A Fidesz nyerte a napirendversenyt

Egyre többen teszik felelőssé a politikai kommunikációt, a napi hírfolyamra befolyást gyakorló politikai tematizációs technikákat a közélettel szemben tanúsított állampolgári apátiáért, a közügyek hiányos ismeretéért, valamint a demokratikus intézményrendszerrel szemben tanúsított bizalmatlanságért. E nézet szerint a pártok politikai marketingjének professzionalizálódása, a spin doktorok (kommunikációs szakemberek), a művészi csomagolás és a közvélemény-kutatások szintén hozzájárulnak az emberek cinizmusához. A választókat kiábrándíthatja, hogy a média a politikusok „lóversenyét” hangsúlyozza a lényeges ügyekkel és kérdésekkel szemben. Az ilyen hírek állítólag kikezdik a társadalmi viszonyokat és a politikai tekintélyt. De helyes-e ez az általánosan elfogadott nézet? Szerintem a pártok politikai kommunikációja által befolyásolt médianapirend nem kizárólag felelős az állampolgári közönyért.
A miniszterelnöki „szembenézés” nyilvánosságra kerülését követően úgy látszott, hogy valami megmozdult. A Gyurcsány-gépezet beindult. Az írás megjelenését hatalmas médiaoffenzíva követte. A miniszterelnök több fronton próbálta birtokba venni a kommunikációs teret. A médianapirend, illetve ezen keresztül a közvélemény és a politikai közbeszéd tematizálását a sikeres politikai kommunikáció egyik legfontosabb célkitűzéseként szokták megfogalmazni. Ám a frontális letámadás ellenére (Gyurcsány például az ATV-ben ötször egymás után volt főműsoridős vendég) rögtön az indulásnál került néhány homokszem a kommunikációs gépezet fogaskerekei közé. Noha a Fidesz vezérkara márciusra prognosztizálta politikája újrakezdését, kordonbontó akciójával előbbre hozta nyitányát. Egy dupla leszúrt rittberger volt ez a médiaporondon. A Fidesz ezen akciójával ki tudott emelkedni a sokak szerint már-már dogmatizmusra hajazó kormányzati reformmagyarázó kommunikáció keretei közül, s jó néhány napig uralta a kommunikációs teret. A Fidesz a gyülekezési jog és a szólásszabadság korlátozásával vádolta a kormányoldalt, a kormánypártok pedig a jogállamiság elleni puccskísérletnek nevezték a Fidesz tettét. Az akciót látva sokan a 80-as évek végére hajazó polgári szabadságjogokért küzdő, szabadságharcos Orbán-imázst vizionálták.
Kormányzati álláspontok alapján – a Fidesz-frakció tematizációs akciója előtt – már minden a konszolidáció irányába mutatott, azaz szakpolitikai viták kerültek a közéleti, politikai kérdések főáramába. A kormány magát a rendet fenntartó erőként, illetve a szakpolitikai diskurzusok megindítójaként pozicionálta. Ebbe hasított bele elementáris erővel a Fidesz demokratikus szabadságjogok kivívását célzó, szimbolikus kordonbontó aktusa, mely megfagyasztotta a kommunikációs teret. Ahogy általában a pártok kommunikációját – úgy a legnagyobb jobboldali aktorként jelen lévő Fideszét is – az teszi kétsíkúvá, hogy nemcsak egy értékjátszma, hanem egy stratégiai játszma szereplői is. A pártkommunikáció sikere tehát az értékkommunikáció és a stratégiai kommunikáció egyensúlya – annak elérése tehát, hogy a párt által megcélzott lehetséges szavazók azt gondolhassák: a párt által bedobott látható stratégia nem ütközik azokkal az értékekkel, amelyeket érvényesíteni akar. A Fidesz a néppártosodás útjára lépve még ma sem igazán tud azzal az akciópolitizálással szakítani, ami ez idáig jelentős fajlagos hasznot jelentett számára.
Ám a politikai kommunikációs gépezet nem állt le. A média s ezáltal az emberek ingerküszöbét elérő újabb fordulat történt. A tavaszi politikai kurzus nyitányát jelentő miniszterelnöki évértékelő expozéval újra a kormányfőé volt a politikai kommunikációs terep. Ezt húzta szinte keresztül a Teve utcai rendőrpalota elleni támadás. Amennyiben szigorúan csupán a kommunikációs optikán keresztül szemlélnénk az eseményeket, akkor biztosan állíthatnánk, hogy mindez a regnáló kormánykoalíció számára jelentett hasznot. Az azonban meglehetősen kétséges, hogy képes-e a regnáló kormányzati elit a kommunikáció mezején szerzett előnyt politikai tőkévé is kovácsolni. Amennyiben a kommunikációs dimenzió mellé politikai szempontokat is bevonunk, akkor a kormányfő és stábja felelősségét én abban látom, hogy az előzetes reakcióik alapján az ügyet felhasználva megpróbálnak folyamatosságot teremteni, ha tetszik, politikai prekoncepciók gyártásával a korábban nyilvánosságra került – különféle radikalizálódó társadalmi csoportokról – szóló információkkal. A kormányzó elit elsődleges reflexiói arra engednek következtetni, hogy a közelmúlt eseményeibe kívánják szervesen beágyazni a rendőrház elleni „terrorcselekményt”. A kormányfő megpróbálja saját politikai ízlésvilága szerint feltüntetni a történteket – bár megjegyzem, ez nem túlságosan etikus dolog –, de hát az ominózus őszödi beszéd óta köztudott, hogy a magánerkölcs és az államférfiúi erkölcs egymástól igencsak távol eső úton közlekednek. Ami teljesen nyilvánvaló, az az, hogy a terrorcselekmény médiabeli reprezentációja tovább táplálja az emberekben már egyébként is meglévő félelemérzést.
