Nemzetiség, állampolgárság

Évekkel ezelőtt kisebb botrányt keltett Romániában, hogy az új, kanadai minta szerint készült útlevelekben a nemzetiség rubrikánál – amelynek tulajdonképpen az állampolgárságot kellett volna jelölnie – mindenkinél a román bejegyzés szerepelt. A tiltakozások után átjavították az úti okmányokat, kiküszöbölve a hibát. A nemzetiség (angolul: nationality) és az állampolgárság (citizenship) fogalmak keverése Európa-szerte gondot okoz, a nyugati világban sok helyen képtelenek felfogni, hogyan lehet valaki az állampolgárságától eltérő nemzetiségű. Nekünk, magyaroknak a történelem alakulása megadta a lehetőséget arra, hogy alaposan megértsük, mit is jelent e különbség. A határon túlra szakadt nemzettársaink éppen olyan magyarok, mint az anyaországban élők, állampolgárságuk azonban román, szlovák, szerb, ukrán, horvát vagy éppenséggel szlovén. Aki beszélgetett már a szomszédos országok valamelyikében élő magyarokkal, tudja, kevés sértőbb megjegyzés van számukra annál, mint amikor leegyszerűsítve, tudatlanságból vagy rosszindulatból lerománozzák, leszlovákozzák őket. Nem mintha szégyenteljes dolog lenne románnak, szlováknak lenni, de kikérik maguknak: ők magyar nemzetiségűek.
A magyarországi közélet jó része – a közeli tapasztalatok ellenére – ma sem érzi igazán a nemzetiség és állampolgárság közötti különbségtétel súlyát. Sportrovatokban rendszeresen olvashatunk köztudottan magyar nemzetiségű sportolókról, úgy, hogy a nevük mögött zárójelben a román vagy szlovák kitétellel jelölik, mely ország színeiben versenyeznek. Újságíró, szerkesztő kollégáim becsületére legyen mondva, már egyre többször lehet olvasni a pontos romániai, szlovákiai meghatározást. Egy másik bevett szóhasználat a magyarországi médiában az indokolatlanul használt magyar származású kifejezés. A marosvásárhelyi Bölöni Lászlóról – akinek neve szóba került a magyar labdarúgó-válogatott szövetségi kapitányi posztja kapcsán – sokat írtak és nyilatkoztak. Számtalanszor említették magyar származásúként legutóbb a Monaco csapatát irányító edzőt, holott neki nem csupán valamelyik felmenője magyar – mint például a francia jobboldal jelenlegi vezéralakjának, Nicolas Sarkozynek –, hanem ő maga is magyarnak született, s annak is vallja magát. Miért kell bármiféle fogalmazásbeli megkülönböztetést tenni tizenhat évvel a rendszerváltás után egy budapesti, debreceni, marosvásárhelyi vagy dunaszerdahelyi magyar között? Egyébként voltak olyan, általam nagyra becsült egykori labdarúgók és újságírók, akik a világhírű erdélyi játékos egyik nagy erényének azt tartották, hogy jól beszéli nyelvünket! Meglepő, ha valaki kommunikálni tud az anyanyelvén, nem?
Aztán itt vannak azok a külföldiek, akiknek nincs közük a magyarsághoz, de hazánkat választották további életük új helyszínéül. A minap a teljes magyar sportsajtó attól volt hangos, hogy a Pick-Szeged kézilabdacsapatának derék szerb kapusa magyar lett. A hír persze valójában az volt: a kézilabdázó megkapta a magyar állampolgárságot, így szerepelhet Magyarország válogatottjában. De hát ettől még Nenad Puljezevics megmaradt szerb nemzetiségűnek, családtagjait továbbra is szerbül köszönti, s vélhetően a csevapcsicsát sem váltja fel gulyáslevesre! Nem vált magyarrá attól, hogy magyar állampolgársággal is rendelkezik. Ahogyan mondjuk Tőkés László sem kevésbé magyar a román állampolgársága miatt. Tényleg ennyire bonyolult?