Egy évvel vagyunk túl a választásokon

Éppen egy esztendő telt el azóta, hogy a szocialisták megnyerték a 2006-os parlamenti választásokat. Azon az ominózus április 23-i vasárnapon először fordult elő a rendszerváltozás óta, hogy az addig hivatalban lévő koalíciónak sikerült újraválasztatnia magát. Még egy év távlatából visszatekintve is hihetetlennek tűnik, hogy a 2003 augusztusa óta folyamatosan legnépszerűbb pártnak számító Fidesz hogyan tudta kiengedni kezéből a biztosnak tűnő győzelmet. Növelheti a legnagyobb ellenzéki párt híveinek elkeseredettségét, hogy tavaly nyáron – alig néhány héttel a választások eredményének kihirdetése után – már újra a népszerűségi listák élére került a Fidesz. A fővárost és néhány vidéki megyeszékhelyet leszámítva az önkormányzati választásokon is nagy fölénnyel győzött. 2007 tavaszára már olyan erőviszonyok alakultak ki, hogy nem maradt egyetlen közvélemény-kutató intézet sem, amelyik ne jelezne legalább 15-20 százalékos jobboldali előnyt a pártok népszerűségi versenyében.
A hatalomban maradás ára
Hiába mondhatja tehát a Fidesz, hogy negyedik éve maga mögött tudhatja a választópolgárok többségét, ha éppen ama néhány hét során csúszott ki a lába alól a talaj, amikor a legfontosabb megméretés várt a pártokra. Mivel a legközelebbi választást 2009 nyarán tartják, amikor az Európai Parlament magyar képviselőiről döntenek az emberek, ezért a jelenlegi népszerűség is óvatosan kezelendő. Ha párt- és frakciószakadások sorával nem enyészik el a kormánypártok többsége, vagy nem kerül sor olyan konfliktusra, amelynek eredményeként Gyurcsánynak le kell mondania, akkor a balliberális koalíció szerencsés esetben akár ki is bekkelheti a ciklusból hátralévő három évet.
Gyurcsány Ferenc politikusi tehetségét hiba lenne megkérdőjelezni. A rendszerváltozás utáni magyar politikatörténet első miniszterelnöke lett, aki hatalmon tartotta a mögötte álló koalíciót. A balatonőszödi beszéd napvilágra kerülése óta immár mindenki tudja, hogy ezért milyen árat kell fizetnie az országnak. A parlamenti választásokon tartott diadalával Gyurcsány a demokrácia eltorzulásának jeleként bebizonyította, hogy a kormányzás sikeressége nem feltétlenül a hitelességen és a teljesítményen múlik. Hatásos szlogenekkel, az élet minden területére kiterjedő, agresszív sikerpropagandával és a politikai ellenfelek ledorongolásával a kiválasztottak egy szűk élcsapata akár két ciklusra is bebetonozhatja magát a hatalomba. Mindehhez elegendő, hogy a kormányzati befolyás alatt álló közszolgálati média a vele együttműködő kereskedelmi televíziókkal és baloldali sajtóval karöltve folyamatosan azt sulykolja, Magyarország Európa egyik legirigyeltebb országa, illetve a demokráciára az egyedüli veszélyt Orbán Viktor „hatalomra jutása” jelenti. A permanens össztűz alá kerülő Fidesz vezetői sajnos maguk is hibák tömkelegét követték el, és a rájuk szórt rágalmakat sem tudták idejében hatástalanítani. A magyarországi jobboldalt a megosztottság és a testvérharc is gyengítette. Az MDF mind a választási kampányban, mind pedig az azóta eltelt egy esztendőben rendre a szocialisták érdekeit szolgáló hangnemben támadta a Fideszt, nemegyszer értékes szavazatokkal kisegítve az önkormányzatokban kutyaszorítóba kerülő szocialistákat.
