A „Marosvásárhelyi”–„Magosdi”-sztori

Sok-sok évtizeddel ezelőtt mélyen a tudatomba vésődött egy atyai tanítás: „Suszter maradjon a kaptafánál!” Egész eddigi életemben igyekeztem igazodni ehhez az intelemhez. Nem is mondhatta soha senki, hogy kontárkodásra adtam a fejem. Így lehettem aztán szakirányú diplomával és jelentős szakmai gyakorlattal-tapasztalattal rendelkező szakember, majd szakértő, akit nem a hangereje, szereplési vágya, feltűnési viszketegsége minősít, sokkal inkább az eredményei. S még valami, a profi szakember vagy szakértő, ha mégis vadászni indul, soha nem lő ártatlanra! Sőt, a lovagiassági elvárásoknak megfelelően, ha csak teheti, védelmére kel a kiszolgáltatottnak, az ártatlanoknak, a védekezésre képteleneknek, a levadászók és sajtómartalócok kiszemelt áldozatának. Teszi ezt mindig minden erejével, legjobb tudásával, jómagam még a Mindenható Isten segítségét is kérve.
Szomorúan szemlélem azokat az elkeserítő és lehangoló állapotokat, amelyek egyre inkább eluralkodnak a hazai ügynökvadászati frontokon. A gátlástalanság, a minden és mindenkin való átgázolás őrülete uralja az ideológiai és politikai érdekeknek szinte mindig alárendelt újabb és újabb műveleteket. Dilettánsok siserehadának tobzódását lehet ismét és ismét megtapasztalni. Ostobaságuk néha alulmúlhatatlan, melléfogásaik időnként orbitálisak. Gyakran döbbenek rá arra, hogy egyikük-másikuk még azt sem tudja, hogy hozzávetőlegesen mit kellene tudnia a kisajátítani szándékolt szakmából. De azért tetszelegnek a kissé különlegesnek, misztikusan titokzatosnak tűnő szakma szakértői szerepkörében. Ők mostanság az egykori államvédelmi-állambiztonsági ismeretek leghitelesebbnek kikiáltott szakértői. Nincs semmiféle titkosszolgálati szakirányú diplomájuk, nincsenek szakmai vizsgáik és legfőképpen hiányzik – sőt az esetek többségében egyáltalán nincs! – a titkosszolgálati munkában eltöltött, néhány évtizedest mindenképpen ajánlatosnak tartott gyakorlatuk, tapasztalatuk. De ezért ők a szakértők! Néha már sztárolják őket vagy önmagukat. Pedig csak álszakértők, legfeljebb félszakértők. Az egyik közülük Kende Péter.
Az időnként már elviselhetetlen helyzetben mostanság igyekszek minél ritkábban megszólalni. Elérkezett azonban egy olyan pillanat, amikor leküzdhetetlen késztetést érzek arra, hogy egy konkrét ügy kapcsán kinyilvánítsam a véleményemet. Az ok: Kende Péter álszakértő a célkeresztbe helyezte Martonyi János volt külügyminisztert, a Magyar Polgári Együttműködési Egyesület elnökét. Röviden szólva: le akarja vadászni. Tisztességtelen módszereket – hamisítást – alkalmazva támad. Szelektál a föllelhető dokumentumok között. Ami kedvére való, azt kihangsúlyozza, ami nem, azt elhallgatja. Utánajártam az ügynek, alaposabban, mint Kende Péter. S íme közreadom a hitelest leginkább megközelítő történet rövidített, de minden lényeges körülményt tartalmazó változatát:
Az 1960-as évek közepén Martonyi János joghallgató Szegeden. Az egyetemen volt egy fiatalokból álló társaság, az akkori rendszer ellen lázongó fiatalok, akik nem véletlenül a szegedi belső elhárítás célszemélyei voltak, tehát szoros konspiratív megfigyelés alatt álltak. Ezek környezetéhez, kapcsolati köréhez tartozott Martonyi János is a nézetazonosság alapján. Hamarosan lecsaptak a szűkebben vett csoportra. A célszemélyek egy része vádlott, majd elítélt lett. A közvetlen környezet megbélyegzett. Martonyi János is ellensége a fennálló társadalmi rendszernek, amin a kommunista diktatúra értendő.
