Dankó Pista mai örökösei

Érezzük mi jól, hogy a cigányok napja – napunk – leáldozott. Nem sokat tud tenni a közmagyar, netán a tanult cigány ember sem ellene. A széthúzás fajtánkban nem mindennapi méreteket öltött napjainkban. Mi, muzsikuscigány-ivadékok ostobán magunkat a képmutatók prédájának vetve, úgy tetszik, valamifajta dekadens gőgből mondtunk le a nehezen szerzett presztízsünkről. Továbbá a politikai erőviszonyok kényszerítése okán hagytuk, hogy cselekvéseinket azok irányítsák, akik egyenesen utálják a magyar cigányzenét, amelyből mi is évszázadok óta élünk. Sőt az utóbbi negyven-ötven évben mindent elkövettek egyesek, hogy a köztudat lenézze és megvesse a cigányzenét mint a Horthy-korszak túlreprezentált, ma már művészi értelemben elértéktelenedett műfaját.
A cigányság nem érti sem a ma élő kétosztatú magyart, sem azokat a művészeti irányítókat, akik éppúgy értékvesztésben élnek. Nem becsülik a klasszikus balettet, Bartókot illendőségből unatkozzák végig, tisztelet a kivételnek, Dohnányin fanyalognak, és félő, hogy a modern színházat sem igazán értik. Sikkből, divatból, szenvelgésből játsszák a nehezet is értő vájt fülűt. Nem véletlen, hogy a mindig és mindenhol alkalmazkodni tudó zenész cigányt ma a dzsessz vonzza. Aki, úgy tetszik, beletalált egy szöveg nélküli, idegen gyökerű műfajba, amely az új ideológiai követelmények szerint kellően apolitikus, nem hordoz nemzettudatot, nem vállalja a magyarsággal és a magyar nyelvvel azt a sorsközösséget, amelyet több száz éven át segített elmélyíteni. Most kövérre hízottan slattyog a dzsesszfesztiválok pódiumain, és roppant örvend a megfellebbezhetetlen kritikusokkal együtt, hogy képes elkápráztatni az italos poharába kapaszkodó, földön ülő, színesre festegetett hajú vagy teljesen kopasz hallgatóságot, akikben az unalom (és a csüggedés) egybecseng a fennkölt, már-már sznob álkultúrfölénnyel.
Ma jól látható, hogy a közelmúlt politikája akarta is, hagyta is, hogy a cigányok megszüntessék önmagukat. Bár észrevennék ezt a direkt rombolást-romlást azok is, akik eddig bedőltek az álszent szövegnek, és rájönnének: a muzsikusok véget nem érő szaxofonimprovizációi mögött csak az üresség tátong, helyt adva a technikai virtuozitásnak! Idestova hatvan éve munkálkodik a liberális eszmerendszer, hogy kiüresítse azt, ami évszázadokon át jelentette a nemzettudatot, a magyar szabadságvágyat. Ennek eredményét jól mutatja a Kárpát-medence jelenlegi zűrzavaros összképe, benne a muzsikus és a velük nem egyező oláh cigányság nehezen elfogadható nyomorával.
A szlovákiai éhséglázadások láttán a cigány korifeusok ugyanúgy fejcsóválnak, hümmögnek, mint ahogy azt a közelmúltban és mindig is tették. A magukat szocialistáknak valló „bolsevik-fasiszták”, akik nem voltak restek bármikor a saját nemzetük ellen is lázadni, most is csak sunyítanak, és mindig másról beszélnek a lebontásra ítélt turulszobrok tövében. Hiszen a „libikkel” életre-halálra szövetséges oláh cigányok (vannak tisztességesek is közöttük) és a baloldali muzsikus cigányok között is vannak, akik Zámolyt nemhogy szégyellenék, de úgy hallgatnak róla, mint az úgynevezett dánosi cigányperről vagy mint az ököritói tűzvészről a XX. század elején. Mindegyik tipikus magyar szégyen volt, kell és szabad beszélni róluk, levonva a megfelelő következtetéseket.
