Szalóki Ági: Szeretném, ha a kisfiamnak soha nem kellene agresszióval, háborúval találkoznia

Szalóki Ági legnagyobb álma már valóra vált azzal, hogy édesanya lett, mindennapjait a kisfia, Áron és a szeretett munkája, a dalszerzés, éneklés és a koncertek töltik ki. A Magyar Nemzetnek mesélt a Liszt Ferenc-díjas énekesnő, dalszerző arról, hogy vannak-e szigorú elvei a gyermeknevelésben, mi a kisfia kedvenc meséje és az ölbeli játékok csodájáról.

Fotó: Tamás Unger

– Így az új év kezdetén volt-e valamilyen fogadalma? Van-e olyan vágya, amit szeretne az idén vagy a közeljövőben megvalósítani?

– Idén sem tettem fogadalmat, de sok dédelgetett tervem van. Az egyik már meg is valósult, januárban elkészítettem a tizenkettedik lemezem. Ez a két évvel ezelőtt megjelent Utazásaim című kislemez folytatása. A görög, portugál, zsidó és román dalok mellé most cigány, kínai, török és ír dalokat énekeltem fel.

 – Honnan jött az ötlet?

– Erősek a gyökereim a magyar tradícióban, ezen belül is a népzenében. Ebben a zenei univerzumban szeretek a leginkább elmerülni, innen indultam és ide térek vissza újra meg újra. Ebben otthonosan érzem magam. Számomra evidencia volt más népek zenei tradíciója felé érdeklődéssel fordulni, s felfedezni a közös, ismerős és a karakteresen különböző, egyéni vonásokat is. Utazni, felfedezni, ismeretlen tájakat bejárni, különféle népek dalait tanulni mindig szép lehetőség.

–Talált útitársakat is?

– Nem újkeletű, és nem is ritka ez a felfedezni vágyás a magyar népzeneszeretők körében, Bognár Szilvi és Magyar Bori énekes kollégáim is hasonló szeretettel tanulják más népek dalait. Összeálltunk hárman, s ezzel megvalósul egy régi álmom: a 2007-ben debütált, nagysikerű Szájról szájra újratervezett formában, a régi formáció szellemiségéhez hűen, de friss ötletekkel és új repertoárral éled fel most kitűnő muzsikusok kíséretében. A dalokkal február 22-én fellépünk a Müpa hangversenytermében. Repertoárunk széles: a magyar népdalok feldolgozásai mellett bolgár, cigány, török, csuvas, görög, szefárd zsidó és azerbajdzsáni dalokat is énekelünk.

– Nagy célokat is szokott kitűzni maga elé, olyan „merj nagyot álmodni” alkat, vagy inkább a mindennapi dolgokban keresi a csodákat?

– Nem szoktam óriási célokat kitűzni magam elé, de a folyamatos munka időről időre meghozza a gyümölcsét, és hála Istennek lassan harminc éve folyamatosan dolgozhatok zenészként. Szeretek dalokkal pepecselni, újabb és újabb dallamokat tanulni, és kiötleni. Gyakran már a szüretelés, aratás fázisában, egy-egy premieremen vagy új lemezem megjelenésekor eszmélek fel, hogy bár azt hittem, hosszú ideig nem csináltam semmit, a sok pepecselésből megint született valami. Életem legnagyobb vágya persze mindig az volt, hogy édesanya lehessek. Ennek a csodának a megvalósításban pe-dig csak kis részem volt, a többit a Jóistennek köszönöm. Megszületett a kisfiam, nemsokára öt éves lesz. A legnagyobb vágyam ezzel valóra is vált.

– Hogyan telnek a mindennapjaik?

– A gyereknevelés és a munkám között lavírozom, mint sokan mások. Rengeteg segítséget kapok édesanyámtól, édesapámtól és a feleségétől. Szoros a kapcsolatunk, a kisfiam tulajdonképp nagycsaládban nő fel. Hálás vagyok nekik. Természetszerető, öszszetartó család vagyunk, sokat időzünk a szabadban, jó levegőn. A kisfiam már biciklivel jár oviba. Úszni tanul, egészen ügyes. Az oviban focizik is, és gyakran megfordulunk táncházban, koncerten. Kézműves foglalkozásra, zenei képességfejlesztő foglalkozásra járunk. Igyekszünk Áron életét tartalommal megtölteni, ebben kulcsszerepe van a mozgásnak, a zenének, és az irodalomnak. Huszonöt évvel ezelőtt kezdtem gyerekekkel foglalkozni, és csodálatos, hogy most már anyaként is átadhatom mindazt, amit mindeddig megtanultam. 