1965-ben Martonyi János legálisan turistaútra indult nyugati irányba, akkor úgy mondták, hogy ellenséges kapitalista környezetbe. Martonyi Jánosnak ugyan az ottani környezet nem ellenséges, hiszen ő itthon ellenség. Önszántából, kíváncsiságból részt vett a SZER strasbourgi nyári rendezvényén. A SZER és minden, ami hozzá kapcsolódik általános állambiztonsági célobjektum. Talán még haza sem ért Martonyi János, az állambiztonsági szolgálat már tud a kiruccanásáról. A konspiratív priusza még vastagabbá válik. Belépnek a képbe a vélt és gyanúsnak tartott külföldi kapcsolódások.
Közel ugyanebben az időben a szegedi belső elhárítók már keményen dolgoztak egy ismeretlen vagy ismeretlenek által elkövetett államellenes bűncselekmény – illegális ellenséges röpcédulázás – tetteseinek felderítésén. Nem véletlenül elsősorban a szegedi tanulóifjúság körében keresték-kutatták az elkövetőt. Aki csak számításba vehető volt, azt konspiratív eszközökkel és módszerekkel ellenőrizték. Martonyi János is bekerült a gyanúsítottak és ellenőrzöttek közé. Mert ellenséges elem, mert gyanús elem, mert immár gyanús nyugati kapcsolódásai is vannak stb. A felderítőmunka végül befuccsol. Az elkövetőknek soha nem sikerült a nyomára bukkanni. De akiket így vagy úgy belekevertek az ügybe, állambiztonsági szempontból egy ideig még flekkesek maradtak. Martonyi János is.
Az eddig leírt műveletek állambiztonsági részéről mind titokban történtek. A konspiráció jól működött. Martonyi János sem tudott arról, ami körülötte, a háttérben zajlott. Csupán néhány éve szerzett tudomást az évtizedekkel ezelőtti történések nagyobbik részéről. A sztori azonban ma már megismerhető. A történelmet kutató számára főleg. Kende Péter is megismerhette volna. De ő a történeti tényfeltárást is láthatóan elnagyolta. De ha mégis ismerte az iménti eseteket, és hallgatott róluk, akkor viszont az eljárása minimum inkorrekt.
Az 1960-as évek közepére a megveszekedett imperializmus felszabadítási doktrínájának helyébe lépő fellazítási doktrínától volt hangos kicsinyke országunk és az egész hatalmas, megbonthatatlan egységűnek hirdetett béketábor. A veszély azonban nagyobb volt a láthatónál. Ezért az MSZMP PB is foglalkozott a megváltozott helyzettel, és az 1960. áprilisi egyik ülésén a teendőkkel kapcsolatban határozatot is hozott. Az MSZMP PB határozata alapján látott napvilágot rövidesen a 0024/1966. sz. BM parancs, amely foglalkozott „a kapitalista országokba kiutazó magyar állampolgárok ellenőrzésével és biztonságuk fokozásával kapcsolatos feladatok” végrehajtásával. Kezdetét vette azoknak a kiutazó magyar állampolgároknak az eligazítása és beszámoltatása, akik sem az állambiztonsági hálózatnak, sem a hálózaton kívüli titkos kapcsolati körnek tagjai nem voltak. A végrehajtók az állambiztonsági szolgálat operatív tisztjei, akiknek fontosabb esetében „a személyeket hazaérkezésük után írásban kell beszámoltatni”.
