A félelem árnya a Zeneakadémia ünnepén

Bartók Béla jogutódjaként, díszvendégként vettem részt feleségemmel és lányommal pénteken a Zeneakadémia épületének századik születésnapján. A megtiszteltetés nem személyemnek szólt, hanem Bartók Bélának, aki a száz évvel ezelőtti megnyitó koncertsorozat egyik legfontosabb résztvevője volt mint az akadémia tanára, mint zeneszerző és mint előadóművész.
Bartók képviseletében készültem tehát az estére, s mivel napközben arra vitt dolgom, gondoltam, bemegyek elkérni a leadott jegyeket, hogy ne kelljen este tülekedni érte. Már ekkor meglepve tapasztaltam, hogy még a Zeneakadémia melletti utcákban sem lehetett parkolni, mert azokat a rendőrség lezárta. Csodálkoztam, hiszen a tavalyi Bartók-jubileum alkalmával több olyan rendezvényen is volt szerencsém részt venni, ahol akár egyszerre két köztársasági elnök is részt vett (Sólyom László jelenlegi és Mádl Ferenc volt köztársasági elnökök a Bartók-emlékház átadásán 2006. március 25-én), mégsem volt ekkora felhajtás sehol. Azért gyalogosan sikerült a Zeneakadémiát megközelíteni, és mivel a jegyek még nem voltak a portán, dolgavégezetlenül távoztam, de legalább megtudtam, hogy a manapság közlekedési állóháborús övezetté alakított fővárosban kénytelen leszek lényegesen hamarabb elindulni az esti rendezvényre.
A napközbeni tapasztalatokból kiindulva már meg sem próbáltam este a Zeneakadémia körül parkolóhelyet keresni. Jól tettem, a szomszédos utcába és a máskor korlátozott parkolási lehetőséget nyújtó térre be sem lehetett hajtani. A környéken mindenütt „POLICE” (néhol, talán Bartókra tekintettel, magyarul is szerepel: „RENDŐRSÉG”) feliratú, kifeszített kordonok. Az oldalsó bejárat zárva, sebaj, mentünk a főbejárathoz. Itt egy pillanatra azt hittem, hogy eltévesztettem a házszámot, és a New York-i repülőtéren vagyok. Biztonsági kapuk és csomagátvilágító berendezések állták utunkat. Időnk bőven volt még, így először csak egyedül hatoltam át ezen a biztonsági zsiliprendszeren, hogy átvegyem a jegyeinket. Zsebemből kipakolva mindent, áthaladtam a „birkaterelő” kordonok között, eljutottam egy asztalig, megkaptam a jegyeket, és rettegve a „nyilvánvaló terrorveszélytől”, gyorsan ki is jöttem, a szemközti kávéházban keresve menedéket. Innen néztem egy darabig családommal együtt, ahogy a sorban érkező díszvendégek, mert ezen az estén csak díszvendégek voltak a meghívottak között, akadémikusok, művészek, közéleti személyiségek, egy mai, divatos szóval élve a „csőcselék”, mind, mint a birkanyáj, beterelődnek a kifeszített karámok közé, és az egyenruhás biztonságiak manapság nem teljesen megnyugtató gyűrűjében nagy nehezen bejutnak, hogy felemelő hangulatban ünnepeljenek.
Kávémat kortyolgatva sokáig gondolkodtam, hogy valóban be kell-e nekem menni ide. Hiszen láthatóan valaki annyira fél tőlem, hogy minduntalan átvilágít, vizsgálgat, talán haza kellene menni, nehogy e félelme zavarja az önfeledt ünneplésben. Lehet, hogy azért fél, mert tudja, felháborít, hogy a dübörgő „reformok” sorra söprik el a nagy múltú zeneiskolákat is, mint például a Weiner Leót vagy a Bárdos Lajost. De tőlünk nem kellene félni, mi nem szoktunk sem ütlegelni, sem szexuálisan erőszakoskodni, sem könnygázt használni, sőt lassan már a „rossz” szót is csak halkan mondjuk.
