Munkabér az éhbér küszöbén

A magyar kormány jelenlegi gazdasági minisztere, Kóka János úgy látta 2005 januárjában egy díjátadó ünnepségen, hogy „az olcsó munkaerőt foglalkoztató iparágak Romániába és Ukrajnába teszik át telephelyüket, és az egykori mintavárosban, Székesfehérváron ugrásszerűen növekszik a munkanélküliség. Ezzel egyszer s mindenkorra vége a zsíros éveknek”. Mintha bizony nem megőrizni kellene kis-közepes életszínvonalunkat, hanem a már elért nagy általános jólétből kellene keveset engednünk! De melyik társadalmi réteg hízott itt már meg? Természetesen Kókán meg a milliárdos kormánytagokon kívül. Fehérvárra kifejezetten az olcsó munkabérrel dolgoztató iparágak települtek. Ez jelentette volna a gazdasági miniszter értelmezésében a zsíros életet az ottani munkavállalónak? Valóban ez lett volna hihetetlen szerencséjük és létezésük csúcspontja, miután a tőkeérdek ismét kiköpte őket, és továbbköltözött a még kifizetődőbb és még nyomorultabb munkaerő-tartalék közelébe?
A liberális piacgazdasággal szembeni legerősebb ellenérv kétségtelenül az, hogy a leghatékonyabban akkor működik, ha a munkaerő árát az éhség küszöbén tudja tartani. Rugalmasan figyel rá, hogy egyfelől újratermelődhessék, másrészt azonban nehogy megnyugodjék, s azt higgye, önálló egzisztenciát teremthet magának, és ezzel kiegyensúlyozott, kiszámítható, viszonylag magas életszínvonalat érhet el. Divat a médiában a közönséget azzal bombázni, hogy életszínvonal-elvárásaik nincsenek összhangban a tőke kívánatos növekedésének szükségleteivel, és minden röstelkedés nélkül szólítják fel az átlagpolgárt a gazdasági növekedés iránti lelkesedésre. Közben elvárják a közembertől azt is, hogy egyéni követeléseit adja fel a szent célért.
Mindeközben persze nem a tőke szükséges sikerével érvelnek, hanem az általános gazdasági eredményesség üdvözítő voltával, amely az egyéni boldogulásnak is az alapja. A német Der Spiegel például a kelet-európai kistigrisekről lelkendezett Totális globális kapitalizmus címet viselő sorozatában. A szerkesztők szerint nálunk a népesség élet- és elvárásszínvonala még összhangban áll a tőkeakkumuláció szükségletével, azaz itt még a helyükön vannak a dolgok. „Az embereket féktelen törekvés hajtja, hogy elérjék azt, amitől a szocializmus távol tartotta őket. Kitörés – hangzik a gazdasági hitvallás. Az Európai Unió új tagállamaiban folyó viták legfőbb ütőkártyája a magas gazdasági növekedési mutató, amelynek alapját elsősorban a munkaerőpiac és az egészségügy radikális átalakítási fájdalmainak hatására megszületett siker jelenti” – nálunk: fogja jelenteni.
Németországban eközben ötmillió ember keres munkát, és nem múlik el nap, hogy konszernek, politikusok és szakszervezetek ne vitatkoznának a vállalkozások Kelet-Európába történő továbbvándorlásáról. Oda, ahol néhány évvel ezelőtt még ráfizetéses tervgazdaságokban ímmel-ámmal dolgoztak az emberek, és ahol most új munkahelyek jönnek létre. „Leszámoltunk a kommunizmussal, privatizáltuk a gazdaságot, és most hatszázalékos a növekedés üteme. Mit kellene még tőletek tanulnunk? Mi vagyunk a csúcs!” – vágta oda egy fiatal szlovák pénzügyi zsonglőr a német újságírónak, aki őszinte irigységgel és csodálattal regisztrálta az egészséges feltételek meglétét a régióban.
Kapitalizmust ott lehet igazán sikeresen építeni, ahol szemben a német 10 százalékkal a munkaképes népesség több mint 20 százaléka munkanélküli, ahol a szerencsés munkavállalók négyeurós órabérért dolgoznak, és még így is kétszer annyit keresnek, mint négy évvel ezelőtt. Ahol az egy főre jutó nemzeti jövedelem valahol a német egynegyede és fele között van. Így összejöhetnek a csodálatos növekedési mutatók és jövedelmek. Nem szabadna azonban elhallgatni, hogy a szép gazdasági mutatókat mindenütt a szegényebb rétegek jólétének, illetve boldogulásának a rovására produkálják, miközben természetesen gyakran beszélnek esélyegyenlőségről. Nem szabadna továbbá senkinek a gazdaság meredek fellendülését a jövedelmek ennek hatására bekövetkező általános fellendüléseként értelmeznie.