Jelentősebb ügyek híján a szegedi kémelhárítók is belevetették magukat az új feladat végrehajtásába. Közöttük volt Jójárt István r. szds. is, aki 1967 legvégén vagy 1968 legelején beszámoltatta Martonyi Jánost az 1965. évi utazásáról, majd az említett parancs szellemében eljárva, írásbeli beszámoló készítésére kötelezte. Ez is elkészült hamarosan, gépelve, aláírás nélkül. Majd következett Jójárt István első hamisítása! A beszámolóból hálózati jelentést, Martonyi Jánosból hálózati személyt konstruált. Fedőnevet is adott a valóságban soha be nem szervezett – hangsúlyozom: soha be nem szervezett! – hálózati személynek, mert az úgy dukál. Ettől kezdve „Marosvásárhelyi” fedőnevű informátor lett Martonyi János, anélkül, hogy ő maga tudott volna erről a fontos változásról.
Egy rövid kitérőre ugorjunk most a mába! Kende Péter Egy polgár vallomásai című tanulmányában (Élet és Irodalom 2007. április 27.) úgy tünteti fel a történteket, mintha 1965-ben Martonyi János már „Marosvásárhelyi” fedőnevű informátorként járt volna Strasbourgban. Valótlan, hamis állítás! Jójárt Istvánnak 1965-ben még meg sem fordulhatott a fejében a beszámoltatás. Akkor még a szegedi állambiztonságiak ellenségként tartották nyilván Martonyi Jánost, és nem együttműködőként. Ezek azért egymást kizáró fogalmak. Kende Péter „informátori jelentésről” tesz említést, írása nyomán más álszakértők Martonyi János beszámolóját hálózati jelentésnek minősítették, volt vagy voltak, akik a tartalma alapján. Szegény tájékozatlan és tapasztalatlan álszakértők vagy félszakértők! Még azt sem tudják, hogy egy írásbeli dokumentum nem a tartalma alapján válik hálózati jelentéssé. A hálózati jelentés azért hálózati jelentés, mert azt hálózati személy készíti (remélhetőleg minden külső befolyásolástól mentesen), fedőneve aláírásával hitelesíti, felelősséget vállal annak tartalmáért. A szóban forgó beszámoló tehát már csak azért sem lehet hálózati jelentés, mert azt Martonyi János nem hálózati személyként készítette, hanem csupán egy külföldi utazásáról hazatért magyar állampolgárként. Kár, fölösleges tehát bármit sugalmazni! Martonyi János valamiféle beszervezésével kapcsolatban pedig eddig senki semmiféle valóban hiteles és minden kétséget kizáró bizonyítékot felmutatni nem tudott, mert ilyen nem volt és nincs. Ezért a beszervezésre való minden utalás, célozgatás és gyanúsítgatás nem más, mint valótlan állítás!
A hamisság útjáról nehéz a visszatérés! Így volt régen is, így van ma is. Jójárt elvtárs pedig nem akart visszakozni. 1968 tavaszán egy újabb beszámolót íratott Martonyi Jánossal. Ekkor az 1967-es decemberi, moszkvai utazásáról. Szegény Jójárt elvtárs! 1968-ban moszkvai utazásról beszámoltatás? Ha a főnökei megtudták ezt az egyébként a miniszteri paranccsal is ellentétes húzását, biztosan beledöngölték a szegedi homokba. Az a gyanúm, hogy a górék nem tudtak az esetről. Felsőbb szinten biztosan nem. Egyesek ostobasága már akkor is utánozhatatlan volt. Még szerencse, hogy Martonyi Jánosnak a helyén volt az esze, és jószerivel csak a nyugati turistákat említette rövid beszámolójában.
Ugyanúgy járt ez a beszámoló is, mint az előző. Hálózati jelentéssé változott. De már körültekintőbben! A végére odakerült egy hitelesítő aláírás: Marosvásárhelyi. De nem Martonyi János kézírásával. Ez is egy hamisítás!