De mégis voltak érvek a behatolás megkísérlése mellett: leginkább a Zeneakadémia növendékeiből álló zenekar, Kocsis Zoltán, a szólisták, Kelemen Barnabás és Fenyő László, nem utolsósorban pedig Sólyom László köztársasági elnök úr beszéde, mégis arra a döntésre juttattak, hogy bemenjünk. Így mi is besorolódtunk a birkaterelő karámok közé, bégettünk is kicsit, majd zsebeinkből kiforgatva bejutottunk az áhított terembe, ahol „díszbirkatársaimmal” együtt leültünk jól megérdemelt helyünkre. Lassan mindenki megérkezett, végre bejött a zenekar, mi megtapsoltuk őket, s e látvány már kezdett emlékeztetni minket egy igazi akadémiai koncertre. A fiatal zenésznövendékeket felemelő élmény volt látni. Kézzelfogható volt a feszültség bennük. A köztársasági elnök úr a rektori páholyban ült oldalt. Az emeleti középerkély első sorában elfoglalta helyét a félős is, és mi reménykedtünk benne, hogy ottlétünk ténye nem hat rá túlzottan elrettentően, miután garantáltan átvizsgált, bombabiztos birka-, akarom mondani: ürgebőrbe voltunk varrva.
A rektor úr köszöntő szavai után a köztársasági elnök úr beszéde azonban feledtette a feszült hangulatot, komoly, ugyanakkor szellemes, üdítő volt, ami félreérthetetlenül mutatott rá a lényegre: a Zeneakadémia pártoktól és irányzatoktól független szükségszerűségére a magyar kultúrában. Mint mindig, most is jó volt hallgatni az elnök úr bölcs szavait. Aztán jött a zene, és már-már minden korábbi gyötrődést elfelejthettünk. Nagyszerű és nagyon fontos a magyar zenei élet jövője szempontjából, hogy a legnagyobbak, mint Kocsis Zoltán, nem tartják rangon alulinak, sőt nagyon fontosnak érzik, hogy a legfiatalabbaknak próbálják meg átadni tudásukat. Biztosan nem megy ez mindig egyszerűen, akadhatnak súrlódások a próbák alatt, de ennek ellenére és ezzel együtt fontos, hogy a zenei növendékek közvetlenül kóstolhassanak bele a „mély víz” nehézségeibe. A zenekar lelkesen játszott, és a nagy nevű szólisták csak hozzátettek az este zenei generációkat összekötő emelkedettségéhez.
Mikor már, belőlünk legalábbis, minden korábbi szorongás eltávozott volna, jött a szünet. Bevallom, dohányos ember vagyok, így rossz szokásom szerint a főbejárat felé vettem az utamat, de azt megint csak nem lehetett megközelíteni. A korábbi, minimum öt biztonsági kapuból ugyan már csak egy éktelenkedett ott, de helyette ismét csak a terelő karámok állták utamat. Érdeklődésemre megtudtam, hogy a főbejárat melletti kisajtón kijuthatok az utcára, és ott elszívhatom az egészségemet romboló terméket. Kijutottam, és ismét csak karámok közé kerültem. A járda egy része, elkerítve az utca boldogabb, szabad területétől, nyújtott lehetőséget az este díszvendégeinek arra, hogy hódoljanak káros szenvedélyüknek, vagy csak akár egy kis friss levegőt szívjanak a szünetben. Ez volt a legmorbidabb kép: mint sétaudvar egy börtönben. Ott álltunk a dohányzókarámba zárva. A karámot kívülről két-három méterenként egy-egy biztonsági őr őrizte, nehogy megszökjünk, vagy esetleg rosszul bégessünk. A helyzet annyira groteszk volt, hogy csak nevetni tudtam rajta. Ott álltunk Bartók Béla Zeneakadémiája előtt bezártan, őrzötten, zsebeinkből kiforgatva. Öcsém mondása jutott az eszembe, aki ha a kutyáját meg akarta fegyelmezni, valami ilyesmit mondott: „Ül, fekszik, kulturáltan szórakozik.”
Visszamentünk, és a zenét kevésbé kedvelő protokolláris díszvendégek egy részének távozása miatti üres székek között leülve ismét csak jött a zenekar és Kocsis Zoltán, akik feledtették minden korábbi szenvedésünket. Köszönet nekik azért, hogy mégiscsak ünnep lehetett e nap, a magyar zene ünnepe. Hazafelé még többször eszembe jutottak a groteszk képek, a karámok, a biztonsági emberek, a félelem, a zaklatottság, majd eszembe jutott Bartók, a népdalokat éneklő magyar asszonyok, a Kárpátok hegyei a csörgedező patakokkal, a friss kenyér hajnali dagasztásának fateknőben puffanó hangja és a hegedűverseny hangjai. Én ez utóbbiak mellett döntöttem, és egy csöppnyi félelem sincs bennem. Nem félek, mert félnivalója csak annak van, aki valami rossz fát tett a tűzre, hát csak féljen tovább.

A szerző Bartók Béla jogutódja