– Mit emelne ki a tanultakból és a tapasztalataiból, ami a legkedvesebb Önnek?

– Ha egy turistát egy hétig körbekalauzolhatnék Magyarországon, a programok között biztosan szerepelne egy csoportos ölbeli játékos foglalkozás, amelyen alkalmanként akár hetven-nyolcvan kisgyerekes család összegyűlik. Büszkén mutatnám meg neki az édesanyákat, apákat ölükben a babáikkal. Élmény volt Áron első három évét végig mondókázni. Az ölbeli játékok, mondókák, mesék, dalok mindennap felbukkantak nálunk, és ami sokat segített: a humor, a játék és az improvizáció. A kisfiam egyik kedvence lett az általam kitalált mesesorozat, aminek a főhőse Mentő Manó, a légimentő.

– Mely szerzőktől olvas legszívesebben a kisfiának?

– Szerencsére egyre hosszabb meséket képes befogadni Áron, én pedig lubickolok ebben: rengeteg népmesét olvasok neki, de Bálint Ágnes, Szabó Bori, Berg Judit és Bartos Erika könyveit is sokat forgatjuk, és velünk élnek – többek között – Arany János, Petőfi Sándor, József Attila, Tamkó Sirató Károly, Weöres Sándor, Kányádi Sándor, Szabó T. Anna, Varró Dániel versei. Örömmel töltött el, hogy nemrégiben a Magyar Nemzeti Galériában hosszan mesélhettem a kisfiamnak Benczúr Gyula, Madarász Viktor vagy Munkácsy Mihály képeiről, s a képeken keresztül a magyar történelemről. Persze történelemről édesapámtól tanulhat igazán: ő negyven évig tanított történelmet középiskolásoonak, nem középiskolás fokon. Az egész család gyönyörködik abban, ahogy a kisfiam értelme nyílik, ahogy érdeklődik, figyel, kérdez. Járt már a budai, a gyulai, a visegrádi és az egri várban, Szent István, Szent Gellért, Szent Margit és Erzsébet, Szent László király, Hunyadi János és Mátyás ki-rály, Rákóczi Ferenc, Kossuth Lajos és Széchenyi István neve nem ismeretlen számára.

– Van olyan nevelési elve, amiben szigorú?

– A mozgókép. Sajnos hétvégén így is néz egy kevés mesét, de ezt is jó lenne nullára redukálni. A tablet, a mobil vagy a videójáték pedig teljesen ki van zárva. Ezeket nagyon károsnak tartom az agyműködés és az idegrendszer fejlődése szempontjából. 

Gyerekeknek énekelek már több évtizede, óvónőnek tanultam és az anyai tapasztalataim miatt is azt gondolom, nem lenne szabad megspórolni a szülőknek a gyerekkel töltött minőségi időt és nem lenne szabad helyette képernyő elé ültetni a kicsiket. 

A kisgyerekek olyanok mint a szivacs, minden nekik való mesétől, énektől, mozgástól, beszélgetéstől, közös játéktól gazdagodnak és nyílik az értelmük. Nem tudok azonosulni a „mindent szabad a gyereknek” elvével, azzal, hogy nem kapnak határokat, nem mondanak nekik nemet a szülők.

– Említette, hogy nagy fogadalmakat sosem tesz, de a kisfiával kapcsolatban mi lenne az a leghőbb vágya, amit szeretne, ha megvalósulna?

– Mindennap imádkozunk a kisfiammal, szoktunk gondolni a betegekre, az elesettekre, a nélkülözőkre, a háborúban élőkre, ezért békességet kívánunk a világnak, jómagam pedig azt is szeretném, ha az emberek szívében is megnyugvás lenne. Szenvedélyes, érzékeny ember lévén engem sem hagy hidegen az emberi szenvedés, a háborúskodás, csatározás. Békességre vágyom én is. Szeretném, ha Áron boldog felnőtt lenne, kibontakozhatnánk a képességei és szeretetteljes emberek vennék körül. Fontos lenne, hogy biztonságban élhessen és soha ne kelljen agresszióval, fenyegetettséggel, háborúval találkoznia.