Az Európa közepén szégyenkező putritelepek és a csóróság felszámolása érdekében csak lózungokat hallunk. A deklarációk, hazugságok megszokottak, stílusosan az etetés folyik. Tulajdonképpen a cigányok helyzetébe a zsidóság második világháborús üldöztetését azonosítják be még mindig, és a politikailag megtévesztett cigányok még mindig hisznek a média kultúrának álcázott hiteles szerepében. Vannak műsorok, amikről azt gondolják, hogy valóban róluk és nekik szólnak, nem érzékelik, hogy mára minden a fordítottjára másodott meg. Nem hallottak Katynról, de az ukrajnai tömeges kiéheztetésről sem akarnak tudni.
Ki ne ítélné el ma is az oláh cigányság második világháborús, nagymérvű pusztítását? De ki hinné el, hogy még manapság is sokan abból élnek, hogy kötelességszerűen naponta idézik fel e gyászos és szégyenletes események egykori lefolyását, mindig hozzágondoltatva a csóró cigányok jelenlegi életét. 2006-ban álságos módja ez a megélhetési politikának. Árulás a szellemileg és társadalmilag lemaradt cigányok tömegei ellen. A magyar muzsikus cigányság 1944-ben kényszeredetten és rezignáltan vette tudomásul, hogy nem vagonírozták be és nem hurcolták el, mint az oláh cigányság jelentős részét. Tehetett arról, hogy kulturáltsága, viselkedése, életvitele révén megúszta a koncentrációs táborokba hurcoltatást – talán mert magatartása és igen, az úri közép- és felső osztály rokonszenve (bizony, a zsidóké is!) visszafogta az ordas eszmerendszer gyilkoló ösztönét velük szemben? Ezért az egyszerű tényért haragszanak ránk a történelmi okokból amúgy is kisebbségi érzéssel küszködő oláh cigányok, akik jelentős részét képezik a magyarországi cigány népességnek – a romákat is cigánynak számítva.
Micsoda csalafintaság! E cigányságot vakon védelmezők bátor élharcosoknak mondatnak – gondolunk itt a zámolyiakra, akikről azóta se esik szó, mint ahogy az autóbuszon egymást szurkáló kétfajta cigányról sem, akikről ki tudja, hogy cigányok-e vagy romák. A roma megjelölés kitalálói boldog eufóriában közösködnek a cigányságból élőkkel: romanológusok, politológusok, szociológusok és egyéb nyelv- vagy nyelvnemtudók, a jól fizetett csatlósok csatlósai, olykor adatközlői, szórakoztatóipari mutatványosai, a folklórzenének lelkes naiv imitátorai, együttesei stb., vélt saját politikai oldaluk előretolt helynökei, a tévécsatornák állandó sztárszereplői. Minden eszközük megvan arra, hogy megszerezzék a közvélemény rokonszenvét (amit rendre el is szoktak veszteni). Képtelenek a muzsikus cigányt példának venni, sőt acsarogva lenézik felbujtóikkal vállvetve, a magyarországi intelligencia segédletével.
Csak Győzikére kell gondolni és az őt futtató erőkre! A tanult cigányok kénytelenek vállalni a másodhegedűs szerepét e sajátságos nép sajátságos összművészetében. Magyarán mondva, szóhoz sem juthatnak, igaz, legtöbbjük nem is bírja a cigány nyelvet. Kevés cigány nyelven beszélő cigány származású színész van, de hogy ma sincs cigány színház, sem államilag dotált ének- és táncegyüttes, és nincs cigány múzeum és képtár, mint ahogy nincs Budapesten valamirevaló cigány étterem sem, az enyhén szólva is jellemző a szocialista–liberális maszlagolásra.