A politikai felelősség „kiszervezése”
Gyurcsány maradéktalanul valóra váltotta egy évtizeddel ezelőtt megfogalmazott álmát, miután Magyarországot immár üzletemberek irányítják. Az MSZMP és a KISZ egykori ifjú törökjeiről van szó, akik a rendszerváltozás időszakának zavaros belviszonyait kihasználva gazdagodtak meg. Vagyonukat nem rátermettségüknek köszönhették, hanem annak a pókhálószerű, az államigazgatás minden szintjére beépülő kapcsolatrendszernek, amelynek segítségével úgy tudtak busásan jövedelmező üzleteket kötni, hogy a cégeik garantáltan jól járjanak, miközben ők maguk semmilyen kockázatot nem vállaltak. Az pedig már nem is meglepő, hogy a vagyonfelhalmozást követően ők harsogták a legnagyobb hangerővel, hogy az állam rossz gazda, mindent magánkézbe kell adni. Egy demokratikus rendszerben, ahol a társadalom és a pártok felett álló közjogi intézmények megfelelő kontrollt gyakorolhatnak a végrehajtó hatalom felett, egy Gyurcsányéhoz hasonló kormány eleve meg sem alakulhatna. A balatonőszödi kormányüdülő és a Szalay utcai ingatlan hősének már a sportminisztersége idején napvilágra került botrányos ügyletek miatt le kellett volna mondania hivataláról. Tudjuk, hogy ez nem történt meg. Sőt 2006 tavaszán minden előzetes várakozás ellenére a korábbinál is erősebb legitimációt nyert a baloldali ihletésű neoliberalizmust sajátosan értelmező Gyurcsány, a mögötte felsorakozó üzleti körökkel egyetemben.
Bár az egy esztendeje hivatalba lépett kormány tagjainak többsége az MSZP kilencvenes években előretörő generációjából került ki, a tényleges hatalmi centrumot egy pártokon és kormányhivatalokon keresztülnyúló érdekcsoport képezi. Az államreform-bizottság, a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség vagy a kormányzati személyügyért felelős államtitkárság prominensei nagyobb befolyást koncentrálnak a kezükben, mint a legtöbb minisztérium. Az Országgyűlésnek csupán korlátozott lehetőségei vannak arra, hogy megfelelő módon ellenőrizze tevékenységüket. A törvényhozásban ülőknek időnként úgy kell emberek millióinak sorsát érintő kérdésekben döntéseket hozniuk, hogy nem csupán az ellenzéki pártok, de időnként még az MSZP képviselői is a sajtóból kénytelenek értesülni a legfrissebb „reformtervekről”. A Gyurcsány-kormány hároméves regnálásának eredményeképpen mindennapossá vált az információk visszatartása és manipulálása, az ellenzék lejáratását megcélzó kommunikációs csapdák felállítása, valamint a Fidesz egykor oly sokat kárhoztatott egész pályás letámadását már régóta felülmúló kormányzati offenzíva.
A május végi balatonőszödi beszéd sokáig nem hozott érdemi változást a koalíció munkájának színvonalában. A kormányprogramot ugyanúgy a költségvetési krízis feltárásának hiánya jellemezte, mint az azt megelőző két év öntömjénező, melldöngető kommunikációját. A válság valódi mélységét Gyurcsány csak az Európai Unió nyomására volt kénytelen elismerni. Az őszödi kirohanással egyébiránt a legkevésbé sem a bűnbánás volt a célja. Sokkal inkább a szocialista országgyűlési képviselők kész tények elé állítása. Rászorítani a párt döntéshozóit, hogy elismerjék, a koalíciós kormány élén Gyurcsány személyének nincs és belátható ideig nem is lesz alternatívája. Miután az idén tavasszal a pártelnöki tisztség is az ő kezébe került, lényegében leválthatatlanná vált. Bár a párt alapszabályában nem sikerült az előzetesen tervezett módosításokat kicsikarnia, megfelelő szervezettségű és cselekvőképes párton belüli ellenzék hiányában aligha lesz akadálya annak, hogy a későbbiekben az általa kiszemelt kádereket juttassa a fontosabb pártvezetői székekbe, illetve ügyes kompromisszumokkal leszerelje esetleges ellenlábasait.