Az eddigieken kívül még két írásos anyag említhető. Az egyik az 1968 nyári külföldi utazás terve, amelynek hírértéke nincs. A másik a már megszokott úti beszámoló erről az utazásról. Az lenne a furcsa, ha ebből nem kreált volna hálózati jelentést Jójárt elvtárs. Megtette! S ezzel vége! Nem volt és ma sincs fönnmaradt több úti beszámoló. Nincs is több hálózatijelentés-hamisítvány! Nem volt többé mit hamisítani! Ha „Marosvásárhelyi” valódi létező hálózati személy lett volna, akkor lettek volna jelentései is. Valódi hálózati jelentései is. De valódi hálózati jelentés meg egyáltalán nincs! Miként is lenne? A nem is létező hálózati személy nem ír jelentéseket.
Egy hálózati személy esetében, azon túl, hogy hálózati jelentéseket készít, róla is készülnek jelentések és egyéb dokumentumok. „Marosvásárhelyit” hálózati személyként el kellett fogadtatni, tehát róla is kellett készíteni ilyeneket. Jójárt elvtárs nekiveselkedett és öszszeeszkábált néhányat. Ész nélkül! Fejléc nélküli, titkosítási minősítés nélküli, némelyik dátum nélküli iromány, döntő többsége csupán kézzel írva, mint valami piszkozati példány, nagy részüket még egy vezetői szignó sem hitelesíti. Nem is egy esetben Jójárt elvtárs Jójárt elvtársnak, azaz önmagának jelentett. Kende Péter pedig az idézett tanulmányában egy ilyen fecnivel próbálta bizonygatni, hogy Martonyi János az informátori tevékenységéért 600 Ft pénzjutalomban részesült. De figyeljünk csak egy kicsit! A jutalom átadásának Jójárt István által jelzett dátuma 1968. január 15. Hogy a frászba kaphatott ez az állítólagos „Marosvásárhelyi” a jelzett napon jutalmat, amikor az élete ugyancsak állítólagos legelső jelentése csak másnapi dátummal készült el? Sehogy! Ilyen nincs! Nem kaphatott jutalmat, hiszen még munkát sem végzett! Kezd hasonlítani a történet a hazug ember és a sánta kutya esetére. Gyaníthatóan észrevehette ezt a fonák helyzetet Kende Péter is. Hamisított hát egy kicsit Jójárt elvtárs eredeti hamisságán! Az Egy polgár vallomásai című írásában 1969. január 15-re módosította – hogy finoman fogalmazzak – ezt a dátumot. A ravaszdi! Így mindjárt más a helyzet. Egy év elteltével már kaphat jutalmat egy jól munkálkodó hálózati személy. A kívülálló olvasó pedig nem vesz észre semmit, magyarázhatóvá, érthetővé válik a történet. Uram-uram, Kende uram! A sánta kutya jelek szerint tovább bicegett, de a hazug-hamis ember rajtakapatott a csalafintaságon.
Az említett jutalom ügyében is megszólalt az álszakértő-félszakértő szavalókórus. Ötletekkel álltak elő, javaslatokat tettek, hogy hol és miként kell keresni ennek a jutalmazásnak a nyomait, bizonyítékait. Ne találgassanak, mert megmondom! Ezt semmi más – de tényleg semmi más! – nem bizonyítja, mint egy szabályos átvételi elismervény Martonyi János hamisítatlan aláírásával. Ezt kellene keresni! De ne fáradjanak, ne kutassák, mert úgysem találják! Ami nem volt, az most sincs, azt aligha lehet megtalálni.
Azt is mondhatnám, hogy 1968 legvégén, 1969 legelején véget ért a történet. Martonyi János ugyanis elköltözött Szegedről a fővárosba, és ezzel kilépett Jójárt elvtárs hatóköréből. Ami ezután történt, arról Martonyi Jánosnak ismét évtizedeken át fogalma sem volt. Pedig történt egy s más!