A lakosság nagyobb részének ugyanis, amelyet a tőke alkalmaz és fizet, a legnagyobb eredmény az, hogy egyáltalán bérmunkás lehet. Mindegy, milyen bérrel és milyen munkakörülményeket biztosítva. Ahol mégis elkövetik az említett hibát a fenti jóléti perspektívát ígérve, ott a gazdasági válság hamar bekövetkezhet: a tőke továbbtelepül, ismét foglalkoztatási problémák jönnek. Kóka fent említett nyilatkozata tükrözi a magyar politika erre való hajlamát. Érdekes és egyben tanulságos az idézett újságcikkben, hogy a gazdasági fellendülés áldozatait a szerző nem azok között az emberek között látja, akik alacsony bérükkel és hosszú munkaidejükkel megvalósítják a tőkevagyon növekedését (hiszen nekik van munkájuk), hanem a kisnyugdíjasok, a kisgazdaságok reménytelen helyzetű működtetői, a külföldön munkát vállalni kényszerülők soraiban.
A német újság üzenete szerint a politikusok, akik újra szeretnék választatni magukat, nem rendelkeznek azzal az adottsággal, hogy a nemzet érdekében, a szükséges konzekvenciával, a lakosság érdekeivel szemben kormányozzanak. A demokrácia tehát megakadályozza a gazdasági érdekek szükséges diktatúráját. (A félreértések elkerülése érdekében: nem Magyarországon.) A tőke értelméről, a szegénység dicséretes hatásáról és minden ezt gyengítő kísérlet kontraproduktív hatásáról szóló német elmélkedések a korai politikusokat és a béreket teszik felelőssé az ország jelenlegi, gyengébb fejlődési mutatóiért. Amíg tartott a gazdasági növekedés, senkit nem zavartak a magas bérek az országban. Most, a recesszió időszakában mindenről a magas bérek tehetnek.
Magyarországról nézve azonban nem illene megfeledkezni arról az el nem hanyagolható tényről, hogy Németország még mindig – így is – gazdasági és politikai nagyhatalom, ezzel szemben a példaként elé állított közép-európai régió alapvetően szegény országokból áll. A munkabérek és a növekedési ráták nemzetközi összehasonlítása világosan mutatja, hogy mi érvényes az utóbbi térségben, és mi nem: a szegényeknek semmi joguk nincs, ezzel szemben a gazdagság előtt semmi akadály nem áll. A szociális állam maradékának szakszervezetei és szociáldemokrata (utód)pártjai már régóta a tőke érdekébe sorolták az olcsóbb munkához való jogot, és ezzel a minden érdeken és párton felül álló kényszer látszatát kölcsönözték neki. A szakszervezetek évek óta feláldozzák tagjaik bér- és munkafeltételeit a vállalkozók érdekében, hogy azok tagságukat szinte tetszésük szerint használhassák ki és ösztönözhessék. Ha így megy tovább, a munkahely érdekében felajánlják tagjaik bérét és szabadidejét is. Pontosan azt, amiért munkahelyre van szükségük. Az uralkodó osztály tehát egyre világosabban arra az álláspontra helyezkedik, hogy a kapitalizmusban a bérmunkásérdekeknek csak akkor van helyük, ha készek azokat önként feladni.
Dél-Amerika néhány államának vezetése már látványosan szembefordult az elkerülhetetlennek beállított gazdasági tendenciákkal. Ha mások is az adottságok, Magyarország és a térség többi országa politikai elitjének is meg kell találnia azokat a helyi értékeket, amelyek révén vonzóbbak maradhatnának a beruházók szemében egy átlagos harmadik világbeli beruházási helynél – adott esetben a relatíve magasabb munkabérek ellenére is. A magyar politikának is meg kell találnia és alkalmaznia kell azokat az eszközöket, amelyekkel hatékonyan gátolhatja a tőke továbbvándorlási szándékát, ebből következően felmutathatja a nemzeti boldogulási alternatívát. Ennek megtalálása egyébként a kormányzóknak is örömet szerző kihívás lehetne.

A szerző a Pécsi Tudományegyetem docense