Az önkormányzati választások elvesztését követő bizalmi szavazáson éppúgy Gyurcsány elképzelései szerint alakultak a fejlemények, mint ahogyan a 2007. márciusi pártkongresszuson is kierőszakolta ultimátumával, hogy a küldöttek csaknem kilencven százaléka őt támogassa. Hasonlóan erősíti pozícióit Kóka Jánosnak az SZDSZ elnökévé választása is. A két koalíciós párt között a határok kezdenek elmosódni, ami előrevetíti, hogy ha a szabad demokratáknak nem sikerül visszaküzdeniük magukat az ötszázalékos népszerűségi mutató fölé, abban az esetben akár közös listákkal és jelöltekkel is próbálkozhatnak 2010-ben.
Törékeny belső stabilitás
A miniszterelnöknek a koalíciós pártok erős embereivel is sikerült alkut kötnie, hosszú időre elhárítva egy olyan típusú palotaforradalom veszélyét, ami 2004 nyarán Medgyessy Péter megbuktatásához vezetett. Ez a szövetség azonban csak addig maradhat szilárd, ameddig van remény arra, hogy a párt mélyrepülése egyszer véget érhet. Ha azonban tartós maradna az MSZP népszerűtlensége – vagy éppen további zuhanás következne be –, akkor ezek a szövetségkötések gyorsan semmissé válhatnak. A szocialista párton belüli ellentétek éppúgy kiújulhatnak, mint a két kormánypárt közötti koalíciós viták. Ha a felsőoktatási intézmények tervezett privatizálására vagy a magán-egészségbiztosítók létrehozásával kapcsolatos pengeváltásokra gondolunk, akkor látható, hogy ezek valóban kezdenek komolyabb méreteket ölteni.
A Gyurcsány mellett Kóka Jánosból, Bajnai Gordonból, Szilvásy Györgyből, Veres Jánosból és Draskovics Tiborból álló – Orbán Viktor által új arisztokratáknak nevezett – belső mag a hatalomban eltöltött évek alatt sikerrel monopolizálta a legfontosabb hatalmi jogköröket és pénzügyi erőforrásokat. A következő parlamenti választásokig terjedő időszakban a fent említett hatos fogat és a körülöttük kiépülő holdudvar tekinthető a Fidesz legfőbb ellenfelének. Az ellenzéki pártnak a saját érdekében fel kell tárnia azokat az összefonódásokat, amelyek a gazdasági minisztérium által meghirdetett informatikai projektek, illetve a rekordhiány ellenére a Nyugati pályaudvar mellé tervezett, a gyurcsányi megalománia és fennhéjázás jelképé előlépő kormányzati luxusnegyed körül burjánzanak.
Az őszödi beszéd és következményei
Az eltelt év legfelkavaróbb fejleményének magát az őszödi beszédet, illetve a kiszivárgása utáni hetek történéseit kell tekintenünk. Miután máig nem derült fény arra, hogy ki vagy kik juttatták el a beszéd hangfelvételét a közszolgálati rádióhoz, ezért a hazugságok beismerésének nyilvánosságra kerülése után kirobbant súlyos belpolitikai válság is többféle szemszögből értelmezhető. Az országos méretűre dagadó, kezdetben békés kormányellenes tüntetések egyértelműen a Fidesz ellenzéki stratégiájának megerősítését jelenthették volna (lásd a kormány végig hazudott a kampány alatt). Az MTV-székház ostroma után elszabaduló indulatok és az ezt követő brutális rendőri beavatkozás azonban már Gyurcsány és a főpolgármesterré újraválasztott Demszky érdekeit szolgálták. Az állampolgárok széles tömegeit megriasztó, össznépi szorongást okozó erőszakhullám, illetve az ezekre adott gumilövedékes, viperás karhatalmi fellépés megfelelő lehetőséget nyújtott a kormányfőnek arra, hogy kedvenc budapesti főrendőrével együtt az Alexandr Lukasenkó-i keménységű autokrata szerepében tetszeleghessen. A rendszerváltozás utáni Kelet-Európa több országában is megtapasztalható volt már, hogy az ilyen típusú erődemonstráció – amelyet nem egy esetben a hatalmon lévők provokátorainak alantas akciói előznek meg – kifejezetten alkalmas az ellenzéki erők megfélemlítésére és a kormánnyal szimpatizálók eltökéltségének megerősítésére. Az egykori Szovjetunió némelyik utódállamával szoros baráti kapcsolatokat kiépítő Gyurcsánynak volt honnan és kiktől tanulnia.
