Ön se féljen, elnök úr!

Kettőezerhat szeptember 17. óta a harmadik Magyar Köztársaság történetének legsúlyosabb és leghosszabb válságát éli át. Politikai válság van, mert az ellenzék és a kormányoldal között a legelemibb párbeszéd lehetősége is kizárt; jogi válság van, mert a jogállam írott és íratlan normáit maga a végrehajtó hatalom sérti meg tudatosan; gazdasági válság van, mert az elmúlt négy évben elhibázott gazdaságpolitikát folytattak azok, akik 2002-ben egy alapvetően jól működő gazdaságot vettek át; morális válság van, mert a miniszterelnök tudatosan hazugságra építette kormányzati politikáját és választási kampányát, illetőleg legitimációs válság van, mert sem a meghirdetett és bizonytalan hatékonyságú reformok, sem az azokat végrehajtani akaró kormánypártok nem élvezik a társadalom többségének támogatását.
Mindezek után csak egyetlen kérdésnek lehet létjogosultsága: ki és hogyan oldhatja fel a válságot? A kormánypártok láthatóan nem képesek erre; az esetleges kritikákat, alternatív megoldási utakat és az ezeket vállaló politikusokat (így a szocialista Szili Katalint vagy a liberális Fodor Gábort) teljesen pályán kívülre sodorja a Gyurcsány–Kóka-tandem.
Az ellenzéknek ugyan a politikai racionalitás – és bizonyos hazafias kötelezettségek okán is – cselekednie kellene, de nem látszik kialakulni az az új többség, amely Orbán Viktor mögé felsorakozva egy esetleges kormánybuktatást legitimálhatna. Mert bár az MSZP támogatottsága történelmi mélyponton van, a szocialistáktól elfordulóknak csak kisebb hányada az, amely nem az apolitikusok, hanem a fideszesek táborát erősíti. És mivel a parlamentarizmus keretei között az ellenzék kezében voltaképp nincs tisztán jogi eszköz arra, hogy megbuktathassa a kormányt (hiszen nincs meg a konstruktív bizalmatlansági indítványhoz szükséges többsége), csak a parlamenten kívüli, ugyan nem feltétlenül jogellenes, de mégiscsak inkább politikai út marad céljainak elérésére. Egy ilyen határozott fellépéshez viszont az ellenzéknek nagyon széles társadalmi támogatottságra kell támaszkodnia – csak a tömegek „mennyiségi legitimációja” pótolhatja a parlamenten kívüli kormánybuktatás „minőségi legitimációs” hiányát. Ma azonban nem látszanak azok a tömegek, amelyek a Fidesz mellé állva készek lennének folyamatos demonstrációk, útlezárások és sztrájkok révén lemondásra kényszeríteni a kormányt.
Vagyis a válság megoldása sem a hiteltelen kormánypártoktól, sem az erőtlen (és voltaképp eszköztelen) ellenzéktől nem remélhető. Hanem csak a köztársaság elnökétől.
Sólyom László az őszödi beszéd kapcsán már jelezte aggályait, morális válságot emlegetve, ezen mondata azonban valójában tehetetlenségének üzenete volt csupán. Ha ugyanis Sólyom László jogi szereplő (márpedig az), és ha a moralitás jogon túli, jogon kívüli kategória (márpedig a jogpozitivizmus irányzata szerint az), akkor Sólyom László a morális válságra utaló kifejezésével saját tenni nem akarását, tenni nem tudását közölte igen szofisztikált formában. És nem is hazudtolta meg önmagát: nem kihasználva az egyébként számára adott és nyitva álló alkotmányos lehetőségeket (ezekről bővebben: Az alkotmány őre és lehetőségei, Magyar Nemzet, 2006. december 5.), úgy viselkedik az egész válság folyamán, mintha neki is csak a szóbeliség lenne az egyetlen eszköze: finoman beszól néha a kormánynak, burkoltan kritizál, sőt még azt is üzeni, hogy nem kell félnünk, de szavai mögött nem látszik kirajzolódni egy koherens megoldási tervezet. Pedig ma csak neki van lehetősége feloszlatni az Országgyűlést és új választásokat kiírni, megoldva végérvényesen az immár féléves válságot.
Sólyom László ugyanis nem dísznek van: hivatala mint a „semleges hatalmi ág” megtestesítője az alkotmány védelmezőjeként azon rendkívüli helyzetekben, amikor a megoldásoknak is rendkívülieknek kell lenniük.
A mai magyar közállapotokra a rendkívüli helyzet kifejezése nyugodtan alkalmazható. Azok a válságterületek, amelyeket cikkem elején említettem, immár az alkotmányos rend egészét veszélyeztetik.
Az alkotmány nem egy egyszerű törvény, az alkotmány a társadalmi szerződés manifesztálódása. Noha a rendszerváltás atyái elmulasztották valóban megkötni és egyértelművé tenni azt a társadalmi szerződést, amelyre az új köztársaság épülhetne, az elmúlt tizenhét év alatt – és az alkotmányban azért felfedezhető értéktartalmak okán – kikristályosodtak azok a hallgatólagos elvek, amelyeknek megsértése a rendszer végső forrását, a demokrácia társadalmi szerződését bontja fel.
A mai hatalom pedig egyoldalúan szerződést bontott: hazugsággal, megtévesztéssel nyert választást, rendőrállami módszerekkel és brutalitással lép fel kritikusaival szemben, nemzetbiztonsági taktikákat vet be virtuális félelemgerjesztés céljából stb. És mindezt egy bizonytalan célú és kimenetelű reformfolyamat érdekében. Az a hatalom azonban, amely felmondja a társadalmi szerződést, elveszti demokratikus legitimációját – sallangmentesebben szólva: diktatúra lesz.
Az alkotmányos rendszer egyetlen és egyben utolsó szereplője az államfő, aki nem osztozik a kormánypártok felelősségében, és aki nem mondta fel a társadalmi szerződést. Az ő vonatkozásában ez azonban azzal a kötelezettséggel is jár, hogy fellépjen a demokratikus legitimációját elvesztő kormánnyal szemben. Ellensúlyt kell hát képeznie. Mivel Sólyom László köztársasági elnökként büntetlenséget élvez az alkotmányos törvény esetleges megsértése esetén is – feltéve, hogy a képviselők kétharmada nem indíttatja meg a felelősségre vonási eljárást [Alkotmány 31/A § (1) – (3) bek.], de mint tudjuk, ezzel a kétharmaddal nem rendelkezik az illegitim kormány –, az alkotmányos rend egészének (és a társadalmi szerződés visszaállításának) érdekében formálisan magát az 1949. XX. törvényt is megsérthetné. Ugyanis jogilag nézve ez csak akkor számítana valóban alkotmánysértésnek, ha lenne olyan illetékes fórum, amely ekként minősítené a tettét. Ezt a lehetőséget viszont pont azért, mert a kormányoldalnak nincs meg az ehhez szükséges kétharmados többsége, ki is zárhatjuk, megállapítva, hogy Sólyom László előtt nyitva áll az út, hogy személyes meggyőződése és a társadalmi elvárások alapján megtegye államfői lépéseit.
Sólyom László szabadon, nem az alkotmány betűjéhez, hanem szelleméhez hűen járhat el az illegitim kormány ellen. Igen, ehhez bátorság kell. De ön mondta, elnök úr: ne féljünk.
Ön se féljen hát.

A szerző egyetemi hallgató