Ha „Marosvásárhelyi” valóban létező hálózati személy lett volna, akkor átadásra kerül olyan állambiztonsági szervnek, amelyik a fővárosban munkálkodik. A gyakori külföldi utazásai okán szóba is került a BM III/I. (polgári hírszerző) Csoportfőnökségnek való átadás. Lett is baja Jójárt elvtársnak rendesen! Dossziétákolmányai még csak voltak, de beszervezett ember hozzájuk sehol. Kínlódva húzta-halogatta az átadást, mígnem a vakszerencse rámosolygott. Egy szervezeti döntés nyomán a szegedi állambiztonsági szervnél is létrehozták a III/I (polgári hírszerző) alosztályt, ahova sikerült átkerülnie. Átköltözött egy másik irodába, és vitte magával a terhét, „Marosvásárhelyi” fantominformátor dossziéit. 1970. április 16-án pedig lejelentette a hírszerző szolgálat hálózati nyilvántartásába immár megváltoztatott, „Magosdi” fedőnéven. Miként a kémelhárításnak nem volt Martonyi János hálózati személye, úgy a hírszerzésnek sem lett az. Papíron, a nyilvántartásban mégis ez szerepel. Martonyi János a korábbi fedőnevéről sem tudott, soha le nem írta, ugyanez volt a helyzet az újjal is.
Közel egy évtizeden át takargatta a titkát Jójárt István. Papíron volt egy „Magosdi” fedőnevű hálózati személye, a valóságban azonban nem. 1979-ben szorult helyzetbe került. Át kellett adnia a dossziékat a budapesti hírszerző kollégáknak. „Magosdit” azonban képtelen volt átadni, mert aki nem létezik, azt nem lehet átadni. A sors megoldotta a helyzetet. 1980-ban Jójárt István bevégezte evilági pályafutását. De az általa hátrahagyott helyzettel kezdeni kellett valamit. Vagy rendbe hozni, vagy elfelejteni, elsimítani. Martonyi János brüsszeli külszolgálata előtt volt egy újabb sikertelen próbálkozás, majd a helyzetbe beletörődve, az elsimítás mellett döntöttek. 1986-ban „Magosdit” papíron kizárták abból a hálózatból, ahova a valóságban soha be sem került. A feledés homályába tolták, Jójárt István hamis szakmai hagyatékaként.
Az előbbi döntésben közrejátszhatott az is, hogy az időközben külszolgálatról hazatért és minisztériumi főosztályvezetővé előlépett Martonyi János ismét gyanúba keveredett, vagy gyanúba keverték. Mivel a részletekkel kapcsolatos dokumentumok nem állnak rendelkezésemre, az alapgyanú mibenléte immár tisztázhatatlannak tűnik. 1988. november 21-től Martonyi János a BM III/II. Csoportfőnökség célszemélyeként bizalmas nyomozás alatt állt. Ekkor már nem csupán ellenséges elem, ezért-azért gyanús, hanem valóságos célszemély. Valóságosabb már nem is lehetne. A bizalmas nyomozás ebben az időben a legmagasabb szintű operatív feldolgozó-megfigyelő tevékenység. Ez a helyzet fönnállt egészen az állambiztonsági szolgálat nemzetbiztonsági szolgálattá átalakulásáig. A történet ezzel ért véget.
Kende Péter említett írásában számon kéri a hitelességet, a szavahihetőséget, az erkölcsi elvek érvényesülését. A leírtak alapján döntse el az olvasó, hogy Kende Péter hiteles-e, szavahihető-e stb. Egy nagyon nagy hibát mindenesetre elkövetett. Áthozta a múltból Jójárt István r. szds. hamisságát és hamisítványát a jelenbe. Sőt még bele is kavart, tódított is rajta egy kicsit. Végezetül egyetlen rövid megjegyzést teszek: Kende Pétert nem tartom az állambiztonsági ismeretek szakértőjének. A történek után még kevésbé. S üzenem neki és ügynökvadász harcostársainak is: Az igazság tenyészik – a hamisság enyészik.

A szerző ny. nemzetbiztonsági alezredes,
állambiztonsági szakértő