A kormányzati manipuláció eszközei lettek a polgári titkosszolgálatok is, amelyek hol rejtélyes terrorfenyegetésekre utaló információkkal lepték meg a közvéleményt, hol pedig ellenzéki újságírókat zaklattak mondvacsinált okokkal. Nehéz felmérni még, hogy mekkora károkat okoztak az ország nemzetközi megítélésében a vízágyúkkal fogadott nemzeti ünnepek, a Kossuth teret hónapokon át körülzáró vaskordon vagy az Astoriánál békésen ünneplők és álldogálók százait összeverő, szemkilövő, lovasrohamot vezénylő, azonosítószám nélküli rohamrendőrök fellépése. A magyarországi demokratikus államrendet súlyosan aláásták a szabadságjogok megkurtítására irányuló kormányzati törekvések, amelyeket többször is az emberi jogok védelme érdekében fellépő civil aktivistákra tett megalázó, lekicsinylő kijelentések kísértek (lásd szemétkosárba a Morvai-jelentéssel). Mindezt tetézte az október 23-a óta jogellenesen fogva tartottakkal és másokkal szemben megengedett alpári és felzaklató rendőrségi hangnem. Ezek a jelenségek végképp méltatlanok egy európai uniós tagállamhoz.
Ám azoknak a rendzavaróknak és erőszakos cselekedeteket végrehajtó tüntetőknek is el kell gondolkodniuk, akik rendőrök tucatjait sebesítették meg a lángoló autókkal övezett tévészékház ostroma során, illetve utcakövek hajigálásával vagy Molotov-koktélokkal kezdtek harcolni a Gyurcsány-kormány ellen. Mindezek a tüntetők talán nem is gondolták át, hogy a miniszterelnök szinte várta az efféle erőszakba torkolló demonstrációkat, pontosan tudva, hogy mindezekkel igazolni tudja a Fidesz megrágalmazására és befeketítésére irányuló kommunikációs stratégiáját. A „szélsőségesek puccskísérletének” véget nem érő hangoztatása mellett az idén tavaszra újra előkerült az antiszemitázás bunkója is, amelyhez azóta is bőszen keresi a muníciót a kormánypárti sajtó. Igaz, a közvélemény-kutatások szerint a választópolgárok politikai preferenciáit a legkevésbé sem ezek az alantas módszerek befolyásolják.
A normalizálódás feltételei
Az ország jövőjét – a gyurcsányi propagandagépezet fogadkozásai ellenére – a legkevésbé sem az álreformok sikeressége, avagy kudarca fogja meghatározni. Ezek nagy része a tavaly nyári nagy nekibuzdulás után már régen kifulladt. Főleg azért, mert nem állt mögöttük átgondolt kormányzati stratégia, csupán egy önmagát cselekvőképesnek láttatni akaró hatalmi elit kapkodása. Mélyreható változások kizárólag az egészségügyben indultak meg. Az SZDSZ által kierőltetett átalakítás viszont olyan pártokon és érdekcsoportokon átnyúló tiltakozáshullámot váltott ki, amelyik félreérthetetlenül jelzi, hogy a társadalom nagy többsége nem kér a minden szakmai ellenérvet lesöprő, arrogáns és pökhendi stílusban végrehajtott rombolásból. Amiért cserébe ráadásul még fizetnünk is kell.
Magyarország jövőbeli boldogulásának tényleges záloga a gyurcsányi hatalmi elit demokratikus eszközökkel való eltávolításában rejlik. Egy józan és megfontolt, az állampolgárok széles tömegei által támogatott ellenzéki program – és leendő választási győzelem – éppúgy szükséges a közélet normalizálódásához, mint az MSZP megtisztulása az állampárti maradványoktól és átalakulása egy, a nyugat-európai normáknak valóban megfelelő, a munkavállalói érdekeket képviselő szociáldemokrata párttá.