettáns (és erkölcstelen, a kisembert sarcoló) gazdaságpolitika eredményeként. Amelynek mellesleg éppen a most miniszterelnöknek javasolt Bokros Lajos az egyik emblematikus megtestesítője. Surányi Györggyel, Draskovics Tiborral és társaikkal együtt. (Szép kis szakértői kormány lenne!) Bokros Lajos nemrég a rádióban azt javasolta, hogy a nyugdíjasok fizessenek egészségügyi hozzájárulást, merthogy ők veszik igénybe leginkább ezt a rendszert. No comment! Úgy gondolom, hogy ennek a népnek elege van Bokros Lajosból és társaiból, valamint csomagjaiból. Ha egy kormány, egy politikai garnitúra csak „csomagokban” tud gondolkodni, jobb, ha átadja a helyét arra érdemesebbeknek.

A szerző közgazdász, egyetemi docens