Önmagát ünnepli az Európai Unió

Kérdés, hogy hány honfitársunk ölt kék alapon aranycsillagos kokárdát vagy lobogtat uniós zászlót annak az Európai Uniónak fél évszázados fennállásának megünneplésére, amelynek két és fél éve lettünk tagjai? A kérdés feltevése egyben válasz is. Nem születésnapi örömtől sugárzó. Ami jelzi, hogy Magyarország polgárai mennyiben érzik magukénak az uniót.
A felmérések ugyanezt a lehangoló képet erősítik. Sőt, éppen a magyarok azok, akik az EU polgárai közül a legkevésbé elégedettek az unióval; ők azok, akik a csatlakozás óta sorsuk romlását érzik. A baj, az igazi baj az, hogy az erősen negatív válaszok pontosan tükrözik a statisztikai adatokat, azaz a Magyarországra nézve katasztrofális összehasonlító számsorokat.
Jacques Delors, az Európai Bizottság korábbi elnöke egyszer azzal jellemezte az uniót, hogy az egy „azonosítatlan politikai tárgy”. Ugyanez a Delors a napokban azzal a jóslatával lepte meg a világot, hogy az Európai Unió húsz éven belül széthullhat, hacsak nem reformálja meg intézményeit. Hogy mi az unió? Annyi biztos, hogy sokkal több, mint aminek indult. Sokkal több, mint vámunió, acél- és szénközösség, de sokkal kevesebb, mint szövetségi állam. A dolgok jó oldalát nézve viszont annyi bizonyos, hogy a 27 államot és több mint félmilliárd polgárt magába foglaló közösségben a béke győzött a haragtartás fölött, az ész – noha nemegyszer korlátolt – uralmát tapasztaljuk a nyers érzelmek, a kereskedelem győzelmét a harckocsik, valamint a bürokrácia uralmát a vérontás fölött. Ami azért nem csekély teljesítmény egy olyan kontinensen, ahol a múlt században jelző nélküli és jelzős („nemzeti”) szocialisták tíz és tízmilliókat öltek meg.
Az uniós folyamat 1957. március 25-én, a napos Rómában kezdődött el, ahol a mai szervezet hat alapító tagja létrehozta az Európai Gazdasági Közösséget azzal a céllal, hogy az európai népeket mind szorosabb közösségbe forrassza. Ami Jean Monnet, Robert Schuman és Winston Churchill magasröptű gondolatainak megvalósulása lett: már 1946-ban megjelentek a brit államfő látnoki szemei előtt egyfajta Európai Egyesült Államok körvonalai. De nem mintha ő lett volna az első: Victor Hugo Hágában 1849-ben kijelentette, hogy „eljő a nap, amikor a kontinens minden nemzete… felsőrendű egységben megalakítja az európai testvériséget, az Európai Egyesült Államokat”.
A közösség létrehozásának eszköze viszont igazán prózai volt: a vámtarifákat lebontották a szabad kereskedelem megvalósítása érdekében. Amelyből azután kialakult az egységes piac – az Európai Unió – tartó pilléreinek tekintett „négy szabadság”, az áruk és az emberek szabad mozgása, a szolgáltatások nyújtásának, valamint a tőke mozgásának szabadsága. És talán itt kezdődik az unió egyik alapvető baja: az elvek, az értékek, a szavak és a tények között húzódó, sokszor igen nagy szakadék.
Az unió újonnan csatlakozott tagjainak polgárai áramlásukban messze nem olyan szabadok, mint az áru, a tőke vagy a szolgáltatás. Azok az új tagországbeliek, akik a régi tagországokban kívánnak munkát vállalni, az ehhez szükséges bürokratikus procedúrát saját országukban a célként választott uniós ország nagykövetségén benyújtott kérelemmel kezdhetik meg, és járhatják végig az igencsak rögös utat. De az unióban sok mindenből csúfot űznek. Például a környezetvédelemből is azok, akik szemet hunynak például a fölött, hogy Magyarország szinte teljes egésze egyetlen hatalmas szeméttároló, amit csak az tagad, aki vakon vezet útjaink mentén néhány kilométert.
De ugyanez a helyzet, vagyis a fennen hangoztatott értékek és a valóság között tátongó szakadék, ami a koppenhágai kritériumokat is illeti, amelyek közül az egyik alapvető a kisebbségi jogok tiszteletben tartása. Erről azokat a magyarokat kell leginkább megkérdezni, akik az uniós tag Szlovákiában vagy Romániában élnek kisebbségi sorban, kisebbségekként jogfosztottan vagy jogaik gyakorlásában erősen csorbítva. Sőt: a szlovákiai magyarok helyzete egyértelműen romlott a tíz új tagállam 2004. májusi csatlakozása óta, és ismerve az uniót, szinte biztos, hogy ugyanezen sors vár az Erdélyben élő magyarokra is. Akik helyzete – sajnos – rózsásnak mondható a Görögországban élő macedónokéhoz képest, ugyanis a macedónokat Athén kisebbségként egyszerűen nem létezőknek tekinti. Margot Wallström, az intézményi kapcsolatokért és kommunikációs stratégiáért felelős biztos az új bizottság 2004 vége felé történt munkába lépése óta sokadszor jelentette be, hogy az uniót közelebb kell hozni polgáraihoz, és ennek érdekében meg kell reformálni Brüsszel kommunikációs politikáját. Ami éppen úgy kudarcot vallott, mint az Európai Unió számtalan nagyléptékű vállalkozása. Aki pedig újságíróként kényesebb kérdésekre igyekezik választ kapni uniós tisztségviselőktől, az pontosan tudja, hogy a brüsszeli bürokraták az egyenes és őszinte válaszadástól szinte épp annyira idegenkednek, mint az egykori KGST csinovnyikjai.
