Magunkfajta

Csöndesen, de azért határozottan és ellentmondást nem tűrő konoksággal szólunk: régóta lopkodják a szavainkat. S most már nem akarjuk, hogy tovább lopkodják. A szótolvajok. A szó- és lélekkufárok. Nem adjuk oda azt a szavunkat, hogy „magunkfajta”. Inkább elmondjuk, most, még egyszer és utoljára, hogy mit jelent. Mert úgy tudjuk csak megőrizni, ha bezárjuk az értelem, a közös nyelv páncélszekrényébe. Tehát: a MAGUNKFAJTA mi vagyunk. A negyven plusz tizenhat mínusz nyolc esztendeje megalázottak és megnyomorítottak. A kitelepítettek, az elhurcoltak, a felakasztottak, az ellenforradalmárnak gyalázottak; a Recsken, Hortobágyon görnyedők; a vagyonuktól megfosztottak, a kiraboltak, a csőcselék irigységének, gúnyának odadobottak, az egymás ellen uszítottak, a mindig becsapottak; a kisemmizettek, a kiröhögöttek; az osztályidegenek, a kulákok, a kispolgári csökevények, a megfigyeltek, a lebukottak, az embermentők, a hagyománytisztelők, a cenzúrázottak, a betiltottak, a megvertek, a refesek, a B-listások, a szegények, a csak azért se lumpenprolik, az elárvult parasztok, a tisztességes melósok, a sokdiplomás, francia kisasszonyoknál végzett vécésnénik, az éjjeliőr-bódéba parancsolt mérnökök; a pusztulásra ítélt középosztály, a MAGUNKFAJTA elment vagy maradt. Ha elment, belehalt. Ha maradt, abba is belehalt. De akárhányszor haltunk bele, mindig volt eleven lelkünkben egy titok. Egy megközelíthetetlen, bemocskolhatatlan, ragyogó, fényes, gyönyörű titok: hogy mi vagyunk a MAGUNKFAJTA. Az örök MAGUNKFAJTA.
S hogy ez itt a mi hazánk. A régi hazánk, az új hazánk, amelytől nem lehet bennünket megfosztani. Mi őriztük, őrizzük a titkot, hogy odaát, Székelyudvarhelyen, Kassán és Zentán is mi vagyunk. A MAGUNKFAJTA az örök korszerűtlen, mert a MAGUNKFAJTA képtelen kitörölni lelkéből ezeregyszáz keserves magyar esztendő csodáját.
Vagyunk, akik vagyunk. És maradunk. Sok közöttünk a sváb, a tót, a félig román vagy tán egészen az, a cigány meg a zsidó. „Nekem szülőhazám itt, e lángoktól ölelt kis ország.” Sokfélék vagyunk, rengetegfélét gondolunk erről a pusztuló világról – de összeköt bennünket a nagy titok: hogy mi mindannyian magyarok vagyunk. S a MAGUNKFAJTÁNAK ez jelent valamit.
A MAGUNKFAJTÁNAK ez jelent mindent. Vagy majdnem mindent.
Ezért nem tudnak bennünket elpusztítani. Kufárok. Szótolvajok. Gazemberek. Nem tudnak elpusztítani, mert időről időre előáll valaki a MAGUNKFAJTÁK közül, és azt mondja: elég volt. Egyenesen mondják, kertelés nélkül. Most Morvay Krisztina mondta ki. Azt, amit ki kellett mondani. Hogy nem tűrjük el öszszeveretésünket, megaláztatásunkat, nem tűrjük el a kancsukát újra. Mert tűrtük eleget. Azután azt hittük, ilyesmi soha többé nem fordulhat elő velünk. A nem magunkfajták meg úgy gondolták, hogy dehogynem. És összevertek megint, és kilőtték a szemünket, s megint azt kiabálták közben, hogy „Ezek bántanak minket!” Mindig ezt kiabálták a nem magunkfajták, miközben ütötték, rúgták, ölték a MAGUNKFAJTÁT.
Morvay Krisztina azt mondta, elég volt. Ezért most ellopják tőlünk a szót, hogy korbácsot csináljanak abból is. Ellopják a szót: MAGUNKFAJTA. És végigvernek vele a hátunkon. A gyávák, az ütlegelők, a sunyik, a szemkilövők. Ezért nem hagyhatjuk a szavainkat. Ezért nem hagyhatjuk magára azokat, akik szólni mernek helyettünk is. Ezért nem hagyhatjuk egyedül Morvay Krisztinát.
Mert ő is MAGUNKFAJTA.