Közvélemény-kutatók álláspontja szerint a Fidesz a közelmúltban maga mellé tudott állítani egy „új többségként” aposztrofált majd félmilliós tömeget. Ez a jelentősnek mondható társadalmi támogatottságot jelentő heterogén szegmens akkor kezdett a jobboldali erőhöz szivárogni, mikor nyugodtabbá vált a közhangulat, s újra a szakpolitikai vitákra terelődött a közbeszéd. Egyes szirénhangokat hallató véleményvezérek szerint a hatás kontraproduktív is lehet, mivel ezzel csak tovább nő a Fidesz által integrált választócsoportok között feszülő, egyébként sem csekély ideológiai fesztávolság.
Az utánfutó- vagy „tarts a győztessel”-hatás elmélete szerint ha az emberek a médiából nyert képek alapján úgy érzékelik, hogy valamely politikai erő előnyben van, hajlamosak a híveiként feltüntetni magukat, sőt akár a szóban forgó politikai erőre adni a voksukat, ha egyébként egy másikkal rokonszenveznek. Motivációjuk vagy az elszigetelődéstől való félelem, vagy a „győztes csapathoz” való tartozás vágya. Ezzel a jelenséggel magyarázható a Fidesz masszív vezető helye a napvilágot látott közvélemény-kutatási eredményekben.
A napirendelmélet tézisét követő média – különösen a hírmédia – elsősorban nem azt szabja meg, hogy mit gondoljunk, hanem azt, hogy miről gondolkodjunk. A média napirendje befolyásolja ugyan a közvélemény napirendjét, de az abban szereplő témák értelmezésére már nincs nagy hatással. A média tematizációs szerepének felismerése számottevően befolyásolja a valóságot: a modern politikai kommunikáció egyik célja a sikeres tematizáció, vagyis az, hogy a politikai kommunikátorok a pártjuknak kedvező vagy a politikai ellenlábasaiknak kedvezőtlen témákat tűzzék napirendre. A politikai kommunikáció által befolyásolt médianapirend azonban csak korlátozott mértékben és áttételesen képes befolyásolni a közönséget, amelynek az egyik oka az, hogy a modern, többpárti demokráciákban a média csak egy az embereket befolyásoló számos tényező között. A különböző szocializációs hatóerők különböző nézeteket közvetítenek, és együtt hatnak az emberekre. Vagyis tévedés azt hinni, amit pedig egy sor közíró meggyőződéssel hirdet, hogy az offenzív politikai viselkedés, az úgynevezett tematizálás, a politika napirendjére kerülő ügyek okos megválogatása szinte önmagában automatikus garancia a sikerre.
Nos, akkor merre, s főként hogyan tovább? A Fidesz kordonbontó akciója, a kormányfő expozéja, valamint a rendőrség elleni támadás nyomán mekkora mozgástér áll majd rendelkezésére a kormánykoalíciót alkotó pártok és az ellenzéki erők számára? Nagyon nehezen jósolhatók meg azok a hatások, melyek például a Fidesz kommunikációs akciója nyomán életre kelhetnek, s hatást gyakorolhatnak az „új többséggel” kibővült szavazóbázisra. Annyi mindenképpen állítható, hogy a közelmúltbeli események alapján a Fidesz a tematizációs versenyt megnyerte, hiszen hosszú napokig kalauzolta a mit sem sejtő választópolgárt a magyar média hírfolyamának dzsungelében. Ám ami a párt társadalmi támogatottságát jelenti, főként a heterogén „új többség” megmaradása már korántsem ennyire bizonyos. A kormánykoalíció számára pedig létkérdés, hogy elegendő tér álljon rendelkezésére a reformintézkedések magyarázata céljából.
Hosszú távra jósolgatni fölösleges, ez csupán elméleti játék lenne. A politikai folyamatokat immár hazánkban is show-businessként csomagolják. Ha nincsen show, valamilyen tematizációs próbálkozás a pártok részéről, akkor nincsen business, azaz társadalmi támogatottság, illetve presztízsnövekedés. Az eseményeket látva úgy vélem, hogy ez egyre inkább gyökeret ver a hazai politikai pártok tudatában s kommunikációs aktivitásában egyaránt.

A szerző marketing- és reklámkutató