A kínos kérdéseket pedig garmadával lehet feltenni. Mint azt, hogy vajon miért inkább magányos és nem intézményi hangot jelent Luisa Morgantini, az Európai Parlament alelnökének az a március 19-én kiadott nyilatkozata, amelyben követeli, hogy az Európai Unió és a nemzetközi közösség azonnal ismerje el az új palesztin kormányt? Hiszen az első Hamász-kormány is – a megszállás ellenére – demokratikus választások eredményeként jött létre, és azt a brit lapokból tudjuk, hogy az Európai Unió izraeli, illetőleg amerikai nyomásra tartja terroristának a Hamász-kormányt. És míg az EU e kormánytól azt is követeli, hogy ismerjen el minden korábbi, a konfliktusban szemben álló felekre vonatkozó egyezményt, addig Izraeltől szinte érthetetlen módon nem követeli meg, hogy az végre tegyen eleget az ENSZ-nek 1967-ben hozott 242-es határozatának, noha ezzel nemcsak az izraeli– palesztin konfliktust lehetne megoldani a megszállás megszüntetésével és a palesztin menekültek hazaengedésével, de kihúzható lenne a nemzetközi terrorizmus méregfoga is. Azon terrorizmusról van szó, amelynek a múltban is és a jövőben is nagyon sok európai esik áldozatául.
Talán nem véletlen itt is a felmérések által visszatükrözött hatalmas szakadék, amely a brüszszeli döntéshozókat és az európai kormányokat választja el az európai közvéleménytől, amely egyértelműen Izraelt és az Egyesült Államokat tartja a világ békéjét leginkább fenyegető két országnak. Tény, hogy ahogyan az Európai Unió nem szeret kínos tényekről beszélni, úgy kudarcairól sem, holott saját érdekében ezt is meg kellene tennie. Csupán három év van hátra a lisszaboni stratégia tízéves szakaszának végétől, amelynek célja az volt, hogy Európát a világon a legversenyképesebb földrésszé tegye. Aki a kelet-kínai megapolisokba ellátogatott, járt azok több száz méter szélességű, építészeti csodákkal szegélyezett sugárútjain, és tapasztalta nem csupán a kínai, de az egész kelet-ázsiai vitalitást, annak már az Európára nézve erősen lehangoló statisztikai adatokra sincs szüksége, hogy belássa: a „sárgák” szemében az évszázadok óta tartó „fehérveszedelmet” valóban „sárgaveszedelem” váltja fel abban az értelemben, hogy a XXI. századot nem a mi földrészünkön írják.
A távlatok még riasztóbbak. Csupán egyetlen példa: a lisszaboni stratégiában lefektetett célok ellenére az Egyesült Államokban a bruttó nemzeti terméknek ma is jóval nagyobb arányát költik kutatásra és fejlesztésre, mint az unió országaiban, nem beszélve az új tagállamokról – jócskán beleértve Magyarországot –, ahol e hányad nemhogy nőne, de tragikusan csökken. És akkor még nem is szóltunk az uniós alkotmánytervezetről, amely valóban a közmondásos állatorvosi ló. Egyrészt azért, mert kiderült: a referendumon a francia és a holland népi elutasítás az egész liberális angolszász felfogást dobta vissza, másrészt pedig ismét fájóan láthatóvá tette azt, hogy az Európai Unióban milyen kockázatos demokráciát játszani, azaz népszavazásra bocsátani egyszerű törvényhozói ratifikáció helyett egy olyan szöveget, amely az unió több száz milliós népességének életét határozná meg.
E zsákutcából az unió a jelek szerint csak álszent közhelyekkel és diktátumokkal tud kikerülni, megkerülve a népakaratot. Amivel a közvéleményt ismét csak megerősíti abban, hogy az unió ügye nem polgárai ügye, vagyis a Brüsszellel szemben érzett eddigi, nem kevés ellenérzés csak erősödhet.
Az ötvenévessé vált Európai Uniót Magyarországon viszont a jobboldal abból a szempontból pozitívnak értékelheti, hogy tagságunk nélkül a Gyurcsány-kormányra semmilyen nyomás nem nehezedne, amellyel megfékezhetnék annak majdnem zabolátlan támadását a demokrácia ellen, és azt a hajlamát, hogy egyre nagyobb mértékben adósítsa el a nemzet minden tagját rossz ösztöneinek és tehetségtelen politikájának engedve. A március 25-i ünneplés korlátozott örömöt jelenthet a korlátozott ürömben.