Nesze neked, tanult cigány, de lehetsz roma is, ha akarsz! Mindegy! Legfeljebb neked nem jut támogatás, kiváltság, zsíros hivatal stb. Akik Budán a Magyar Állami Népi Együttes székházába befészkelték magukat mint Népművelési Intézet, kiirtva onnan Muharay Elemér és Volly István, Rajeczky Benjamin, Csenki Imre és Sándor szellemét, ugyanakkor sosem felejtenek el fellépni a roma holokauszt elítélése ügyében, de sose feledkeznek meg rúgni egyet a muzsikus cigányokon, holott jól tudják, hogy milyen komolyan képzett zenészek. Mert vendéglátóiparunk is többek közt azért pang, mert az ételkínálat semmitmondóan szűkös és magyartalan, és nincs szórakoztató magyar cigányzene sem. A cigányzenészek sem a közmédiában, sem az éttermekben nem kapnak munkát – kell-e mondani, a vendéglátás mind akusztikailag, mind minőségét tekintve torz árnyképe lett híres egykori önmagának?
A cigány kultúra bajnokai, lám, egyre hadakoznak a „cigányság sokat hangoztatott kultúrájának megmentéséért”, de még nem vették észre, hogy nem azt mentik, amit érdemes (az eredetiséget, a stílust), hogy szélmalomharcuk álságos, kitetszik a csak üzleti hozzáállás, arról nem is beszélve, hogy helytelen, ellenségeskedő fogalmaik szerint a magyar cigányzene nem tartozik a kívánalmakba, nem része a magyar kultúrának.
A művelt Európa remélhetőleg már figyel. Talán látja, mi a helyzet Magyarországon. Cinizmus, képmutatás, álszentség, vakság, reménytelenség!
A 100 Tagú Cigányzenekar csak azért létezik még, mert a zenészei éhbérért vagy akár ingyen is képesek fellépni, utazni, hogy dicsőséget szerezzenek az országnak, maguknak és mindannyiunknak.
Világsikereikről ritkán olvasván nyilvánvaló ennek eltagadása. Feszítő álszentséggel hazudozó publicitás a jellemző, sikereik elhallgatása, az etnoroma együttesek rangon fölüli értékelése, egyben recepciója a polgáriasult magyar cigányság elleni atavisztikus utálat elmélyítése, az alantas ösztönökre, gyűlölködésre való rájátszás megnyergelése, jó esetben csak közöny jellemzi egyre gyérülő cigányzenekarainkat, és az autentikus roma együttesek (kannások) zenei analfabetizmusát csak és kizárólag a mesterségesen felszított ámulat tartja életben.
Beteljesedett az átok: Dankó Pista magyar muzsikája nem kell. Előadóik és híveik átpártoltak a dzsessz és a minimálzene táborába. Ugyanakkor be kell vallani, muzsikus cigányaink ivadékai a klasszikus zenét készek kultiválni, tehetségük a klasszikus zenére is érvényes, mint példák százai bizonyítják.
A szégyennek hitt „cigány” megjelölést a „roma” szóval hiába próbálják szalonképesebbé tenni, mintha bizony a cigány szóra csak a rossz tapadt volna. Épp ellenkezőleg. A romára nézvést sajnos a deviancia jellemzőbb, mint a cigány muzsikusokra. Ez a mesterséges kettősség erőltetett, hamis és hazug.
A ránk, magyar cigányokra alkalmazott cigány szó jelölheti a szégyent is, mint ahogy az a történelem folyamán adott esetben szokásban is volt, és jelenleg is van, talán marad is. Közmondásainkban a cigány szó állandósult. És ha klasszikus költőinknek (Arany, Vörösmarty, Ady, Babits stb.) megfelelt, akkor a ma romájának se lehet kifogása ellene. Arany János és Eötvös József soha nem kifogásolta, ha a cigányt cigánynak nevezik, és nem tekintette a deviancia szinonimájának. József Attila a tanú rá, hogy az anya lecigányozása („cigány vagy…”) ártalmatlan, igaz, fájdalommal teli szeretetet sugall.
Cigányaink festő-rajzoló tehetsége egyetemes magasságokba tört az utóbbi negyven-ötven évben, s minthogy a művészetek kézen fogva vezetik egymást – a gasztronómiában is az amerikai feketék módján vagyunk tehetségesek. Lám, a magyar cigányok társadalmi szerepei is hasonlók az amerikai feketékéhez. Egyetemlegesen vagyunk képesek brillírozni, elismerést kivívni országunknak.

A szerző író, rendező