A nagy világban ez a hazánk

Sok jel arra utal, hogy az emberiség, szembeötlő technikai fejlődése ellenére, egyetlen lényeges gondját sem tudta megoldani. A legnagyobb fenyegetés, az ökokatasztrófa mellett megszámlálhatatlan baj, bú, betegség, éhség, bűn, rabság, szolgaság, természeti csapás éri a világ különböző pontjain a lelkesnek tekinthető teremtményeket, az állam, a társadalom alig-alig képes megvédeni az egyént, bár szoros pórázon tartja. Természetesen van boldogság is ebben a világban, bensőséges körökben, családokban, szoros közösségekben fel-felrémlik még az a szellemi, lelki fény, amelynek alapja mindig a hit, a remény és a szeretet.
Európa, ha messziről és sebtiben tekintünk rá, rendezettnek látszik, sőt úgy tűnik, hogy az emberi kultúra, civilizáció, szabadság és demokrácia a normális élet jegyeit viseli. Ezzel együtt aligha hihetjük, hogy Európában minden rendben van, hogy a béke szigete a nyugtalan és szenvedő világban, s úgy általában bizalommal tekinthet a jövőbe. Ám azt is látnunk kell, hogy ez a földrész vagy ez az ideológiai, gazdasági és politikai dimenzió, bár látszólag egységes, közös akarat szervezi és irányítja, engedi „meggyűlni a bajt”, s képtelen bármifajta szellemi, erkölcsi megújulásra, jobban mondva leginkább csak arra törekszik, hogy megőrizze és védje azt, amije van. Nem munkál benne hit, olyannyira nem, hogy alkotmányosan is kétségbe vonja saját zsidó–keresztény gyökereit, és hagyományait egyre inkább feledni látszik.
Míg az Egyesült Államok XIX–XX. századi dinamizmusát és fejlődését nem kis mértékben köszönheti a hitben és az egyházakban rejlő erkölcsi erőnek s az abban gyökerező bizalomnak, Európa századok óta enged szekularizációs hajlamának, s míg a nacionalista érzelmek túlburjánzásával háborúk sorába sodorta önmagát és a világot, a hitben rejlő reményt semmibe vette. Sajnálatos módon a vén Európának sokfajta értéke mellett nincs ideológiája, ha csak a liberalizmust és a szunnyadni látszó eurokommunizmust annak nem tekintjük.
Ha most szétpillantunk a világban, azt látjuk, hogy a hit és a hagyomány, akár az iszlámról, akár a döbbenetes fejlődést produkáló Kínáról vagy Indiáról, netán Putyin bontakozni kezdő új orosz birodalmáról van szó, valóban a hit és az ideológia munkál a mélyben, az egyént netán a halálra szánva, netán büszkeségre, gazdagságra, a haza iránti odaadásra serkentve. Amerika, bár időnként bele-belefárad és rokkan, képes hasonló lelkességre és erőfeszítésre, de Európa nem akar mást, csak anyagi biztonságot és nyugalmat. E nyugalom körébe beletartozik az is, hogy hajlamos szemet hunyni egyes saját kebelébe tartozó országok, kormányok erkölcsi hiányosságai felett, sőt a szabadság és a demokrácia kisebb-nagyobb sérelmeitől is eltekint. Mintha, némi cinizmussal, tartana a hittől s még inkább a nemzeti nekibuzdulástól. Mindez talán rendben is lenne, ha statikus lenne a világ. De biztosra vehető, hogy az idő valamely bugyrában érlelődnek és készülődnek kellemetlen, agresszív dolgok. Lám-lám, Putyin visszaadta az orosz nép nagyságba vetett hitét, s ez bizony máris zavart kelt az európai harmóniában.
S valahol ebben a kissé rest Európában létezik egy ország, ahol mi, magyarok élünk. Ha erre az életre gondolunk, azonnal érezzük, hogy létünkből, jelenünkből hiányzik szinte minden, ami fáradékony földrészünket mégiscsak elviselhetővé, sőt vonzóvá teszi. Ismét a legalján vagyunk, a legvidámabb barakkból lett a legszomorúbb szabad világ. Erkölcsről, bizalomról már szó sem esik, hitről csak annyiban, hogy minő támogatást kapnak a különböző egyházak, s nem kellene-e őket rövidebb pórázra fogni. Hitünk, hazafiságunk, ideológiánk kimerül valamifajta gyűlöletben; kiássuk sírjából a múltat, Kádár Jánost, s akik ezt tették, azt hiszik, hogy hazafiként, erkölcsi lényként jártak el. Bárkik voltak is, bármifajta politikai szándék munkált bennünk, halottgyalázást követtek el, mondván: Kádár nem nyugodhat szabad földben. Miféle szabad földre gondoltak, hisz éppen olyan korszakban élünk, amelyre tán Kádár is elismeréssel tekintene. Ha jobboldali volt a halottgyalázó, a legsötétebb ostobaság vezérelte, ha másfajta volt netán, akkor gyilkos cinizmus.
Ez a hazánk? De nem csak ez. Van egy miniszterelnökünk, aki hülye pózaival e rang szörnyű karikatúráját testesíti meg. Van egy gazdaságunk, amelyben vállalkozók ezrei mennek tönkre. Tekintélyeink megsemmisültek. Irodalmunk – a Nobel-díj ellenére – öncélú és belterjes, kettészakadt, s úgy összetört, mint „gyönge, gyönge gyöngy”. Tudományunk nagyjai ismeretlenek. Képzőművészetünk homályos háttérbe fulladt. Médiánk hazug és törleszkedő. A hazugság úgy szivárog szét, mint „hülyék orcáján a nyál”.
Nem gyűlölni, hanem hinni kellene. Hit, remény és szeretet nélkül végünk. Példaképek nélkül, erkölcsi hősök nélkül nincs megújulás. A gyűlölet ne mételyezze meg a lelkünket ebben az amúgy szomorú világban, legyünk szilárd hitűek és nagylelkűek.
Higgyük, hogy Európa népei között nem mi vagyunk az utolsók, legyünk biztosak abban, hogy a hazugság sohasem győzhet az igazság felett. Gondoljunk arra: végül mégiscsak ez a hazánk.